Jim Hopper kalandja elvesztette Stranger Things jellegét – A sötétség fejedelme kritika

A Stranger Thingsből megjelenésekor szinte egyből olyan szintű popkult jelenséggé vált, amilyenre valószínűleg a Netflixnél sem számítottak. A ‘80-as évek kedves nosztalgiájában fürdőző ifjúsági sci-fi horror sorozat persze azért mégis több könnyes szemű Spielberg/King utánérzésnél. Abban legalábbis mindenképpen, hogy milyeneredményesen szólította meg a fiatalabb közönséget és az idősebbeket egyaránt. A kivívott státusszal együtt pedig azt sem kerülhette el, hogy a logóval, plakátmintákkal és szereplők képmásával ellátott ruhadarabok a fast fashion áruházakat is ellepjék. És hamar megjelentek a sorozat történetét más médiumokra kiterjesztő franchise darabok is. A transzmédia jelenséggé vált sorozat sztorija így kiegészült már több képregénnyel, regénnyel és videojátékkal, mobiljátékkal is. A franchise-kiegészítő regények általában azzal a céllal készülnek, hogy az anyamédiumban megismert fő történetszálat érdekes mellékvágányokkal tarkítsák. A Gyanakvó elmék a Stranger Things előzményeiből próbál megvillantani eseményeket. Inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A demogorgon és az agyszívó előtt is volt valami

A további megjelent regények azonban már inkább a népszerű mellékszereplőkre koncentrálnak. A Mad Max Hawkinsban a második évadban felbukkant Max Mayfield eredettörténetét vázolja fel. Mint ahogy a Robin a világ ellen is a harmadik évadban érkezett fagyiárus lány magánéletét járja körül. Mindkét karaktercentrikus regényben közös, hogy inkább a young adult közönséget akarják megszólítani. Jelen cikk témája Adam Christopher regénye, A sötétség fejedelme – nem összekeverendő az azonos című Carpenter filmmel – a közönségkedvenc hawkins-i rendőrfőnök, Jim Hopper előéletébe nyújt betekintést. De inkább a felnőttekre célozva. 

A könyv nyitánya és a nagyobb mítoszhoz kapcsolódó kötőszöveti részei a Stranger Things idővonalában a második és harmadik évad között helyezkednek el, 1984 decemberében. Hopper és Tizi egy eseménytelen karácsonyi időszakban mindenféle szórakozási lehetőség nélkül maradnak. A lány azonban rábukkan egy New York feliratú dobozra. Kíváncsiságtól hajtva faggatni kezdi a nevelőapjává avanzsált rendőrt. Hopper kezdetben vonakodik feltárni életének korábbi szakaszát a lány előtt. Ám fokozatosan megenyhülve, részletekbe menően meséli el egy meghatározó New York-i kalandját. Részletesen, ám az olvasó számára minden szinten felületesen. Pedig a történetében helyet kap a felesége, a lánya, egykori rendőrtársak, egy paranormálissal kacérkodó sorozatgyilkosság, bandaháború és némi sátáni pánik is. 

A regény érdemi részét tehát ez a flashback teszi ki, míg a rövidebb összekötő részek pedig suta módon igyekszenek a nagyobb Stranger Things univerzumhoz kötni a történetet. Ez nagyjából úgy működik, hogy amikor Hopper belelendül a mesélésbe, a narráció E/3-ba vált. Mintha csak a képernyőn elevedne meg a múlt egy mindentudó mesélő elbeszélésében. Így viszont némileg csorbul az a fajta személyesség és intimitás, amitől igazán közel tudna kerülni az olvasóhoz a történet. Amennyiben persze cél volt a filmszerűség, – ami egyébként végig jól tetten érhető a regényen – ez egy érthető és elfogadható szerzői döntés, ami nem vesz el a műélvezet egészéből. Az aránytalannak és céltalannak ható időbeli oda-vissza ugrálások annál inkább. Tizi és Hopper közös jelenetei ugyanis jóformán tényleg csak annyi célt szolgálnak, hogy az olvasót újra és újra emlékeztessék, hogy egy Stranger Things tie-in regényt olvas. Nem igazán derül ki bennük semmilyen plusz információ a páros kapcsolatáról. De karaktereik sem rétegződnek. Ez mindaddig nem is probléma, ha a flashbackben megismert cselekményből nem rángatnák vissza kiábrándító módon az olvasót. Időről időre tehát újra fel kell venni a fonalat Hopper nyomozásában, miközben semmi érdemit nem szolgálnak a megszakítások.

A múltban történt nyomozósdi azonban önmagában egy kellemesen ismerős detektívregényt eredményezne. Ugyan minden elemében sablonos, de Christopher van annyira rutinos zsánerismerő iparos, hogy az unalomig ismerős húzásokat is hatásosan tálalja a papíron. Marczali Tamás fordítása pedig kellően lendületes, valamint a forrásanyaghoz és célközönség igényeihez is alkalmazkodó. Egyedül egy Fluor idézet lóg ki a sorból, amint persze még így is meg lehet indokolni a Stranger Things popkult utalás igényével, a hazai olvasókra szabva. És ha már utalások: igen, King, Lovecraft, a Star Wars megjelennek kötelező namedropként. Meglepőbb kikacsintás azonban Ursula LeGuin és Arthur C. Clarke nevének beemelése. De persze egyik utalásnak sem lesz különösebben fontos szerepe a nosztalgiafaktor erősítésén kívül.

Alapjaiban véve tehát A sötétség fejedelme egy archetipikus hard boiled detektív krimi, amiben talán csak a végzet asszonya toposz nem kerül elő. Hopper a fiatal, ambiciózus vidékről városba került családos zsaruként egy különösen szövevényes ügybe csöppen. Az író persze a sorozat elsődleges idővonalához idomulva nem vállal túl nagy kockázatokat. Minden fordulat előre sejthető, az pedig egyenesen tudható és kinyilatkoztatott, hogy a főszereplőknek nem esik bántódása. Christopher néhány ‘84-ben játszódó jelenetben többször, didaktikusan felhívja rá a figyelmet, hogy mindenki ép bőrrel megúszta az eseményeket. Ez egyfelől szolgálhatja a fiatalabb olvasók lelki békéjének megőrzését. Ugyanakkor óhatatlanul is csorbítja a történések súlyát, és elvesz az izgalomfaktorból. Pedig izgalmas cselekményszálakból akad bőven.

Adam Christopher kifejezetten jól ragadja meg a hetvenes évek fülledt nyarában feszülten verejtékező New Yorkjának milliőjét. Ehhez nem fél olyan egyértelműen filmes hatásokat beemelni, mint pl. a The Warriors bandháborúi. A minden fejezetben érezhető nagyvárosi hanyatlás megjelenik még a rendőrség alulfinanszírozottságának hangsúlyozásában is. Előkerül továbbá a vietnámi veteránok helyzete, és Hopper társán, Delgadon keresztül pedig egy érdekes feminista szál is. A testülethez került első női nyomozóként hatványozottan kell bizonyítania rátermettségét egy erősen férfihangsúlyos és soviniszta közegben. Mindezekkel viszont az a legnagyobb probléma, hogy Christopher semmit nem bont ki részletesebben a történetben. Néhol előkerülnek a problémák, megemlítik a szereplők, majd tovább is lépnek. A volt katonák pszichés helyzete hangsúlyosabban van jelen, de néhány elmesélt sztorin kívül a hatásuk elenyésző a történet egészét tekintve -miközben erre próbál alapozni a főszál. Továbbá nem reflektál mélyebben a korszakban a várost sújtó válságra, és nem foglalkozik érdemben a női nyomozó helyzetével sem. Mint ahogy nem vernek igazán gyökeret a feldobott parapszichológiai szál, vagy a sátánista kultusz sem. Ennek pedig az az eredménye, hogy az amúgy is hajszálvékony Stranger Things hangulat szinte nyomtalanul el is tűnik.

Végeredményben tehát itt van egy profi iparos módján megírt franchiseregény, ami nem megy bele mélyebben az ímmel-ámmal beemelt témáiba. Pedig erre mind a cselekmény, mind a karakterek teret adnának. Mivel egy karakterfókuszú regényről lenne szó, az is különösen fájó, hogy a már ismert események tükrében sem árnyalódik Hopper karaktere. Megismerünk ugyan egy személyiségformáló kalandot a múltjából, de érdemben nem ad plusz rétegeket a már eddig ismert Hopperhöz. A regény így kicsit olyan, mintha csak el szeretett volna mesélni egy klisés detektívsztorit, mindenféle jellemábrázolás nélkül. Hasonló sablonos nyomozós krimiből viszont Dunát lehetne rekeszteni, és sajnos az elsődlegesen vonzó tulajdonságát sem használja ki teljes mértékben. Mármint azt, hogy releváns módon tágítsa a Stranger Things univerzumát

Ami viszont A sötétség fejedelme előnye lehet, hogy sablonosságán keresztül egyszerre több célcsoportnak is kedvező lehet. Csak úgy, mint az anyamű. Egyfelől simán meglehet, hogy a Stranger Things rajongó fiatalok éppen emiatt kapnak kedvet felfedezni a krimi műfaját. Ugyanakkor aki már ismerős terepen mozog a hard boiled krimik világában, az kap egy minden ízében ismerős komfortregényt, tényleg csak finoman megszórva az ST világával. A stílusa és cselekményvilága miatt pedig egyszerűen könnyű és jó élmény olvasni. Még akkor is, ha túlzás lenne azt állítani, hogy nagy szellemi kihívást jelent a befogadása.

A sötétség fejedelme tehát egy könnyen pörgethető, klisés, de jó stílusú regény. Ugyan menet közben elveszti Stranger Things jellegét, és pár sebből vérzik is az összkép. De mégis egy szerethető sablonkrimi, ami megadja a lehetőséget a továbbhaladásra. A krimiszüzeknek a zsáner felé, a krimifanoknak pedig esetleg az ST megismerése felé. De azért leginkább csak a Hopper rajongóknak ajánlott – és még ők sem lesznek maradéktalanul elégedettek.