Sorozat

A jólét elviselhetetlen könnyűsége – Jelenetek egy házasságból

Ingmar Bergman. Ez így, önmagában egy teljes mondat, amely alany mellett rejtett állítmányt, tárgyat és számos határozót rejt magában. Az HBO úgy döntött, itt az ideje feleleveníteni az egyik legszemélyesebb alkotását, amely kihívásra nem is választhatott volna alkalmasabb alanyt a sokat bizonyított Hagai Levinál.

 

A svéd rendező a filmipar egyik legnagyobb alakja, aki már évtizedekkel ezelőtt sem átallott ijesztően mélyre nyúlni az igazán értékes filmötletekért, még akkor sem, ha ahhoz saját traumáiban kellett könyékig turkálnia. Alkotásai gyakran szinte biográfiai jelleggel (pl. a Kígyótojás vagy a Fanny és Alexander) dolgozták fel életének meghatározó élményeit. Nincs ez másként a Jelenetek egy házasságból című ‘74-es minisorozatával sem. Hagai Levi és az HBO most új köntösben hozza el nekünk a történetet, amely egy házaspár nagyon bensőséges, mégis végtelenül tipikus héja nászát dolgozza fel. Vajon Bergman negyven évvel ezelőtti témája mennyire tud univerzális maradni és kielégítő lenni a 2020-as évek, karantén utáni, párkapcsolati témáktól megcsömörlött nézője számára? Fordult-e akkorát a világ, hogy érdektelenné tegye Bergmant és a szenvelgő szerelmesek történetét?

Mira (Jessica Chastain) és Jonathan (Oscar Isaac) egy rendkívül középszerű pár. Anyagi hátterük stabil, életkörülményeik optimálisak, barátaik pont annyi támogatást nyújtanak amennyi görbe tükröt, kislányuk csak akkor jön, ha hívják, házasságuk pedig ideális…nak tűnhet. De, mint minden házasságot, az övéket is próbák elé állítja az idő, a kérdés pedig nem is az, hogy meg tudják-e ugrani az eléjük gördülő akadályokat, sokkal inkább, hogy van-e még bennük annyi érzelem, hogy akarják?

Időről időre számot vetnek magukkal és azzal, mit is jelent nekik ez a kapcsolat, majd rendre különböző eredményekre jutnak. Bár a rájuk váró fordulatok meglepőek lehetnek, erre adott reakcióik azonban bárki által átélhetőek és fájdalmasan emberiek.

A Jelenetek egy házasságból egy hamisítatlan HBO sorozat, annak klasszikus értelmében. A kábel szolgáltatónak az utóbbi években volt néhány nagyon ígéretesnek tűnő, mégis színvonalon alulira sikeredő sorozata (Tudhattad volna, Válás, A légikísérő) de most mintha újra önmagukra találtak volna, és a zseniális Easttowni rejtélyek után – ha lehet – egy még tipikusabb és minőségibb saját gyártású produkcióval állnak elő.

A főként szürkés, komor színek, a hétköznapinak tűnő, de jellegzetes enteriőr, a végletesen kimunkált, gondosan árnyalt karakterek és a mély, fajsúlyos dráma mind arról árulkodik, hogy egy HBO sorozatban járunk. Ezesetben ez leginkább a rendező, Hagai Levi érdeme, aki korábban is elkapráztatott már minket hasonló stílusú sorozataival, úgymint A viszony, A mi fiaink vagy a Terápia. Noha remake jellege miatt a történet adott volt, a rendező mégis egy egész más szériát formált belőle.

A kettő összehasonlítása nem szükségszerű, mert az új változat tökéletesen megállja a helyét önmagában, mégis elgondolkodtató, mennyire máshová helyezi a hangsúlyt az új változat. Kezdve azzal, hogy a férfi és női szereplők egymás karakterét kapták meg (Mira egy hatalmas tech cég sikeres vezetője, és Jonathan az, aki otthon marad a gyerekkel, majd kapkod kétségbeesve eltávolodó szerelme után), ezzel különösebb erőlködés nélkül határozottan foglalva állást a női-férfi szerepek felcserélődéséről. Illetve különös, hogy Levi verziójából teljesen kimarad az a humor és önreflexió, ami Bergmanét átszőtte.

Továbbá a skandinávoktól megszokott megbújó társadalomkritika sincs igazán jelen az új szériájában: az 1974-es svéd sorozat a konfliktus alapjaként jelöli meg a kispolgári életet, a megszokást és az állandóságot. Ez szolgál táptalajként a házasság problémáinak elszaporodásához. Noha az új kiadásban is érezhető a langyos állóvíz fullasztó hatása, a fókusz mégis a társadalmi problémáról kizárólag a pár belső szenvedéseire szűkül. Ez egyáltalán nem hibaként értendő, hiszen így egy egészen intim atmoszféra teremtődik meg az epizódok során, amelyek egyedülálló módon azzal kezdődnek, hogy a színészek belépnek a felvétel helyszínére, és pár snitt erejéig láthatjuk, amint belehelyezkednek a karakterbe. Ez egyrészt megemlékezés az eredeti, Bergman féle színpadi darabról, melyből az egész evolválódott, illetve egyfajta megkönnyebbülést is nyújt a befogadónak. Mivel tényleg egy fajsúlyos, nyomasztó drámáról beszélünk, jól jön az emlékeztetés, hogy mindez csak “játék”. Hogy mennyire az, az viszont kérdéses.

A művészet nem vonatkoztatható el a művésztől, minden alkotásba így vagy úgy, belekerül egy darab az alkotóból is, és ez így van rendjén. Ahogy említettem, Bergmannak jó szokása jelentős mennyiséget beleszőnie a filmjeibe saját életéből.

Ha a saját élményekből való építkezést spektrumként képzeljük magunk elé, akkor annak egyik végén az helyezkedik el, hogy a készítő apróbb ötletekért, párbeszédekért, konklúziókért a saját tapasztalataihoz nyúl, melytől az elkészült mű jóval kidolgozottabb, hitelesebb és átélhetőbb lesz. Erre jó példa Baumbach Házassági története, amely gyönyörűen vegyíti a rendező valós életét a megírt történettel.

A spektrum másik végén pedig az áll, amikor az alkotó valamilyen traumája feldolgozásaként (vagy egyéb öncélú motivációból) kiönti magából a történteket, majd ezt művészi köntösben a közönség elé tárja. Ebben az esetben a hitelesség mutatója ugyan a csúcsra hág, és még az átélhetőség is megvalósulhat, ugyanakkor hiányzik az a fajta jótékony “felügyelet”, amit az a készítő képes gyakorolni, aki kívülről is rá tud nézni saját szorult helyzetére és érzelmeitől elvonatkozatva is képes formálni a darabot. Egy ilyen alapon elkészült könyv/film esetén azt érezhetjük, hogy bár nagyon jó, amit látunk, mégsem lettünk többek vagy jobbak tőle, nem tudtunk tanulni az ő hibájukból. Ahogy mondjuk a Mély levegő című könyv esetében, melyből szintén sorozat várható nemsokára.

Persze nem lehet elvárás, hogy egy film megoldásként szolgáljon a problémáinkra, különösen, hogy közben a készítőnek kerülnie kell a didaktizmus és a túlzás csapdáit, és a happy end sem célkitűzés, sőt, de a jó arányérzék kulcsfontosságú. Ezen a spektrumon a ‘74-es  változat kifejezetten jó, köztes ponton helyezkedett el, talán pont az említett humor és társadalmi kitekintés okozta univerzalitás miatt. Levié viszont annak ellenére is lejjebb sorolódik, hogy nem saját történetet dolgoz fel. A szűk fókusz és a szünetnélküli fojtogató hangulat néhány ponton csak indokolatlan fájdalomban való tapicskolásnak hat.

Amit azonban még így is képesek vagyunk élvezni, köszönhetően a két színész fantasztikus játékának: monológjaikban, csakúgy, mint heves adok-kapokjaikban rejlő elementáris erő legtöbbször szupresszionált, amitől szinte tapinthatóvá válik az elfojtás érzése és a nyomasztó légkör, ugyanakkor az időnként felbuggyanó érzelmi töltet is jóval nagyobb katarzist képes előidézni. 

Jonathan karakterét látván megkérdőjeleződni látszik a nyugati társadalom hatékonysága. A határozott megnyilvánulásoktól tartózkodó, túlságosan finomkodó férfi adott pillanatokban önmaga karikatúrájának tűnik és elbizonytalanít, hogy vajon tényleg jó felé haladunk-e, ha ezt lekerekített, neutrális, szembesülni és küzdeni képtelen társadalmi berendezkedést választjuk? Hiszen az érzelmeket nem tudjuk megszüntetni, csak elnyomni tudjuk egy kényelmesebb élet illúziójának érdekében. Ezt üzeni a sorozat is, hiszen végül mind Mira, mind Jonathan esetében idővel  felszínre tör mindez.

A rendezést és a színészeket dicséri továbbá, hogy a színpadiasság írmagja sem fedezhető fel, ami nagy kihívás egy alapvetően színpadra írt, kétszemélyes dráma esetében. Egyébként a készítő nem csak nagyon jól, hanem nagyon jókor is nyúlt a témához: az utóbbi időben – a járvány okozta bezártság után különösen – látványosan nagyobb az igény az efféle kamaradrámákra, gondoljunk csak az Eufória különkiadásaira, vagy az Egy házasság helyzetére, vagy akár a Netflix Malcolm and Marie-jére. Ezek bár mind máshogy, de mégis ugyan ezt a témát dolgozzák fel. Ugyanis akármennyit változhat a világ, az egymás húsába beletépő szerelmesek toposza – csakúgy, mint Bergman – sohasem megy ki a divatból.

9 /10 evődő raptor

Jelenetek egy házasságból

Scenes from a Marriage

dráma
1 évad
Premier: 2021. szeptember 13.
Csatorna: HBO Max

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.