Feketén-fehéren: Így veszi fel a harcot a Mafia III a rasszizmussal

A Mafia III erre tökéletes példa: szemlélteti, hogy milyen színesbőrűként lenni, ami teljesen egyedi, empatikus élmény, ha fehérbőrűként játszunk vele (és valószínűleg teljesen más, ha színesbőrűként).Feketebőrű főszereplőjén keresztül áttételesen tapasztalhatjuk meg, hogy milyen atrocitások érhetnek valakit csak azért, mert másnak született. A 2016-os videojáték főhőse Lincoln Clay, egy vietnámi veterán, aki az olasz maffián akar bosszút állni az 1960-as években – az afro-amerikai polgárjogi mozgalmak idején – saját bűnszervezete felépítésével New Bordeaux-ban, amely a louisianai New Orleans fiktív újragondolása. Clay valószínűleg félvér, és apja fehér lehetett, de ahogy az alkotás elején elhangzó idézet tömören összegzi, igazából mindegy is: „Akkoriban, ha feketének néztél ki, akkor fekete voltál. Gondolom, valahogy úgy, mint manapság.” Ahogy a játék szempontjából teljesen mindegy, hogy a játékos minek született: most ennek a karakternek a bőrébe bújhat és tapasztalhat meg dolgokat. Sőt, nagy eséllyel sokkal több fehér élheti majd át közvetve ezeket a szituációkat.

Ahhoz, hogy megértsük milyen lehetett egy Lincoln Clay típusú figurának a korban, beszéljünk egy kicsit az akkori viszonyokról. Louisiana egyike az úgynevezett „Deep South” államoknak, az állam legnépesebb városát jelentő New Orleans pedig egyedi egyvelege a francia, a haitii, az amerikai őslakos, a spanyol és az afrikai kultúráknak. Sajátos hangulata a mai napig tükrözi színes történelmét, ami abban is megnyilvánul, hogy nincs hivatalos nyelve: az alkotmánya kihangsúlyozza, hogy mindenkinek joga van saját történelmi, nyelvi és kulturális eredetéhez. A heterogén múlt ellenére azonban a rasszizmus ugyanúgy meghatározó volt a XX. század elején, mint máshol Amerika-szerte, déli jellege miatt ráadásul sokkal erősebben nyilvánult meg.

Az akkori állapotokat jól tükröző történet New Orleans „deszegregációs krízise”, amikor a feketék és fehérek különválasztását alkotmányellenesnek megállapító legfelső bíróság döntése után elindították a „vegyes” iskolákat. A város fehér polgárságát ez felettébb zavarta, és bojkottálták az ítéletet, azt a négy kislányt pedig, akik elkezdtek járni az egyik – addig kizárólag – fehér iskolába, állandó megaláztatás érte: nyilvánosan megszégyenítették, cukkolták, és rasszista jelzőkkel illették őket.

Adott tehát egy videojátékos világ, amely egy ilyen összetett hagyatékú és kultúrájú helyszínt választ alapjául, és mindezt egy fekete főhős szemszögéből. Míg kezdetben az olasz maffiának dolgozunk, állandóan furcsán tekintenek ránk: egy rivális haiti bandavezér gúnyt űz belőlünk, amiért a fehérek irányítanak; míg country klubjukba első feketeként belépve mindenki csak bámul. Szintén fő konfliktusforrás a Dixie Gang, egy büszkén rasszista csoport, amely rejtekhelyeit konföderációs zászlókkal díszíti és közkedvelten niggerezik. Eddig viszont csak a hagyományos értelemben vett „ellenségekről” beszéltünk. Claynek – és így nekünk – az utcán sincs jobb dolga. A járókelők gyakran tesznek megjegyzéseket, a rádió sem ódzkodik a rasszista megnyilvánulásoktól, szegregált boltokba tévedhetünk, a tehetősebb fehér negyedekben pedig undorral tekintenek ránk. A rendőrség ezeken a helyeken folyton a nyomunkban koslat és állandóan egzecíroztat, míg a szegényebb környékekre alig akarnak kiérkezni.

Számos játékban a hatóság, vagy az aktuális ellenség, a gyanús viselkedésre figyel fel, és akkor kezd intézkedni, ha rajtakapnak valamin. Nos, a Mafia III-ban gyakorlatilag elég csak ott lennünk valahol ahhoz, hogy a jard felfigyeljen ránk. Az ilyen apró megnyilvánulások teszik igazán erőteljes élménnyé a játékot, és bírhatják gondolkodásra a játékost. Fehér férfiként én is kényelmetlenül éreztem magam Clay bőrében, és el sem tudom képzelni, hogy egyrészt milyen érzéseket válthat ez ki egy színesbőrű játékosból, másrészt, hogy milyen lehet ebben a realitásban élni nap mint nap.

Ironikus módon pontosan emiatt szolgálja a mondanivalót az erőszakos játékmenet és sztorivezetés. A kor feketéinek úgy tűnhetett, hogy nincs más lehetőségük a kitörésre, mint fegyvert fogni. A Fekete Párducok – a szélsőséges, terroristákként bélyegzett polgárjogi aktivisták – nem véletlenül szerettek törzsi lándzsákkal és gépfegyverekkel pózolni. Amikor a jogi keret sem ítéli el az elnyomást, sőt, elősegíti, felszabadító lehet akár csak játszani a hatalom gondolatával. Claynek sincs más választása, mint fegyvert ragadni. A Mafia III-ban Clay ugyan átvedlik a „klasszikus” videojátékos szociopata szerepébe, aki válogatás nélkül lő halomra mindenkit, mégis elgondolkodtató, hogy meddig lehet taposni valakin, mire ellenszegül. A Ku Klux Klán atrocitásai, a fehérek által működtetett, fekete nőket minden szempontból kizsákmányoló bordélyházak csak apró, vérlázító betekintések egy talán nem is oly távoli világba, ahol a túlzott, ellentétes irányból érkező erőszak billentheti csak vissza egyensúlyba a kozmoszt. A játék így a műfaja szempontjából is izgalmas.

A Mafia III valamilyen szinten feje tetejére állította a nyílt világú, „GTA-klón” játékok sajátosságát. Itt nem egy fehér csávó játszótere az egész világ, hanem egy fekete küzd saját elnyomása ellen és érvényesüléséért. Ezen a helyen büntetlenül lehet kicsinálni a fajgyűlölőket, míg a való életben nap mint nap el kell fogadni kisebb – vagy akár nagyobb – megnyilvánulásaikat. Az „Úgysem tehetsz semmit, te nigger!” felkiáltás – vagy annak bármely permutációja – a mai napig elhangozhat, itt viszont drasztikusabb megtorlás követheti.

A rasszizmus az emberekben dől el. Hiába tiltják a törvények, ha a köztudatból nem kerül ki, ha úgy nevelnek és úgy nevelkednek. A Mafia III külön felhívja erre a figyelmet: a játék rasszistái nem elnagyolt rosszfiúk, nem szupergonosz karikatúrák, hanem sima, hétköznapi emberek. Emberek, akik úgy gondolják, hogy mások nem azok.