Noha a címe azt sugallja, hogy Mary Shelley klasszikus sztorijának új környezetbe való átültetéséről van szó, Ahmed Szadavi Frankenstein Bagdadban című horrorregénye teljesen átértelmezi az eredeti mű történetét, és jóval sokrétűbb is annál.
Szaddám Huszeint már legyőzték, rendszerét megdöntötték, Irakban azonban tovább tombol az erőszak. Bagdadban mindennaposak az öngyilkos merényletek, amelyek után megcsonkított holttestek maradnak az utcákon. Egy férfi összeszedegeti az elszórt testrészeket, és ezekből összevarr egy bizarr testet, amely azután csodás módon életre kel, és gyilkolni kezd. A város polgárai között hamarosan eluralkodik a rettegés – de természetesen vannak, akik lehetőséget látnak a névtelen Rém megjelenésében.
Az már az elejétől kezdve teljesen egyértelmű, hogy a Frankenstein Bagdadban az a fajta regény, amely megdolgoztatja az olvasóját.
Sok főszereplője van, és folyamatosan váltogat a nézőpontok között, az elbeszélésmódja pedig szaggatott, úgyhogy gyakran nekünk kell kitölteni a fehér foltokat. Ráadásul az egyes fejezeteken belül sem lineárisan halad előre a cselekmény, inkább csapong az időben. Persze nem is baj, hogy nincs minden a szánkba rágva – már csak azért sem, mert ez a stílus tökéletesen illik az iraki főváros zajos és zavaros mindennapjainak leírásához.
De nem csak a bagdadi élet hangulatát tükrözi jól a regény: a leírásokból egy részletgazdag kép rajzolódik ki a város mindennapi közegéről is. A különböző vallású, hátterű, életkorú és foglalkozású szereplők révén a szerző az egész iraki társadalmat be tudja mutatni. A karakterek többsége olyan személy, aki igyekszik hasznot húzni a háború okozta zűrzavarból és pusztításból, de azért képviselteti magát az a generáció is, amely még a folyamatos pusztítás közepette is foggal-körömmel ragaszkodik régi, tisztességes kis életéhez, és akad olyan fiatal karakter is, aki annyira idealista, hogy igazán fel sem fogja, milyen körülötte a világ. Hogy aprólékos társadalomrajzot alkosson, az író időnként el is kalandozik, és olyan mellékszálakba bonyolódik bele, amelyeknek igazából nincs köze a Rém történetéhez. Azonban ezek mégsem tűnnek feleslegesnek, mégpedig azért, mert a címszereplő teremtményt úgy alkotta meg Szadavi, hogy az igenis igényelje a környezete részletes bemutatását.
Na de mi köze egy hullák testrészeiből összefércelt embernek a társadalomábrázoláshoz? A válasz, hogy ebben a regényben a Rém annak metaforája, hogyan mosódik el a határ az ártatlanság és a bűnösség között.
Míg az eredeti mű arról szól, hogyan válik Frankenstein teremtménye ártatlanból gyilkossá, addig jelen könyvben senki sem teljesen bűntelen. Még a pozitív karaktereknek is vannak nem kifejezetten ártatlan tettei vagy gondolatai. A Rémnek pedig itt az a küldetése, hogy kegyetlenül megbosszulja azoknak a halálát, akiknek a földi maradványaiból összerakták – vagyis ő már kezdettől fogva öl. Persze eredetileg még egyfajta isteni igazságszolgáltatásként fogja fel azt, amit csinál, de idővel ő maga is ráébred: nem olyan egyszerű a képlet, hogy akit meggyilkoltak, az csak ártatlan áldozat lehet.
A realista társadalomrajzot és a Rém misztikus horrorsztoriját tehát morálfilozófiai síkon köti össze Szadavi. A névtelen teremtményt és az utána nyomozó újságírót egyaránt foglalkoztatja a bűn és az ártatlanság, illetve az igazságszolgáltatás kérdése. S míg eleinte mindkettőjüknek határozott elképzelése van ezekről, egy idő után azért mindketten megkérdőjelezik azokat. Az író ugyanakkor nem akar a morális problémákra választ adni, csak felveti őket, és olvasójára bízza, hogy mit gondol ezekről a kérdésekről.
Ritkán olvas az ember olyan regényt, amelyről elmondhatja, hogy nem talál benne hibát. Szadavi műve viszont a kevés kivételek egyike. Remek stílusú, szórakoztató és elgondolkodtató – és ezerszer több, mint amit egy Frankenstein-könyvtől várnánk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
