Explicit erőszakkal, lélektani válsággal, remekül kidolgozott mellékszereplőkkel, de az ördögjelmez nélkül tér vissza a Marvel-Netflix együttműködés elsőszülötte, a Daredevil. Lenyűgözött évadkritika a harmadik szezonról.
A Daredevil harmadik évadában az MCU kozmikus szintekre emelkedő mozis produkcióit ellensúlyozó, komor és életszagú Netflix-szál még földhözragadtabbá válik. Matt Murdock (Charlie Cox), a messziről kerülendő, ám sokaknak az otthont jelentő Hell’s Kitchen védőördöge az előző évadokban is igazán átélhető figura volt. Most még a korábbiaknál is közelebb kerül kisemberi lelkünkhöz, hiszen miután a The Defenders eseményei során ráomlott egy komplett épület, templomi környezetben, apácák segítségével lábadozik, mélyen kiábrándul önmagából, vallásos és küldetésébe vetett hitéből egyaránt. Többé nem ölti magára Daredevil vörös, szarvakkal felszerelt álruháját.
Matt Murdock, a vak ügyvéd és igazságosztó bebizonyítja, hogy nem a maszk teszi a szuperhőst.
Nem elütés, se nem félreértés. A Daredevil harmadik felvonása túl van azon, hogy főhősét minél részletgazdagabb, ciscsás jelmezbe öltöztetve hódoljon a rajongóknak. Ehelyett olyan irányba viszi Daredevil, vagy magyar fordításban Fenegyerek figuráját, amellyel a képregényalkotók már foglalkoztak, a képernyőn azonban kevésbé jutott szerephez. Ez az út nem álruhával és teátrális hozzáállással, hanem rengeteg fájdalommal és identitáskereséssel van kikövezve. És miközben Matt régről ismerős fekete fejkendőjével és vér meg veríték árán megszerzett izmaira feszülő sötét pulóverében kutatja az igazságot a Pokol Konyhájának labirintusában, addig egyik új ellensége magára ölti a Daredevil-jelmezt, hogy a gyanút a főhősre terelve bizonytalanságot és félelmet ébresszen a környéken lakók szívében. Mert hiába van rajta a maszk, nem ez jelenti a szuperhőst.
Az a szuperhős, aki a kínok kínját átélve, a húszezredik végzetes erejű ütés után is újra felállva képes saját fájdalmait és pusztító negatív érzelmeit a háttérbe szorítani azért, hogy ártatlan életeket mentsen.
Ez Matt Murdock, aki a kiválóan megírt, fordulatos történetben és Charlie Cox remek, értő játékában az MCU talán legjobban életre keltett igazságtevőjévé válik ezzel a tizenhárom epizóddal. Nem csak azért, mert a klasszikus, színpadias szuperhősiességet teljesen maga mögött hagyja, és nem is kizárólag amiatt, hogy megrendítően sötét atmoszférában érvényesül. A másik fontos ok a társadalmi és erkölcsi kérdések komoly mértékű feszegetése. A halál küszöbére sodródott Matt elveszíti hitét istenében és ügyvédi hivatásában épp úgy, ahogy szuperhősi létjogosultságában is. Az ördögszimbolika már nem csak Hell’s Kitchenre reflektál, hanem a Mindenhatóval való dacolásra is. De ha már nincsen fölötte Isten, akire számíthat, de van egy Wilson Fisk (Vincent D’Onofrio), aki fondorlatos tervének köszönhetően kiszabadul a börtönből és az egész várost az uralma alá hajtja, akkor létezik-e még erkölcsi kódex, amely visszatarthatja a védőördögöt attól, hogy átlépje a végső határt? Igen, a Daredevil-ben a szuperhősök visszatérő dilemmája is maróan erőteljes tálalásmódban jelenik meg: gyilkolhat-e egy magát védelmezőnek tartó igazságosztó a jó ügy érdekében, vagy ha megteszi, azzal elveszít, mindent, aki volt és amit eddig képviselt? Matt Murdock a válasz nyomába ered.
És ha már Wilson Fisket említettem, való igaz, hogy ez a karakter, Fenegyerek ősnemezise és az MCU egyik legjobban megírt negatív figurája is megérdemel néhány szót. Vincent D’Onofrio élete szerepe ezúttal még nagyobb lángon ég. Az Alvilág Vezére, a hatalmas Kingpin, a filmvilág legnagyobb gengszterfőnöke Vito Corleone óta. Wilson Fisk a fehérgalléros bűnözés új királya, profi üzletember és nagyvállalkozó, ugyanakkor az egyik legelborultabb pszichopata is Hell’s Kitchenben. Gond nélkül vérmocskosra piszkolja kezeit, ha felhúzzák. Ám mindezek mellett az évad során érzékeny oldaláról is megszemlélhetjük. Mert hiába bűnöző és gyilkos, ő is csak ember, aki a szívét követi, és talán pont a szerelem lesz a veszte.
Ám nem csak a kopasz kópé remekel. Az alkotók ugyanis olyan Bullseye-karaktert írtak, amilyet még nemigen látott a világ.
Végre elfelejthetjük azt a Célpontot, aki a Ben Affleck-féle, 2003-as Daredevil-filmben, Colin Farrell ripacs játékában rombolta a képregénykedvelők idegrendszerét. Ezúttal a figura olyan tálalást kap, amilyet megérdemel. Persze ő is a kissé már régivágásúnak mondható képregényes teatralitást levetkőzve, a Célpont kódnév teljes mellőzésével, egyszerűen csak Ben Poindexterként teszi tiszteletét. A bármivel bárkit, akármekkora távolságból leszedni képes FBI-ügynök Fisk bűvkörébe kerülve tárul fel a néző előtt. Wilson Bethel remek érzelmi játéka és a pazarul megírt karakterdráma eredményeképpen a figura személyiségrajza megrendítő, mélyreható és több ízben sokkoló. Az MCU legemlékezetesebb szociopata gyilkosával van dolgunk.
A főhős és a rosszfiúk mellett a pozitív mellékalakok is hiányérzettől mentesen foglalják el helyüket a történet színapdán. Ray Nadeem különleges ügynök (Jay Ali) a szezon első felében kifejezetten irritáló, ostoba karakternek tűnik, ám aztán egy huszáros vágással a.k.a. brutál nagy fordulattal a történet egyik legérdekesebb szereplőjévé válik. Aztán itt van persze Foggy Nelson (Elden Henson), Matt régi ügyvéd bajtársa, aki a kerületi ügyész pozíciójáért indul, hogy a törvény erejével kényszerítse térdre Fisket, míg Karen Page (Deborah Ann Woll) egyre kevésbé tűnik védelemre szoruló, törékeny nőnek. Részletes betekintést nyerhetünk múltjába, ez alapján pedig letisztul, hogy Karen nem nevezhető igazán jó embernek. Sokkalta inkább jóvátehetetlen bűnökért vezeklő szerencsétlen.
És ha már a régi sebeknél tartunk: a Daredevil harmadik szezonjának flashbackjei félelmetesen kreatívak. Kevés sorozat van, amelyben a visszatekintések legalább részben nem az időhúzást szolgálják, de ez a mű közéjük tartozik. Jól kigondolt, formabontó módon nézhetünk bele a karakterek múltjába. Ebből a sorból a legérdekesebb az a fél epizódot felölelő jelenetsor, amelyben Poindexter fiatalkorát fekete-fehérben, a háttérben a férfi múltját tartalmazó mappát böngésző Wilson Fiskkel tekinthetjük meg.
A Netflix szuperhős-sorozatainak híresen színvonalas látványvilága sem marad el.
Az akciókoreográfiák minden korábbinál ütősebbek. A szép hosszú snittek megkapóak, a környezeti lehetőségek teljes körű kihasználása pedig még a pislogást is vasakarattal tiltja meg a nézőnek. Az ütések fájnak, a vér fröcsköl, az erőszak nem ismer határokat. Dehát ez van, ez egy sötét szuperhőstörténet, itt már meghalt a korhatár nélküli gumicukormáz, Fisk pedig addig üti bosszantó útitársát, amíg nem marad más az áldozat kabátba bugyolált fejéből, csak agyvelős massza. Az akciórendezés a negyedik epizódban produkálja a legnagyobb durranást: ekkor láthatjuk, ahogy Matt durván 20-25 percen át próbál kiszabadulni a lázadásba fúló börtönből, persze (látható) vágás nélkül. De a Bulletin szerkesztőségében lefolytatott, Bullseye elleni harc se semmi!
Ahogy a Daredevil komplett harmadik évada sem feledhető, de annál inkább kötelező néznivaló. Rajongóknak, és mindenkinek, aki érzi magában a rajongóvá válás lehetőségét. Soha nem fogjuk kiverni a fejünkből, hogy milyen volt, amikor Hell’s Kitchen meghasonlott ördöge templomba ment.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
