Lehet az önbíráskodásról még újat mondani a Death Note után?

A modern demokráciák alapja a társadalmi szerződés elmélete, amelynek értelmében a közösségbe szerveződő emberek bizonyos jogaikról lemondanak, azokat az államra ruházzák át. Így például a bűnüldözés, igazságszolgáltatás az állami szervek hatáskörébe tartozik ahelyett, hogy az emberek maguk büntetnék meg a törvények ellen vétőket. Csakhogy a rendszer nem tökéletes, és mindig vannak olyan bűnözők, akiket nem sikerül elkapni, vagy ha mégis, nem tudják rájuk bizonyítani az adott bűntényt. Nem véletlen, hogy rengeteg könyv, film és sorozat szól az önbíráskodásról – és amíg ezek a történetek eladhatók, addig természetesen továbbra is futószalagon érkeznek majd, még annak ellenére is, hogy maga a téma már rég kifulladt.

A kevés újszerű és eredeti önbíráskodós sztori egyike volt a Death Note, amely mangaként látott napvilágot 2003-ban, majd később anime-, és filmsorozat, valamint több film is készült belőle (legutóbb a Netflix feldolgozásában). Ebben tulajdonképpen a végletekig elmentek a témában, hiszen főszereplője gyakorlatilag korlátlan hatalmat kapott, hogy bárhol, bármikor elintézze a bűnözőket. Éppen ezért a Death Note elsősorban azt mutatja be, mennyire eltorzíthat egy embert, ha életről és halálról döntő igazságosztónak képzeli magát – tehát egy szélsőséges helyzetbe hozza a szándékosan sarkított főszereplőjét, eltávolítva a mindennapoktól, mindenféle hétköznapi léptéktől. Nem egy jó szándékú igazságosztóról szól, aki a rendőrség tehetetlenségét látva az öklét használva akar rendet tenni a városában, hanem egy megalomán önbíráskodóról, aki istent akar játszani. Vagyis a Death Note – szemben a nyugati popkultúrával, amely hajlamos heroizálni az önjelölt igazságtevő karakterét – nagyon egyértelműen amellett foglal állást, hogy aki saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, az maga is bűnözővé válik. (A sokat kárhoztatott amerikai verziója éppen abban tér el leginkább az eredetitől, hogy igazolni akarja főszereplője tetteit, és szimpátiát akar ébreszteni iránta.)

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Aki látta a Death Note valamelyik változatát, az a Rémteremtőt olvasva azt érezheti, hogy bizony ezt a történetet már ismeri.

Tulajdonképpen az egyetlen lényeges különbség az, hogy Ronil Caine regényében nem egy természetfeletti beavatkozás, hanem a tudomány révén nyílik lehetősége a főszereplőnek, hogy a maga módján próbálja meg felszámolni a bűnözést. Az alapsztori azonban ugyanaz: egy istent játszó fiatal zseni elkezd bűnözőket ölni, és egy csapat rendőr egy neves nyomozó vezetésével megpróbálja őt elkapni. Vannak a történetnek olyan elemei, melyek útközben átértékelődnek, átértelmeződnek (ilyen a főszereplő apjának a szerepe, vagy a barátnőjével való viszonya), ám ezek az eltérések jelentéktelenek.

Ha csak abban hasonlítana a regény a Death Note-hoz, hogy egy hasonló alaphelyzetből indul ki, az önmagában még nem lenne probléma. A baj az, hogy utána nem egy másik irányba vitte el a történetet a szerző, hanem a manga sztoriját követte (és azt a magyarázatot elfelejthetjük, hogy véletlen egybeesésről van szó, mivel Ronil Caine hivatalos honlapján a kedvenc történetei között listázza a Death Note-ot is).

Igazán azért szomorú, hogy ennyire utánzatnak tűnik a könyv, mert nem lehet azt mondani, hogy ne lennének benne eredeti ötletek.

A Rémteremtő valójában egész érdekesen indul, a tudósfiú bemutatása, az első kísérleteinek leírása szórakoztató és jól megírt részek. Még amikor az önbíráskodás mellett dönt, akkor sincs semmi jele annak, hogy az ismerős irányba indul majd el a történet. Az egyik első tetteként például ráijeszt egy ügyvédre, aki mindenféle aljas bűnözőket véd. Érdekes lett volna, ha mondjuk ezután kipróbálja azt, hogy másokat is megfélemlít, egészen addig, amíg nem marad senki, aki a gonosztevők védelmét vállalná. Csakhogy ez a lehetőség fel sem merül, ehelyett egyből a gengszterek gyilkolásához lát hozzá a főszereplő. Szintén az elején egy rövid időre eljátszik a rendőrséggel való együttműködés gondolatával, de ebből sem lesz semmi. Pedig ha ezeket az ötleteket bontja ki a szerző a könyvben, akkor abból egy eredeti, frissnek ható regény is kisülhetett volna. Tény és való, hogy nehéz a témában újat mondani, különösen a Death Note után, de azért talán mégsem lehetetlen.

Hogyha eltekintünk a feltűnő hasonlóságoktól, és nem azt nézzük, hogy tartalmilag mi újat hozott a könyv, hanem azt, hogy van megírva, akkor már pozitívabb képet kapunk.

Caine stílusa élvezetes, és jól működik a regényben a párhuzamos történetvezetés, azaz a gyilkos és a nyomozó közötti folyamatos nézőpontváltás.

A két központi karakter (az üldöző és az üldözött) ugyan elég sablonos figura, viszont a háttértörténetük jól kidolgozott. A nyomozás menetének leírásában azonban vannak logikai bukfencek, elkapkodott részek. Az egyik ilyen, hogy a rendőrök figyelmen kívül hagynak egy elég nyilvánvaló nyomot, ami pedig jóval hamarabb elvezetné őket a tetteshez. Ugyanakkor a csapatukat vezető detektív magában borzasztóan könnyen kilogikázza, hogy mégis mi módon követhetik el a titokzatos gyilkosságokat, sőt még azt is egyből sejti, hogy csakis egyetlen embert keresnek, holott azért ez még az ő elméletéből sem következik szükségszerűen. A végén pedig van egy hatalmas deus ex machina fordulat, ami elképesztően erőltetetten hat.

Az önbíráskodás, és a gondolatok életre keltése önmagukban is izgalmas témák, az összekapcsolásuk pedig egy remek húzás volt, de sajnos a Rémteremtő nem tudja kihasználni az érdekes alapötletben rejlő potenciált, ráadásul a története nem igazán eredeti. Nem tudom, mennyire széles körben ismert Magyarországon a Death Note sztorija, de könnyen előfordulhat, hogy sokak számára újszerűen hat majd Ronil Caine írása. Ettől függetlenül a szerzőnek mindenképpen arra kellett volna törekednie, hogy saját könyvének története minél jobban különbözzön a mangáétól.