Kicsi füstnek lángja sincsen

Marketing és „univerzumépítés” szempontjából jelenleg egyértelműen a Cloverfield a legizgalmasabb filmes brand. Hisz míg az „A” kategóriás, monstre költségvetésű blockbuster franchiseok forgalmazói legújabb filmjük megfelelő promótálásért heti két TV spotot és minden statisztához külön posztert jelentetnek meg, addig J.J. Abramsnek pont ennek ellenkezőjével sikerült felfuttatni az első Cloverfield–filmet. Megjelenése előtt néhány rejtélyes, „kiszivárogtatott” vírusvideón kivételével tulajdonképpen csak spekulációink voltak arról, hogy mi is az a Cloverfield. A Mystery Box bevált, a film minden idők legjobb januári nyitását tudhatta magáénak.

A Cloverfield önmagában egy egyszerű, de hatásos és kifejezetten jól összerakott found-footage katasztrófa/horror film volt. Persze igazi jelentőségét/különlegességét a sajátos, nagyon jól kitalált, vírusvideókra és rejtélyeskedésre fókuszáló, az internet lehetőségeit és a „rajongói elméletgyártó gépezetet” maximálisan kihasználó marketingkampánya adta.  Így a siker ellenére sem volt sokáig egyértelmű, hogy érdemes-e egyáltalán folytatni. Hiszen, hogyan folytatsz valamit, aminek az adta a lényegét, hogy nem tudsz róla semmit (ami ugye egy közvetlen folytatás esetében már nem megoldható)? Erre a választ végül akkor kaptuk meg, amikor 2012-ben elkezdtek dolgozni a The Cellar című forgatókönyv megfilmesítésén. Miután ugyanis a Paramount bevonta Abrams cégét (The Bad Robot) a projektbe feltűnt, hogy van hasonlóság a szkript és az első Cloverfield között. Innen pedig már csak egy kis átírás, néhány utalás és az elődhöz hasonló rejtélyes marketing kellett és máris megszületett a Cloverfield spirituális folytatása a Cloverfield Lane 10.

Roboraptor Podcast #35 – Cloverfield Lane 10

HIRDETÉS

Dan Trachtenberg filmje pedig nem csak azért volt figyelemre méltó, mert egy remek paranoia thriller, nagyszerű alakításokkal, hanem mert bebizonyította, hogy életképes lehet egy olyan mozifilmes antológiasorozat, amelyek részei között csak laza (inkább tematikai és stílusbeli) kapcsolat van. (Ebbe már anno többek közt John Carpenter is belebukott, aki a Halloween 3.-nál azt tervezte, hogy a Halloween-brand egymástól független, ünnepi horrorfilmek gyűjteménye lesz, csak épp a rajongók nem kértek a Michael Myers nélküli Halloweenból.)

A Lane sikere pedig most már mindennél világosabbá tette, hogy a Cloverfield-szériát érdemes folytatni. A véletlenből recept született: adott egy megfilmesítetlen, nem túl sok pénzből kihozható zsánerfilmes (sci-fi) forgatókönyv, amibe becsempészünk néhány utalást, majd igyekszünk nem sokat felfedni belőle a bemutató előtt. (A marketinget innentől megoldják a rajongók és a szájhagyomány.)

Persze az, hogy a trükköt zseniálisnak nevezem, az csak azért van, mert a Cloverfield Lane 10 egy önmagában is remek film lett. És, hogy miként sülhetet volna el rosszul ez stratégia? Nos mondjuk úgy, ha a Cloverfieldet nem a Cloverfield Lane 10, hanem rögtön a The Cloverfield Paradox (eredeti címén: God Particle) követi.

2028-at írunk az emberiségnek hamarosan kimerülnek az energia tartalékai (itt valószínűleg a kőolajról van szó, de ezt sosem mondják ki, és azt sem tudjuk meg, hogy mi a helyzet a nap-, szél-, vízenergiával), egyetlen lehetőségünk ennek megakadályozására a kísérleti Cloverfield űrállomás, amelynek részecske ütköztetője képes lehet végtelen energiát előállítani. Már ha sikerülne beüzemelni. Aztán mikor a jobb sorsa érdemes színészek (Gugu Mbatha-Raw, Daniel Brühl, Chris O’Dowd, John Ortiz)  által játszott legénységnek végre sikerül működésbe hozni az eszközt, annak lesz egy kellemetlen mellékhatása: megszakítja a tér-idő szövetét, aminek következtében az állomáson egészen sajátosan értelmeződik újra a fizika (és a Földön is bekövetkezik a kataklizma).

Ami a The Cloverfield Paradox nézve rögtön feltűnhet, hogy jóval szegényesebben néz ki, mint a (névleges) trilógia előző két része. Ami már azért is fura, mert a Paradoxon azoknál jelentősen több pénzből készült, csak éppen nem annyival, hogy meg is tudjon mindent úgy mutatni, ahogy szeretne. És ez ironikus módon elsősorban nem is az űrben játszódó részeken érződik, hanem a földi mellékszálon. A baleset – és az energia hiány – hatására ugyanis a bolygón apokalipszis közeli, háborús állapotok uralkodnak. Legalábbis állítólag, mert ezt csak elmondásokból ismerjük. Az energiaválság egyetlen látható következménye, hogy öt autó hosszúságú sorok állnak egy benzinkút előtt. Miután pedig bekövetkezik a részecskegyorsító balesete főhősünk Földön maradt barátja (David Oyelowo) teljesen üres, kietlen és csendes utcákon ténfereg, miközben állítólag valaki vagy valami megtámadta a várost. De ami ennél is nagyobb baj, hogy ez a rész teljesen fölösleges. A fő sztorihoz – az űrhajósok túlélése, a  részecske gyorsító helyrehozása – konkrétan semmit nem tesz hozzá. Tulajdonképpen annyi funkciója van csupán, hogy összekösse a filmet az eredeti Cloverfielddel, de ezt is inkonzisztensen és erőltetetten teszi.

Persze az igazi probléma az, hogy sajnos az állomáson játszódó részek is épp ugyanolyan súlytalanok. Egy halom egysíkú karakter (akiknek közhelyes mondatait még a tehetséges színészek sem tudják élettel megtölteni) rohangál föl alá. Lehetne ez A Dolog-féle bizalom thriller, de a film gyorsan elfeledkezik a szűk helyen összezárt emberek idegességéből fakadó feszültségről, Alien-féle klausztrofóbb űrhorrornak sem jó, ahhoz ugyanis Julius Onah rendező messze nem ért elég jól a feszültség teremtéshez/fenntartáshoz, illetve a fenyegetés szabályai sincsenek lefektetve. De még mindig kisülhetett volna egy Gravitáció jellegű katasztrófa film, viszont ahhoz is egyértelműbb szabályrendszer, jobb vágás, a sallangok lemetszése és szebb látvány kellett volna.  A film bár mindet megpróbálja, de egyik sem sikerül neki. Ez így ebben a formában egy ad hoc katyvasz.Abba bele se megyek, hogy természetesen a film nem mond semmit sem az emberiség pazarló energiafelhasználásról, sem pedig a tudósok istenkomplexusáról. Úgy érződik, hogy találtak egy béna forgatókönyvet, amire cinikusan rásütöttek egy brandet – így érthető volt, hogy nem reklámozták túl, hogy valahogy eladják. (Persze mondhatjuk, hogy a Cloverfield Lane 10 esetében is ezt tették, de mivel ott a film jó lett, így ez sem zavart.) Aki pedig azért nézné meg, mert hátha most választ kap az első két film pár megválaszolatlan kérdésére, az se tegye. A The Cloverfield Paradox bár szeretne jobban kötődni a Cloverfieldhez, mint elődje, de a filmek közti – történeti – kapcsolat így sem lett sokkal világosabb (sőt inkább csak zagyvább).

Érezhető, hogy ennél a filmnél már sokkal jobban fókuszáltak a tudatos brandépítésre, aminek az eredménye egy kevés fan service utalással megszórt érdektelen, feledhető, béna TV-film lett. Nagyon remélem, hogy nem ez a színvonal fogja fémjelezni ezentúl a szériát.  Szerencsére állítólag még idén kapunk még egy epizódot, ami visszaadhatja a Cloverfield-projekt iránt a bizalmunkat. Én megpróbálok reménykedni, mert kár lenne, ha egy ilyen jó koncepció ilyen méltatlan véget érne.