Outcast: 1. évad – Tuti, hogy nem a démonos-megszállós Outcast lesz a tavasz sorozata

Robert Kirkman képregényének saját maga által készített tévés adaptációja az első évad alapján (és a második évad pilotját megnézve) TÚL komolyan akarja venni magát.

Egy, amúgy hülyére koptatott koncepciót szeretne felturbózni mélylélektannal, karakterdrámával, a probléma viszont az, hogy nem igazán szeretné (vagy képes arra), hogy betartsa az arányokat. Az első évad leginkább azzal futott zátonyra (legalább is nálam), hogy a dinamikus történetvezetés helyett a főhősök pszicho-picsogását helyezte fókuszba, ami sokkal rosszabb, mint amikor egy 24 epizódból álló sorozat 15 rész mellékszálból áll.

Ez a húzás olyan vontatottá tette Kyle Barnes kalandját és gyakorolt kínos gravitációs hatást a szemhéjamra, hogy lehetett bármennyire érdekes és izgalmas a sorozat többi része – mik, vagy kik költöznek az emberekbe, kicsoda valójában Kyle, honnan van az ereje, mit is takar az, hogy ő az „Outcast”, a száműzött – teljesen érdektelenné vált. A rögeszmés karakterépítkezéssel Kirkman az egész első évadot leredukálta egy unalmas, de az apró részletek miatt nagy lehetőségeket magában hordozó pilot részre. Igazából két nagyon jól megfogott pontja volt a koncepciónak, az pedig a

jobb-e a megszállt ember, mint a betolakodó nélküli szaralak

HIRDETÉS

kérdés boncolgatása – ami egyébként egy teljesen új perspektívát adott a szubzsánernek -, valamint az, hogy a fekete takony nem a démonság sajátja, hanem lehet az valami más is. Egy szó, mint száz:a sorozat bevezeti a karaktereit a mélylélektani mocsárba, ahol arccal esnek bele az első tócsába, és egyszerűen nem kapnak levegőt.

A második évad első epizódja – a sorozat dramaturgiájához képest lendületes évadzáró ellenére – úgy látszik egyáltalán nem óhajt szakítani az első évadban elindított módszerekkel. Az érezhetően komor és nyomott, lelkileg fullasztó atmoszférát ahelyett, hogy felpörgetnék: sorban adagolnák az új, figyelemfelkeltő(nek szánt) információkat, ismét vontatott szobába lépések, autózások és beszélgetések teszik ki az évadnyitó rész tetemes részét.

A sztori folytatódik, Kyle, kislányával nem tudta elhagyni Rome-ot, hiszen bárhová mentek, ott voltak a fekete takonnyal megszállt emberek is, így úgy dönt, inkább visszatér, megkeresi az eddigi szálakat mozgató, roppant titokzatos „fődémon”, emberi mivoltában egykor perverz, pedofil Sidney-t, és a végére jár a dolognak. Közben Anderson tiszteletes nagyon kellemetlenül érzi magát, mert felgyújtotta Kyle egykori, azóta megboldogult szomszédjának házát, a városban pedig egyre több a „lélekcserés eset”.

A pilot továbbra sem áraszt el minket jól csúszó, finom eseményfalatokkal. Kirkman még mindig nem hajlandó a cselekményen keresztül vezetni a drámát, marad az előző évadban megszokott csatornájánál: a karkatereknél. Bár ez így bullshitnek tűnhet, mert a karakterek a cselekmény részei, de mint azt fentebb írtam, a dramaturgia nagyon kevés részét képezik a valódi „cselekvések”. Dialógus dialógus hátán és azoknak sincs túl sok értelme. Nem tudunk meg belőle többet Kyle-ról, nem lesz tőlük jobban alátámasztva a radikális módszerekkel az ördög elleni harcra felesküdött John Anderson tiszteletes álláspontja sem.

Bár tény, hogy az évadnyitó hozzáad egy izgalmasabb részletet a takonyról szerzett tudásunkhoz, amely úgy látszik, befolyásolja Kyle képességét, de azt is csak amolyan csontként dobja oda, hogy ne érezzük, ismét egy felesleges, időhúzásnak tűnő részt néztünk meg. Ez enyhített a vágyamon, hogy ne kezdjek el valami teljesen más dolgot csinálni az epizód nézése közben. Aminek viszont örülök, hogy legalább az előző évad szinte legérdekesebbnek mondható szereplője, Byron Giles, Rome jóindulatú, a jó érdekében mocskos dolgoktól azonban nem tartózkodó rendőrfőnök nem vesztett lendületéből.

Továbbra is igen erős potenciállal bíró karaktere az Outcastnek. Mint ahogy az előző évadban, úgy most is eltussol, rendet tesz. A pilotban ugyancsak zavaró még, hogy mindig nem kezdtek semmit Kyle képességével és az eseményekből következtetve az is megfordul a fejünkben, hogy teljesen „természetellenes”, hogy Kyle még életben van. Az évad bevezető epizódjában Kylenak a szőrt is leveri a hátáról (végre történik valami! – kiáltottam örömömben) az egyik megszállott, ő pedig tehetetlen.

Még mindig nincs a hatalmának súlya.

A második évadban is erőtlenül tapogat, mint vak nyugdíjas a kuplerájban. Ahelyett, hogy feldobták volna a pilotot azzal, hogy bemutatják egy új szegmensét az erejének, kiderült, mennyire gyenge is ő. Igaz, szimpatikus is lehet a „senki” főhős titokzatos hatalommal összetétel, de erre – véleményem szerint – ott volt az első évad. Úgy látszik, a második évad az első fonalát felvéve, vontatottan és lassan halad majd afelé, hogy Kyle-ból csináljon valakit. Ami sajnálatos, hiszen ennyire dagályos módon épített hősre már igencsak ráfér a rehabilitáció.

Nehéz és felesleges messzemenő következtetéseket levonni egy teljes évadra nézve az első rész alapján. Aki arra számít, hogy az első epizóddal jól belerongyol az események közepébe, ne legyenek illúziói, nem így van. A sorozat továbbra is a lusta bölcsészek vehemenciájával építkezik és nem akar tökös pszicho-thriller lenni.

A pilot alapján ez az évad pont olyan lesz, mint az előző, így akinek az tetszett, ez is fog, aki pedig pörgést vár, az kielégületlen marad. Viszont a sorozat továbbra is nagyszerű fényképezéssel operál. A kamerabeállítások néha olyanok, mintha szándékosan arra ösztönözne, hogy csináljunk képernyőmentést, de nem szeretném még pajzsra emelni az Outcastet. Úgy gondolom, adok egy esélyt az évadnak, de csak azért, mert továbbra is úgy érzem, a sorozat történetmesélő módszere által dobott csontok alapján kinőhet a sorozat a sekélyes drámázásból, és lehet belőle valami.