A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #18

Aladár, október 27. 16:16

Ma üveges sört iszom. Meg talán pálinkát. Nem tudom, meddig bírja a Dongó készlete. Valószínű, hogy nemcsak én járok ide. Majdnem tökéletes menedéknek, az ablaktáblákat kívül-belül bedeszkázták, az ajtót kettős torlasz védi, egy a lépcső tetején, egy az alján. Még kémlelő is van. Hangosan kell kopogtatni, aztán mozdulatlanul kivárni azt a pár percet, míg kinyitják az ajtót, és imádkozni, hogy egy halálarcú se csoszogjon arra. Az underground pultos ugyanabban a pulcsiban van, mint négy napja. Ugyanaz a nadrág, ugyanúgy remeg a keze, amikor cigarettát sodor. Talán haza sem ment. Van fegyvere? Rajta kívül csak én vagyok lent.  Megint a zugügyvéddel találkoztam volna, de…

– Mit adhatok? – kérdezi, és már nem mosolyog úgy, mint a múltkor. Pálinkát?
Megjegyzett. A pultosok olyanok, mint mi. A különbség az, hogy nem ők mennek a sztorik után, hanem fordítva. Minden előttük zajlik. Akarva-akaratlanul, de a legapróbb részlet sem kerülheti el a figyelmüket.
– Jöhet – mondom – meg egy Sztarót is kérek.
– Az ügyvéd úr még nincs itt – mondja, miközben tölt.
– Nem is lesz.

Kérdőn néz rám, én meg elmondom neki, hogy az imént találkoztam vele a Radnótinál, de nem volt kedvem beszélgetni vele. Fehér teniszruhában volt, fejpánttal, csuklószorítóval, fehér zokniban, sportcipőben. A jobb lába negvenöt fokos szögben állt kifelé. Kezében egy Microgel midplus ütő, a húrokon egy szemgolyó csordogált lefelé. Rám nézett, de üres volt a tekintete. Maszatos száját mintha nyitva felejtette volna, deresedő bajuszán rózsaszín, pépes cafatok éktelenkedtek. Nem volt kedvem golyót pazarolni, de meg kellett tennem. Azonnal nyíltak az ablakok és mindenféle használhatatlan háztartási eszközt dobáltak rám. Egy néni azzal fenyegetett, ha nem takarodom el sürgősen, hívja a rendőröket. Csókolom a kezét. Aztán ide futottam.

Megcsóválja a fejét. Odakint hangos nyikorgás és egy tompa puffanás hallatszik, és éktelen káromkodás. Rázzák az ajtót, dörömbölnek, hogy engedj be. Önkéntelenül is a zsebembe nyúlok, ujjaimat a pisztoly markolatára szorítom. A következő néhány percben megpróbálom kiszámolni, hány golyó lehet még a tárban. Egy biztosan. Egynek kell lennie. Kár, hogy egyet elpazaroltam a zugügyvédere. Kár, hogy nem ugrottam be Jurijhoz. Nála minden van, ami csak kellhet és nincs, nem volt és soha nem is lesz kereskedelmi forgalomban. Kérdés, hogy mit kér cserébe.

Egy kölyökképű, kecskeszakállas srác esik le a lépcsőn és beveti magát a fotelba. Olyan forma, mint a pultos. Csak ő szakadtabb, koszosabb és láthatóan feldúlt. Földre dobja vértől ragacsos u-lakatját, hátradől, zihál. A nyaki verőér pulzálásából arra következtetek, hogy nemrég nagyobb fizikai vagy pszichés terhelésnek volt kitéve. Esetleg mindkettőnek. Közben visszatér a pultos, vállán egy bordó biciklivel.

– Ezt lehoztam, nehogy elvigye valaki.
A másik a fotelban nem válaszol, de abbahagyja a lihegést, előredől és ránéz. Kis szünet után megszólal:
– Tudod mi van? Hallottad?
– Nem.
– Adj egy sört – mondja és megpróbálja kihalászni zsebéből a cigarettáját. Nem sikerül, felpattan, a pulthoz rohan. Egy levegőre megissza a sört.
– Adj még egyet!

Végre sikerül kivennie a cigit. Orrán-száján dől a füst. Fekete karikás szemek, kócos, hullámos haj, remegő lapátkéz. A cigaretta felénél tart, amikor észreveszi, hogy mindketten őt figyeljük. Rám néz, biccent majd elkezdi hadarni a pultosnak:

– A Hélia… Láttam… Felrobbant, érted, leégett az egész szálló. A mi szakácsunk meg… Állítólag napok óta bent volt, lezárták a szálló összes bejáratát, nem tudom, hány turistával…

A Héliáról már én is hallottam. Eleinte a rendőrök biztosítottak odakint, senki sem kockáztathatta meg a nemzetközi botrányt. De a szállodából megüzenték, hogy urai a helyzetnek, egy fertőzött sincs bent, és a kinti helyzetre való tekintettel vesztegzárat hirdettek, amíg biztonságosan ki nem tudják üríteni az épületet. A rendőrök segítség gyanánt beküldtek egy-két embert és elmentek. Csak azzal nem számoltak, hogy mi van akkor, ha… Murphy-törvénye, ennyi. Megfertőződtek, nem tudom hogyan, de a végére csak a konyhások maradtak. A harmincvalahány fős koreai csoport meg ott kóválygott nyáladzva a folyosókon, meg a hajdúsági nyugdíjasklub örökifjú táncosai, meg az ingolstadti vasútmodellező társaság tagjai, meg az igazgatóság, a személyzet, az őrök, mindenki.

– Csak a konyhások maradtak talpon… Éjjel-nappal forralták az olajat, előkapták az összes kést, bárdot, meg mit tudom én még miket, és a végsőkig védték magukat. Aztán csak egy maradt, biztos, a mi szakácsunk, mert láttam. Először csak a füstöt a szobám ablakából. Lementem, hogy megnézzem, mi az, hát a Hélia volt, ömlött belőle a füst, aztán felcsaptak a lángok, bent felrobbant valami, és láttam, hogy kivágódik a bejárati kapu és lángok csapnak ki rajta, és a lángokból egy alak tört ki, a mi szakácsunk a matt fekete trekkingjén, hófehér atlétában és szakácsnadrágban, szájában egy csillogó húsbárddal. Lerongyolt a lépcsőn, farolt egyet és irány a Szent István körút. Nem vett észre. Azt hittem, ide jött. Az underground pultos csak a fejét csóválja. Egyre gyanúsabb nekem ez a másik kölyök. Még nem tudom miért, de valami nem stimmel vele.

– Figyelj, Bálint – mondja a pultosnak. – Nem is ezt akartam mondani.
– Hanem?
– Adj még egy sört.

Közben odamegyek a zenegéphez. Egy benzines aggregátorhoz van kötve. Hihetetlen, nem tudom, honnan szerezték. Bedobom a százast, hadd szóljon az Egyszer véget ér.

A két srác rosszallóan néz rám, valami olyasmi van az arcukra írva, hogy vén pöcs. Gondolják, engem csak szórakoztat. Nem tudják, miket láttam én már, nem tudja ez a két kis pöcs. Például olyat, mint Sutting Alajos nyugalmazott ezredes még biztos nem láttak. Két éven át figyeltem. Kilencven után, hogy a demokratikus kormány megvonta tőlem a hallgatásomért cserébe kiutalt, a kényelmes élet lehetőségét csillogtató nyugdíjamat, mert akkor már senkit nem érdekelt az eset, sőt, senki nem tudott róla, szóval mindegy volt, hogy hallgatok-e vagy járatom a szám kockára téve jó megítéltségemet, amiben persze rengeteg munkám volt, mert világéletemben inkább lusta voltam, mint tisztességes, szóval kilencven után kénytelen voltam melókat vállalni. Magánnyomozás, kis ez, kis az, de semmi komoly. Az olajszőkítés-ügyet messziről elkerültem. Azért persze ettől függetlenül kaptam furcsa megbízatásokat. Például Sutting Alajos megfigyelését…

– Holnap összeáll a banda – hadarja és remeg jobb kezében a cigaretta. – Laca állítólag talált egy működő szervert, nem árulta el, hogy hol és mi a terve, csak annyit mondott, holnap találkozzunk itt. Kecsi hazaugrott a kardjáért. Tudod, van neki egy… katanája… Japán gyártmány. Viszi az élőfát, mint a szart. Hehe. Jobb, mint Connor MacLeodé. Biztos egy igazi Hanzo. Hehehe.

Igen, most már biztos, hogy Jurij után Suttingot fogom meglátogatni. Ezer éve nem találkoztam vele. Annak idején kiszúrta, hogy figyelem, egyszer elkapott egy sarkon a Király utcában és felhívott magához. Teázgattunk, sakkoztunk, közben mesélt ezt-azt. Semmi olyat, ami a megbízómnak fontos lehetett. Csak olyat, ami nekem volt fontos. Magától jött rá, hogy masszívan iszom. Onnantól kezdve mindig rakott egy kis rumot a teámba.

Lecsapja a sörösüveget a pultra és sóhajt egyet. Látszik, hogy mondani akar valamit, csak még nem tudja, hogyan. Aztán csak kiböki.

– Hubi eltűnt.
– Mi?! Azt a kurva – Bálint rátámaszkodik a pultra és beletúr a hajába.
– Tegnap este lement valamiért. Tudod, milyen, nem kötötte az orromra. Csak annyit mondott, pár óra múlva visszajön. De nem jött.
– Van tipped?
– Van.
– És?
– Az a helyzet, hogy be kell indítanunk a Szaturnusz-tervet. Holnap este itt találkozunk. A többiekkel. Addig előkerítem.

Némán néznek egymásra, a kölyökképű jobb kezével a farzsebében turkál, előhúz egy ezrest és a pultra teszi. Értelmetlen gesztus, ráadásul nem is túl lovagias, a három sör többe kerülne. Ha még lenne jelentősége a pénznek. Kilapogatja Mátyás királyt, majd kitámolyog a vécére. Most megvagy – gondolom magamban némi kárörömmel és utána megyek. A piszoárnál áll, fejét a csempének támasztja. Nehezen lélegzik és reszket. Nem húzza le és némi gondot okoz, hogy felhúzza a sliccét. Persze csak a jobb kezét használja. Indulna a csaphoz, de kénytelen megállni. A pisztolyom csövével néz farkasszemet. Megremeg a szája. Majdnem suttogva mondom:

– Nincs minden rendben, ugye? Fájdalmaid vannak… A bal karod, igaz? Mintha egy kicsit nehezen mozogna. Nem válaszol. Ahogy elnézem, szerencséje van, hogy most hugyozott, mert a gatyájába menne.
– Csak nem megharaptak? Megharaptak?

Megint megremeg a szája, mintha mondani akarna valamit, de hang nem jön ki a torkán. A beálló csendben beszűrődik Máté Péter hangján a refrén, Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk, De addig még mindent újra kezdhetünk! Még egyszer számolok. Lalla-lalla-la-la. Egy golyó biztosan maradt a tárban.