Star Wars Headspace – Technó matiné

Az időzítés nyilván nem teljesen véletlenszerű és nem csak a kisördög szól belőlem, amikor azt gondolom, hogy ez valahol még mindig az Ébredő erő reklámkampányát képezi, és erős félelmeim támadtak akkor is, amikor olvastam, hogy a zenei anyag elsősorban a Star Warsból szedett hangmintákra épül. Az elmúlt pár évtizedben azért szárnya kapott jó néhány olyan lelkes amatőr SW remix, R2 pittyegésekkel és sugárfegyver hangokkal, amelyek azért nem nagyon lépték túl egy BB2-vel reklámozott mirelitcsirkeszárny élvezeti értékét. Bizakodásra egyedül az tudott okot adni, hogy azért nem teljesen színvonaltalan és meglehetősen változatos előadókat sikerült megnyerni a projekt számára.

Ami már a lemez első meghallgatása előtt is kérdéses volt számomra, hogy pontosan mi végre is készült el egy ilyen összállítás és lesz-e bármilyen kulturális utóélete, felpörög-e esetleg belőle valamilyen partysorozat, vagy csak adtak a rajongóknak egy adag újabb rágcsálnivalót. Lehet-e bármelyik szám olyan erős, hogy az esetleg külön életet legyen képes élni, vagy csak együttesen tudja kifejteni a kívánt hatást. Utóbbiba azért nylíván sok szubjektum is vegyül, de tegyük a kezünket a szívünkre, hogy el tudunk-e képzelni bármilyen olyan bulit, ahol egy átagos klubmixbe vegyülve egy star warsos beütésű track nem zökkenti ki a révületből a partizni vágyók tömegét és további tánc és extázis helyett inkább zavart mosolygásra készteti őket?

Vagy az egész csak otthoni hallgatásra készült? Ha igen, hát akkor inkább letöltök, vásárlok magamnak egy különálló Bonobo vagy Royksopp lemezt, vagy hallgatok youtube-on egy Flying Lotus playlistet. Úgyhogy igazán csak abban reménykedtem, hogy valahol fel fogom benne ismerni a Star Wars élményt, mind ezt úgy, hogy az előadóknak lesz annyi ízlése, hogy nem direktben tolják az arcomba a már ismerős hanghatásokat.

Pozitív például ott van például Ben Frost skandináv elektronikus zenész 2011-es Solaris című albuma, amit a legendás Tarkovskij film ihletett! Hallom de leginkább érzem az alapokat, de önálló zenével volt képes önálló hatást kifejteni, ami filozófiájában és színvonalában is hű tudott maradni az alapműhöz.

Nem árulva zsákbamacskát a lemez meghallgatása után sem sikerült igazán választ találnom a fentebb feltett kérdésekre. Összességében szerencsére nagyon élvezhető és sokszor nagyon színvonalasan felépített számok vannak rajta, de egyik előadó sem vállalt igazán nagyot. Fél órával az összes szám meghallgatása után már egyiket sem tudom magamban elég tisztán felidézni és általában eszembe sem jutna egyiket sem feltenni a telefonom lejátszási listájára.

A válogatás a Kaskade, C-3PO’s Plight című trackjével indít, ami az előadóhoz híven egy egész kellemes hangzású EDM számot takar. Semmi extra, némi fülbemászó szinti és basszus felütve egy kis robot dadogással és füttyökkel, ha jobb nem is, de legalább őszintébb és viccesebb, mint egy random Avicii nyári sláger. Nem bánt senkit és igazából tökéletes felvezetőjéül szolgál a lemeznek.

A következő szám a GTA-tól érkezik és Leia hercegnő kultikus segítségkérő üzenetére kíván zenei reflexiót nyújtani az új reményből. Az első pár másodperc pont a lemez iránt érzett legmélyebb félelmeimet támasztottá alá, némi elektronikus dobalapra rögtön Darth Vader lélegzése érkezik meg, aztán loopolva halljuk Leia szájából, hogy “Help me Obi-wan!”, és még rátesznek egy lapáttal, gyakorlatilag minden olyan hangmintát bedobnak, amit nem szégyellnek. Az egyetlen mázli, hogy az egész hamar önmaga paródiájává válik, mire beindul a dub-steppé torzított birodalmi induló már csak röhögni tudok az egészen és van annyira buta az egész, hogy pontosan tudjam, hogy ezt így csak direkt csinálhatták. Móka és kacagás, a kiállás a szám kellős közepén pedig csillagos ötöst érdemel.

Troyboi a Force című számban inkább a sugárfegyverek és űrhajók hangjára helyezi a hangsúlyt, amibe keveredik egy kis Dart Vader és Jabba röhögés is. Kellemesen lökött és zilált EDM, főleg a trap műfaj kedvelőinek, de én már két perc után inkább kattintanék tovább.

Ezt vonalat viszi tovább Bauuer a Cantina boys-zal, de neki sikerült még emelni az egészen, ez a legzúzósabb szám a lemezen és ha megemlítem, hogy ugye ennek a fiúnak köszönthetjük pár évvel ezelőtt a Harlem Shake! című slágert, szerintem már mindenki tudja mire számítson.

Ha arra kéne példát mondanom milyen jellegű anyagot vártam a lemez előadóitól, talán először a Jabba Flow című Rick Rubin remix az, ami a Force Awakens bárjelenetének zenéje jelentősen megtámogatva A-Trak hip-hop ütemeivel. Nem nagyon tudom belőle kibányászni, hogy mitől, de pont eléggé Star Wars és ez bőven elegendő.

A Claude VonStroke és Barry Drift nevével fémjelzett R2 Knows szintén az intelligensebb és szofisztikáltabb vonalat viszi tovább, egy elég ütemes technós house szerzeményben. Nagyon intelligensen használják a beemelt szövegidézeteket és effketeket, kellemesen vicces hatást adnak, de nem válnak önmaguk paródiájává. A szám szépen építkezik és az első track ami kellő hosszban hallgatható, hogy bármilyen tánczenei élményt szolgáltasson egy erre fogékony közönséggel feltöltött házibuliban is.

A lemez egyik mélypontja számomra Rick Rubin NR-G7 című száma, az egész rettenetesen katyvaszos, nagyon leválnak benne a Star Warsos effektek és zeneileg sem építkezik sehová, folyamatosan fluktuál és változik műfajilag is, igazán, de igazán moderálatlan és idegesítő szösszenetre sikerült. Kár, hogy Rubin pont magával nem volt elég kritikus a végső tracklist összeállításakor.

Amikor az első híreket olvastam az album megjelenésével kapcsolatban a Bonobo neve volt, ami igazán felkeltette az érdeklődésem a dologgal kapcsolatban. Nem igazán vagyok rajongója, annak ellenére, hogy műfajilag is és nívóban nagyon közel áll azokhoz a zenékhez, amit általában hallgatni szeretek, az egyetlen bajom velük mindig az volt, hogy igazán emlékezetes számot még nem nagyon sikerült számomra produkálniuk. A válogatást hallgatva is elég komoly felüdülést jelentett végre egy ilyen intelligensen komponált down-tempos muzsika, csak ne felejtsek el rá emlékezni 10 perc múlva is…

A Royksopp szintén az album egyik legnagyobb húzóneve, akik az elmúlt években egyre jobban igyekeztek poppos irányba mozdulni és általában szeretem őket hallgatni kifejezetten játékos és retrós szintiviláguk miatt. Bounty Hounters címmel és több, mint nyolc perces hosszával az album leghosszabb számát sikerült produkálniuk. Ez is nagyon jól sikerült szám, de valahogy nem igazán sikerül a csúcsra járatniuk. Így a végighallgatás után egy beteljesületlen ígéret keserű szájízét hagyja csak maga után. Tényleg kár érte.

Mire elérkeztem hallgatás közben az ATTLAS Sunset over Maanan című számára már eléggé elfáradtam és Rubin egyfajta pihentetőül szánhatta. Szintén a down-tempós, ültetett vonalat viszi tovább, de sajnos az egész Star Wars világhoz képest is túlságosan komolyan veszi magát.

Az ezután következő Flying Lotus viszont mindenképp az album legkülönlegesebb előadói közé tartozik. Műfajilag nehezen behatárolható, folyamatosan a kísérleti elektronika és a populáris szélén táncol, rokonvonásokat hol a sok zajjal és torzítással operáló Aphex Twinnel mutat, hol pedig a szinte szférai zenét játszó Sigur Rós jut róla eszembe. A számot hallgatva folyamatosan az az érzésem, hogy komponálás közben nagyon jól érezte magát. A tracket főleg R2-D2 hangmintáira építi fel, kifejezetten játékos zajzenét sikerült kikerekítenie a végére, ami montonsága ellenére sem engedi, hogy egy pillanatra elterelődjön róla a figyelmem.

Szintén R2-es témával indítja Druid Caravan of Smoke című számát a Slohmo, mely mintha az előző szám egyenesági folytatása lenne. Hangulata valamivel komorabb, struktúrája pedig sokkal változatosabb. A lemez ezen ponton éri el drámai tetőpontját, az elnyújtott hangatokat kitűnően ellenpontozza a kis robot szinte folyamatos pittyegése, de a cukiságfaktornak szerencsére egy pillanatra sem sikerül elhatalmasodnia rajta.

Már szinte kezdtem elfelejteni a lemez első felét meghatározó EDM-es party music vonalat, de az album vége felé haladva még Rustie beköszön EWOK PUMPP című számával. A trance alapú paraszt-elektro ha másra nem is, de arra elegendő, hogy kicsit pörgetettebb tempót adjon a Headspace fináléjához. A szám maga egyébként Star Warst csak nyomokban tartalmaz.

A Galantis, Scruffy-Looking Nerfherder című számával már egyértelműen a finálé felé halad, lassú és drámai a Halálcsillagról lopott hangmintákkal indít, hogy aztán újfajta, jóval emelkedettebb építkezésbe kezdjen ami kifejezetten slágeres, szintis témában teljesedik ki, a hozza pont jó, némi ismétlésnek sikerült teret engedni benne. Számomra kifejezetten hozza azt enyhén gumicukor ízű hangulatot, amit az elmúlt évek Star Wars filmjeinek is sikerült abszolválnia. Szerencsére JJ Abrams-hez hasonlóan csak a jó ízlés határain belül.

Az utolsó számot tekinthetjük itt is akár főtémának. A Breakbot Star Tripper című száma, mintha egy az egyben építene a IV. vagy a VII. rész dramaturgiájára, némi révedező, kürtösökre és fúvósokra apelláló kezdőtéma után kifejezetten retrós, szintis utaztatás veszik kezdetét, mely mintha nyomokban még John Williamst is tarmalazna. Ha a Star Wars egy 90-es évekbeli Disney matiné sorozat lett volna, esküszöm, hogy ilyen lett volna főcímzenéje. Kellemesen epikus és a végére még barátságos végekicsengést is ad, az album elején nem hittem volna, hogy valami ilyesféle zárlatot fogok kapni.

A lemezt végighallgatva valami olyasmi fogalmazódott meg bennem, hogy az album célközönsége semmiképp sem az aminek elsőre hittem volna. Az elektronikus zenék szerelmeseinek talán túlságosan eklektikus műfajilag, hiszen a populárisabb EDM számokon túl egészen a kísérleti elektronikáig és down-tempoig elég sok mindent vonultat fel, amelyek rajongói között csak elég ritkásan akad átfedés. Egy klasszikus értelemben vett SW-fannak pedig túlságosan elvont és pont a Star Warsról szól legkevésbé, bár egy-egy szám biztosan kellemes érzéseket fog benne ébreszteni. Ha valakinek ajánlanom kéne az albumot, akkor biztosan az épp Csillagok Háborúja lázban égő kiskamaszok lennének, akikkel szeretném valamennyire megismertetni a mai modern elektronikus zene világát és már kinőtték a mesekazettákat, de még nem igazán rendelkeznek kialakult ízlésvilággal könnyűzenét illetően. A számok többsége eléggé könnyed, jó őket hallgatni, biztosan mindenki megtalálja a neki legjobban tetsző vonulatot és bőven nem kell attól tartani, hogy a lemez meghallgatása után a fogyasztó már egyből az ecstasy és az ibizai repülőjegy irányába fog nyúlni.