A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #12

Dani október 26. 10:02

Elbasztam. A Nagy Cthulhu felébredt.

Miután Miklós elmondta, hogy mi van Nagy Cthulhuval, percekig csak röhögtem. Nem hittem el. Valószínűtlennek tűnt amit mondott. Aztán a következő percben a Rumbach és a Dob utca sarka felől érkező két csoszogó-hörgő rohadék döbbentett rá, hogy pár napja még ezt sem tudtam elképzelni. Szerencsére arrébb álltak, bár az egyikük fennakadt a járdapadkán és elesett. Erre még jobban röhögnöm kellett, ahogy már évek óta nem röhögtem.

Ott állunk az RS9 előtt, cigizgetünk és Miklós két slukk között kifejti baromi zavartan, hogy vélhetően ő hozta a fejünkre a bajt mert híres színházi rendező akart lenni, ezért szerződést kötött egy ősi transz-dimenzionális démonnal, aki cserébe a világot kérte, vagy valami ilyesmi és akire a világtörténelem a Nagy Öregek egyikeként emlékezik és akivel ha létezik ha nem, viccből sem szokás baszakodni, pláne nem szerződéseket kötögetni egy Necronomiconnak vélt ezer éves, mágikus, emberi bőrből kötött könyv lapjaira leírt varázsige felhasználásával…

Valószínűtlennek tűnt amit mondott és pontosan tudtam, hogy sajnos igaza lehet. Röhögtem, szívtam a Tylburym, és annyira szédültem, mintha be lennék tépve. Pedig a szívbetegségem miatt ez az utolsó dolog ami ilyen helyzetben eszembe jutna. A lényeg röviden:

Az emberiségre vélhetően a Föld bolygó pusztulásáig örök szenvedés vár és sokkal rosszabb dolgok is érkezhetnek még mint a zombik.

Nem nagyon volt mit tenni, megöleltük egymást és egymás fülébe suttogva elénekeltük egy kedves, régi dalunkat, a Fellegajtó nyitogatót. Tudják, ami úgy kezdődik, hogy „Én vagyok az, aki nem jó…” és ami úgy folytatódik, hogy „Ifjúságom így telik el, ezér’ a szívem hasad el”.

Miklós azt mondta, hazamegy a húgához és a kutyáihoz. Van néhány rész még egy szertartásból amit el kell végeznie Cthulhu számára és valahonnan még kell szereznie egy élő kacsát, úgyhogy előtte elmegy a Városligetbe, hogy ne legyen sokkal rosszabb a helyzet. Fura volt belegondolni, hogy a jelenleginél mi lehet még rosszabb.

Ültem az RS9 előtt, szívtam azt a rohadt cigit és azon gondolkodtam, hogy most mégis mit kéne csinálnom. Semmi nem jutott eszembe, csak egy nagyon régi csajom. Amikor a szakdogámat írtam a zombikról, akkor kezdett el rendszeresen rosszat álmodni. Mindig azt, hogy a családját a barátait vagy minket zombik üldöznek és sehova nem tudunk menekülni. Nem hiszem, hogy az álmainak bármi köze is lehet a jelenlegi helyzethez, de azért eléggé kellemetlenül éreztem magam. Az ismert világunk így vagy úgy, de nagy eséllyel össze fog omlani. Nem tudom tényleg elhiggyem-e, de az jutott eszembe, hogy leéltem huszonöt évet. Csináltam egy rakás hülyeséget és egy rakás jó dolgot és annak ellenére, hogy lehetne előttem még néhány más is, összességében elég szép életem volt. Csak egy dologra nem volt lehetőségem: hogy megköszönjem ennek a lánynak, hogy valaha szeretett és a szemébe nézve elmondjam neki, hogy mennyire sajnálok mindent. De ha ez megtörténne, tulajdonképpen nincs is nagyon semmi más dolgom.

Mindig van egy tervem. Most is volt egy. Betörtem az RS9 melletti Sunny Dinner kirakatát. Eltorlaszoltam a lyukat, megkerestem az étterem irodáját és bezárkóztam. Tollat és papírt kerestem és egész nap azon gondolkodtam, hogy mit is írhatnék neki. Szerencsére nem zavart senki. Végül ez lett belőle.

Dani október 27. 00:13

Kedves … ! 

Tudom, hogy a hajnalban kapott üzenetek mindig arra engednek következtetni, hogy az illető baromi részeg és a magányos perceiben előkapja az emlékeit, hogy ne legyen annyira egyedül de ettől csak még jobban egyedül érzi magát.

Ez most nem ilyen, egy ideje ugyanis egyáltalán nem iszom.

Ha emlékszel, pont együtt láttuk a Chasing Amy-t és biztos megvan belőle Néma Bob Amy-üldözés monológja. Emlékeztetőül: arról szól, hogy Bobnak egyszer volt egy csaja akivel iszonyatosan méltatlanul bánt és a csaj emiatt elhagyta. Azóta százszor is rájött, hogy akkora hibát vétett amekkorát soha az előtt és az után sem. Erről szerettem volna beszélni veled.

Valószínűleg már tele van a hócipőd azzal, hogy havonta egyszer zaklatlak egy ideig, hogy igyunk meg egy kávét. Így vagy úgy, de végülis elhajtasz valami dumával a munkáról, meg hogy sok a dolgod, nem ígérsz semmit. Miután lényegében minden kommunikációs csatornán elvágtad magad tőlem, ezért csak halvány elképzeléseim vannak arról, hogy mi is van veled. Nem is akarok annak fejtegetésébe belemenni, hogy vajon hogy vagy, kivel mit csinálsz és mi van úgy egyáltalán az életeddel. Már nem is az én dolgom, nem rám tartozik. Ezt azt hiszem el is fogadtam.

Viszont amióta csak szakítottunk – és ezt kérlek ne vedd érzelmi zsarolásnak – az életemet mintha egy örökös bűntudat-spirálban élném. Minden nap eszembe jut, hogy viselkedtem veled. Minden nap. Persze azt is tudom, hogy nem tudom meg nem történtté tenni. Mégis próbálom ha nem is neked de mások felé kompenzálni az egykor elkövetett hibáimat. A barátaim azzal próbálnak vigasztalni, hogy neked is volt egy-két húzásod. Ha volt is bármi, amiért haragudnék rád, akkor azt hiszem én már réges-rég megbocsátottam. Alapvetően jelenleg nincsen senkim, hiába írtam korábban, hogy van. Nincs. Az a sztori is mellément. Finoman szólva. Mint utánad bármelyik.

Nem azért, mert szerelmes maradtam, nem azért, mert nincs élet utánad, nem azért, mert olyan rettenetes lett azóta az életem. Egyszerűen, csak mert a világ legdrágább kincsét dobtam el magamtól az önző viselkedésem miatt: nem csak a világ legjobb barátnőjét, hanem egy igazán fontos barátot is elvesztettem a személyedben. Teljesen jogosan mondtad azt, hogy elég és lépted meg azt, amivel padlóra küldtél nem kevés időre. Azóta ezt a barátot keresem valakiben, de ilyen nő, eléggé úgy néz ki, hogy nincs rajtad kívül.

Ahogy az ember öregszik és kezdi feladni, hogy minden racionálisan megmagyarázható – mert a lehető legtöbb dologról kiderül, hogy nem az – elkezd mindenféle transzcendentális baromságban hinni. Magyarázatot keres az élete abszurd, balul elsült eseményeire. Én ez esetben rád. Ne ijedj meg: nem lettem ezo-bio-öko arc, aki búzafű levet szlopál és a karmáról meg az aurákról tartott előadásaival fárasztja a környezetét. De annyi igaz, hogy elkezdtem befelé figyelni és valamifajta önvizsgálatot tartani, amióta nem vagy az életem része. Nagyon sajnálok mindent, és valószínűleg ezt ennél jobban nem fogom tudni kifejezni.

Nagyon sok csalódásnak és új, ijesztő vagy jó élménynek kellett megtörténnie, hogy végül eljussak idáig, ahol most vagyok, de most már nyugodt szívvel kimondom: Ez volt életem legszebb huszonöt éve. Köszönöm, hogy a részese voltál.

Dani október 27. 00:16

Találtam egy kis celluxot az iroda egyik fiókjában meg borítékot. Ráírtam, hogy ha valaki megtalálja ezt a levelet, akkor az ex-csajom legutóbbi tartózkodási helyére juttassa el. Remélem jól írtam fel a címet. Kirúgtam a maradék üveget a kirakatból képezve ezzel egy új rést. A lehulló üvegszilánkok hangjára pedig a Rumbach mindkét végén masírozó, két közepes méretű zombihorda felfigyelt és elkezdett felém vánszorogni. Rágyújtottam egy cigire és kiragasztottam a borítékot az RS9 ajtajára. Minden oldalról szépen leragasztottam. Mire végeztem a lények is megérkeztek.

– Kapjátok be! – mondtam magamban és elnyomtam a cigimet az épület falán.

Már az első harapásnál nem éreztem semmi különöset, a többire pedig nem tudtam emlékezni.

Zsótér Indi Dániel, élt 25 évet. 1990.07.22 – 2015.11.06