A Serpico velős társadalomkritika egy olyan rendőrfilmen keresztül, amely az érem mindkét oldalát igyekszik minél alaposabban bemutatni.

Serpico rendőrőrsről rendőrőrsre jár, de sehol sem találja a helyét, mindenhol elszigetelten, magányosan, barátok nélkül dolgozik, sorra ugyanazzal az elszomorító helyzettel találkozik, és a kissé vékonyra gyúrt magánéletére is rátelepszik a munka. Különcségét tovább erősíti, hogy ahogy egyre stresszesebbé válik a szűk mezsgyén való egyensúlyozás, úgy lógnak egyre hosszabb fürtökben a tincsei. Rendőr és a hippi ritkán említhető egy lapon, Serpico mégis görbe tükröt tart az érem mindkét oldalára. A hétköznapi járőrök bár végtelenül lenézik idealizmusa és külseje miatt, épp a fellendülő kábítószer kereskedelemből húznak hasznot, míg a „hippinek” titulált dílerektől Serpico igyekszik megtisztítani a kerületeket. Ezzel párhuzamosan pedig egyre jobban emlékeztet egy Jézus-szoborra.
Sidney Lumet rendező végig feszültségben tart azzal, hogy a nyitó képsorokban Serpicót súlyos lőtt sebbel viszik a kórházba, miközben valaki aggodalmaskodik az állapotáért, majd hirtelen visszaugrunk a történet valódi elejére. Az utolsó percek, miként közeledünk a végkifejletig, igazán felpörögnek, addig azonban a majd két órás játékidő rettentő hosszúnak tűnik. A kiábrándító végszó sem segít, miután a felirat tömören közli, hogy Serpico a történtek után feladta a harcot, és elment valahova máshova. Az ilyen odavetett befejezések legtöbbször hiányérzetet hagynak az emberben, főleg miután végig ül két órát, Al Pacino alakítása ide vagy oda. Lumet társadalomkritikája pedig, bár jól hangzik, más filmjeiben, például a Tizenkét dühös emberben vagy a Hálózatban sokkal dinamikusabban működik.
