Holnapolisz – Bár fiatalabb lennék!

A Holnapolisz készítői visszanyúltak a retró ifjúsági kalandfilmek hangulatához, hosszú expozíciós idővel operáltak, valamint nem vetették meg a tréfát és lelkesen keverték a műfajokat is. Sajnos mindezek ellenére a végeredmény nem kevés kívánnivalót hagy maga után.

Ha 10-12 évvel fiatalabb lennék és úgy láttam volna ezt a filmet, sokkal lelkesebben nyilatkoznék róla. Valamiért nagy várakozás előzte meg a néhány trailer alapján melyek az elmúlt hónapokban érkeztek. Számomra már akkor is kétséges volt, hogy jó vajon lesz-e. Oké, szép látvány, ígéretes atmoszféra, George Clooney és hiper laza retro sci-fi jövőkép. Mi kell még? De a történetről pont annyit tudtunk, meg mint bármelyik olyan filmről ahol van egy Kiválasztott akinek végre kell hajtania a Nagy Végrehajtani Valót. Persze ez még akár jól is elsülhet, pláne, hogy a célközönség nem is az én korosztályom. Persze nosztalgiázni azért nem olyan rossz dolog.

A történet szerint Casey (Britt Robertson), az álmodozó tinédzserlány a böriből szabadulva birtokosa lesz egy kitűzőnek, melyet megérintve áttranszportálódik egy másik világba: Holnapoliszba. Amint azonban elengedi a kitűzőt visszakerül a valóságunkba. Casey ki akarja deríteni, hogy mi is ez a kitűző ezért útnak indul, hogy kiderítse hol van Holnapolisz. Útja során gyilkos robotokba, egy 11 éves kung-fu bajnokba és egy George Clooney-ba botlik. Természetesen roppant kalandos útjuk során végül eljutnak Holnapoliszba ahol nem várt ellenfélbe ütköznek.

Gyermeki lelkesedéssel ültünk Dr. Hardlove és Lord Shen kollégákkal a vetítőterembe. Kihunytak a fények, felcsendült a főcímzene és mindent elborított a széles vászon fénye. Majd egy óra eltelt a filmből és még mindig nem értettük, hogy mire fog kifutni a történet. Bevallom megcsalt a film, mert elhitette velem, hogy aprólékosan felépített történetet fogok látni. A lead-ben már leírtam, hogy az expozíció (a film voltaképpeni bevezetője) kicsivel több, mint egy órán keresztül tart. Furcsa mód azonban nem unja el a néző, mi több, én kifejezetten hálás voltam, hogy nincs elkapkodva a karakterek bemutatása a háttértörténetek ismertetése és a különböző vonatkozó kérdések feltevése. Viszont amennyire szimpatikus ez a hozzáállás, annyira érezhetjük vontatottnak és kesze-kuszának a felvezetést. Persze nincs olyan sok történetszál mint mondjuk a Bosszúállók: Ultron korában, viszont az a kevés olyan részletességgel van bemutatva, amit egyszerűen nehéz nem elunni. És itt történt meg a csalás.

A film második felében olyan tempóban zajlanak az események, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. A különböző szereplők motivációi újabb rétegeket kapnának, ha felfognánk őket, a főhősökkel szemben álló szereplők pedig közel sem kapnak annyi időt, amennyi alatt megismerkedhetnénk velük. Az viszont a Holnapolisz erénye, hogy nem a klasszikus jó-gonosz párharcot látjuk (némiképp ezért is lenne szükség, hogy a „rosszakat” jobban megismerjük). Sokkal inkább szemben áll egymással a tudás utáni olthatatlan vágy és a lemondás. Clooney és Hugh Laurie egyaránt hasonló állásponton vannak: lemondanak a jövőről. Előbbit azonban fellelkesíti a tinilány, így indulhatnak a kalandok…

Sajnos nehéz erről a filmről spoileresen beszélni, mert egyszerűen olyan mintha a forgatókönyvírók (Brad Bird, Damon Lindelof) nem túl nézőbarát módon, önkényesen úgy kevernék a szálakat, hogy azokat a film előre haladtával egyre nehezebb követni. Például Holnapolisz tulajdonképpen egy másik dimenzióban vagy a Föld jövőjében van? Mindkettő mellett lehet érvelni. Persze lehet, hogy velem van a baj, de akkor miért maradnak bennem ilyen triviális kérdések?

A film lényegében az embernek a világon végrehajtott káros tevékenységét vizsgálja meg olyan módon, hogy közben a globalizáció és az élhető jövő mellett voksol. Ezzel nem is lehet vitatkozni, az alapfelvetés remek, a téma pedig kifejezetten fontos a XXI. században. Izgalmas, amikor egy blockbuster ilyen (kissé avíttas) kérdésekkel foglalkozik. Dicséretes, komolyan! Csak értenénk belőle akár egy szót is!