A Ubisoft közönségének kevésbé tetszett az első Assassins’s Creed, mert a monotonitás, a feladatok állandó ismétlődése a játékosok legtöbbjének kedvét szegte a folytatástól, ellenben szakmailag elismert lett, hiszen a sandbox játékokon belül mégis teljesen új elképzeléssel találkozhattunk. Az Ubisoft – akkor még – hallgatott a közönség kritikájára: 2009 novemberében a második epizóddal folytatta az asszaszinok és a templomosok közötti küzdelem bővebb kibontását.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Minden hibáját próbálták kijavítani, ami az első részben felróható volt, minden apró elemét tökéletesen helyretéve egy forradalmian új lopakodós-akció-kalandjátékot sikerült összepakolniuk. Miért mondhatjuk, hogy a második rész a legkomplexebb és legjobban sikerült epizódja az azóta (talán már túl) sok részesre duzzadt szériának?
Assasin’s Creed II (2010)
A sorozat sikeressége véleményem szerint leginkább a jó alapanyag miatt működik, és mivel az első rész megteremtette a franchise alaphangulatát és narratíváját, így azokon „csak” csiszolnia kellett az Ubi-nak. A történet pár órával az első rész után veszi fel, szinte azonnal a fonalat a jelenben. Desmond Miles megmenekül az Abstergo fogsága alól, Lucy és jóbarátai kiszabadítják őt és azonnal egy másik Animus-ba ültetik át. Barátai arra kényszerítik őt, hogy kutassa fel az Éden Almáját azért, hogy a Templomosok előtt találjon rá és ne kerüljön még véletlen sem az Abstergo (Templomosok? Illuminati? Az amerikai elnököt védő „ufógyíkemberek”?) kezébe. A jelenkor felvázolása gyorsan megtörténik az elején, ám az előző részhez képest leginkább az Animusban lezajlódó történet volt rendkívül érdekes, és nem feltétlen Desmond viszonylag sablonos személyisége.
Egy 15. századi itáliai nemes, Ezio Auditore Da Firenze bőrébe bújunk, akinek egész életútját, születésétől a haláláig követhetjük végig, több epizódon keresztül. Annak ellenére, hogy a főszereplő egy teljesen fiktív karakter, az Assasin’s Creed legpontosabban és legprecízebben kidolgozott főhőséről beszélünk, hiszen az olasz fiúcska felcseperedésétől és családi drámájától eljutunk asszaszinné válásáig, mindezt soha nem látott történelmi részletességgel és teletűzdelve apróságokkal, amik engedték átélni a középkori reneszánsz hangulatát mind a képi világ, mind zenei tekintetben is. Ezio személyére, környezetére és a hangulatra talán elég egy szót mondani, ami bőven kifejezi a második rész legerősebb érdemét: valóságos volt. Minden karakter élt, az eddigi kihalt városok helyett lélegző, pezsgő középkort élhettünk át Velencében, Monteriggioniban és mindenhol, ahol Ezio-val élete során megfordultunk.
HIRDETÉS
Az építmények olyannyira tökéletesen voltak kidolgozva, hogy az Animusban külön leírásokat kaptunk egy-egy templom, vagy kastély megépítésével és annak történetével, adataival és eredetével kapcsolatban, mondhatni az egész játék a valóság szinte tökéletes leképezésére hajtott, mint ahogyan az Animusban zajlik a történelem szemünk láttára való megismétlődése, és a későbbi részekben is még erőteljesebben jön át a „játék a játékban” érzése. Zsoldosok, prostituáltak, tolvajok járták az utcákat és olyan nem játszható karakterek is a történetünk részét képezték, ami az előző részben egyáltalán nem volt ennyire jól kidolgozva. Nagy élmény volt, ahogy a történelmi emberek és egy játék ennyire közel került egymáshoz, még ha csak fikcióként is. A széria sajátosan GTA-sodott, és olyan elemeket épített be a saját ízvilága szerint, mint a járművek, a lovak, vagy a velencei gondolákkal csapatás, ami sokkal változatosabbá tette az egyhangú falon és háztetőn rohangálást. Létező embereket próbáltak bevonni a történetbe, például Leonardo da Vinci-t, aki segített az Altair által megírt kódexeket lefordítani Ezio-nak, sőt, a játék bizonyos pontján a kissé őrűlt-zseni Leonardo repülő szerkezetével kellett alászállni a városnak.
Ezio mozgása az előzőhöz képest gyönyörűen lett meganimálva, a darabos mászást felváltotta az egybefolyó mozdulatok sora és emiatt is mondhatjuk, hogy minden porcikájából a profizmus sugárzott. Nem csak a harcrendszer fejlődött, hanem különböző páncélokkal, fegyvertípusokkal tudtuk felvértezni Ezio-t. A főhős ezáltal is borzasztóan szerethetővé vált, a motivációi érthetőek voltak, a játék telis tele volt drámai jelenetekkel: elég csak azt a példát felhozni, amikor saját szeme láttára akasszák fel családtagjait. A küldetések végre valahára változatosak, egybefüggőek és jók voltak – jó volt átélni a reneszánszkort, hangulatával, ármányaival, az uralkodó családok közti viszályokkal együtt. A vége pedig egy igen durva katarzist engedett átélni, ami még jobban elrugaszkodik a történelemtől.
/SPOILER!/ Ezio-ról kiderül, hogy ő az asszasszinok prófétája. Az Éden Almáját végül megszerezve megjelenik előtte egy idegen, név szerint Minerva, aki sokkal magasabb szinten áll, mint az ember. Az idegen faj (akit nyugodtan tekinthetünk isteneknek) itt élt a Földön, a maguk képére teremtve az embert, de ez végül balul sült el. Az emberiség állandóan háborúzott az Éden Darabjaiért, amit eredetileg az ember gyarló háborúskodásának korlátozására hoztak létre. Minerva Ezio-n keresztül üzenni akart a 600 évvel későbbi Desmond-nak, hogy „nagyjából” rajta múlik a világ sorsa. A két különböző szál okosan ért össze a végére. Az Abstergo ekkor beront a helyszínre,és Desmondéknak újra menekülőre kell fogniuk, majd egy rövid verekedést követően jön a stáblista és az ideg, hogy nem tudod meg a folytatást. /SPOILER VÉGE!/
Innentől az előrelépés egyre latyakosabbra sikeredett, hiszen Ezio szerethetőségét és sikerét „kihasználva” a Ubisoft úgy döntött, kicsit tágabb megvilágításba helyezi az itáliai nemes életét és úgy elnyújtja a rókabőrt, amennyire csak lehet
Apropó! Zeneileg az Ezio’s Family című dal bármely más AC-ben hallható zenét a mai napig lesöpör. Requiescat In Pace.
