HIRDETÉS

Film

Vajon a CIA mennybe jut? – Vadló kilenc kritika

Martin McDonagh aktuális mozija kevés újdonságot hoz a rendezői életműbe, mégis eddigi legjobb és legérettebb munkáját adja ki. 

HIRDETÉS

Egy rendező két nagy bűnt tud elkövetni a publikum szemében: hogy évtizedes távlatban a tőle megszokott filmeket hozzá létre újra és újra, illetve, hogy tőle egyáltalán nem megszokott filmeket hoz létre. Természetesen lehet cizellálni és mindkét érvrendszer mellett példákat felsorakoztatni, bizonyos alkotók hogyan fásultak meg, míg másoknak hogyan tört bele a bicskája új műfajokba és stílusokba, mindenesetre kisebb csoda, hogy valaki 18 éves távlatban is olyan üzembiztosan alkot, mint Martin McDonagh. Akinek legújabb műve esetében is szinte jelenetről jelenetre, motívumról motívumra sorolhatjuk, a filmográfia melyik korábbi darabját visszhangozza, hogy ezt igazából sose akarjuk felróni neki, sőt bizonyos szempontból felül is múlja azokat.

Kezdjük tehát az In Bruges-ére megszólalásig hasonlító alapötlettel, ahol csak éppen Lee (Sam Rockwell) és Chris (John Malkovich) nem lapítani indul a Húsvét-szigetre, hanem CIA-ügynökként megérdemelt pihenésüket tölteni a Pinochet-puccs 1973-as előkészítése után. A két zsémbes-pszichopata pisztolyhős brománca mellé pedig befurakszik A sziget szellemei szakításnarratívája is: a szintén elhagyatott-festői vidék ugyanis nem is annyira nyaralás, mint valójában a halálos beteg Chris búcsúutazása helyszínéül szolgál. 

A sziget szellemei egy gyönyörűen csapolt Guinness, melyből bármikor jöhet még egy kör

Az író-rendezőtől jól ismert dinamikában ismét két olyan karakterrel találkozhatunk, aki az adott pillanatban képes lenne egy kiskanál vízben megfojtani egymást, valójában azonban egy mély kötődés és erkölcsi megértés rántja őket egyre jobban egymás mellé. Ez az adott helyzetben főnökeik Chris és Lee feje felett lebegő paranoiája, hogy a demencia határán billegő Chris rossz fülek hallatára teregeti ki az ügynökség szennyesét. Tőről metszett kémfilmet ettől függetlenül senki ne várjon, ez a fő konfliktus épp csak arra jó, hogy kisstílű gengszterek helyett történetesen a hidegháborús harmadik világ felforgatói viaskodjanak múltjukkal és próbálják nem halálra idegelni egymást. McDonagh újból a tragikus férfisorsok Tarantinójaként lép fel, ahogyan egy szélsőséges moralitásdrámát és súlyos élettragédiákat ellenpontoz mindenféle banális szövegeléssel, és ezúttal ez egy hangyányit már mesterkélten receptszerű

– a film első felében elég szembetűnő, hogy megállna a lábán ez a sztori akkor is, ha nem indulnának el a menetrendszerű, fárasztó okoskodások, vagy nem hallgatnánk szómenést a sajt és a buziság összefüggéseiről és a dínók mennybejutási-potenciáljáról. 

Persze vitathatatlan, hogy McDonagh ismét két olyan figurát írt, akiknek morgolódására, banális hülyeségekről folytatott eszmefuttatásaira napestig vevők lennénk, de annak dacára, hogy körülöttem a közönség lelkes kacagással jutalmazta Malkovich és Rockwell szinte összes megszólalását, a Vadló kilenc humora szereplőihez hasonlóan igencsak kiszámítható és megfáradt már, pláne ha nem először találkozunk kiötlőjük munkamódszerével. Szerencsére a film még ha kissé sokáig is élvezi saját vélt sziporkáit, végérvényesen nem válik azok foglyává, McDonagh pedig újból elénk tárja, milyen éterien csodálatos módon mesél komplett emberi életek mérlegéről, feloldozásairól és fel-nem-oldozásairól. Itt már okafogyott is felsorolni, melyik korábbi filmjét visszhangozzák a látottak, ebben ugyanis annyira más minőséget képvisel kortársaihoz képest, hogy annak szavatossága jó ideig nem fog lejárni még.

A Vadló kilenc azonban amellett, hogy megjárja az író-rendező eddigi munkáinak érzelmi csúcspontjait, egy fokkal még képes felül is múlni azokat, ugyanis McDonagh most először képes párbeszédbe bocsátkozni a személyes sorsokon túl elterülő társadalmi-történelmi kontextussal.

A mű hátborzongatóan emlékezetes pillanatai mindenképpen azok, amikor a nyilvánvalóan eltúlzott konteózás közepette felteszi azt a kérdést, hogy mit tudunk kezdeni a világunkat formáló erőkkel és valójában van-e bármi lehetőségünk egyszemélyben hatást gyakorolni bizonyos vezetők kiiktatásán túl, mielőtt eltapos minket a történelem kérlelhetetlen úthengere.

Teszi mindezt parádésan elegáns képiséggel és vizuális szimbolikával, amelynek helyszíne is szerves része – ha már nem lenne elég kuriózum önmagában az, hogy nem próbálja valamely adóparadicsomba vagy zöldhátterek közé elcsalni lokációját, de még ráadásul egy olyan híresen megközelíthetetlen vidéket is választ, mint a Húsvét-sziget. Pont ez a fajta kompromisszummentesség, nem feltétlenül racionális vállalkozások sora, ami már-már veszélyeztetett fajként emeli ki a Vadló kilencet a tömegből. Ritka teremtés tehát, még ha nem is annyira más, mint a Három óriásplakát… vagy az In Bruges – de talán nem annyira bátor kijelentés, hogy Martin McDonagh esetében mindenképpen azt várjuk, hogy azokhoz hasonló élménnyel kápráztasson el.

9 /10 raptor

Vadló kilenc

Wild Horse Nine

vígjáték, dráma
Játékidő: 118 perc
Premier: 2026. november 5.
Rendező: Martin McDonagh

A raptorokra is ráfér néha egy
átkozottul finom kávé

Hogy kiderítsük, mit tapsoltak
Cannes-ban 15 percig

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.