Az utcai harcos nem a politikus, hanem a férfi, aki kimutatja az érzéseit – Street Fighter

Több, mint 30 évvel az első videójátékból készült filmes adaptáció (Super Mario Bros.) után idén kaptunk két olyan mozifilmet is (Resident Evil, Exit 8), amelyek nemcsak hűen dolgozták fel alapművüket, de azok játékmechanikáját is sikeresen tudták átültetni a nagyvásznakra, önálló történetként szintén megállták a helyüket, és egyszerre értek el kritikai és nézői sikereket is. Persze ezzel a híres „videójátékfilmes átok” se szűnt meg, mivel továbbra is bele kell tenni azt az energiát és művészi ambíciót ezekbe a projektekbe, amit sok stúdió szeret megspórolni az olcsó rókabőrrel megelégedve. A Super Mario filmet követően olyan, akkoriban népszerű fighting game-ek is megkapták a játékfilmes kezelést, mint a Double Dragon, a Mortal Kombat és természetesen a Street Fighter is Jean-Claude Van Damme-mal a főszerepben. A ’94-es Street Fighter – Harc a végsőkig egy hamisítatlan B-filmes trash, ami a lehető legnevetségesebb módon próbál egy alibi sztorit köríteni az akkorra már ikonikussá vált Street Fighter II karakterei köré, de a végeredmény inkább emlékeztet valami elfuserált G.I. Joe-mozira, aminek a kiemelkedő fénypontja a néhai Raul Julia, aki olyan komolysággal alakította az übergonosz diktátort, Bisont, mintha csak Shakespeare-t adna elő.

Teltek az évek, készült időközben Dead or Alive és Tekken-film is, majd a Street Fighter is kapott egy földhözragadt, gritty rebootot a 2000-es évek nolani realizmusa nyomán. A Chun-Li legendája még az első filmnél is hitványabb fércmű és ordasabb tévedés a játékok adaptációjaként, amiknek a legfogyaszthatóbb átirata még mindig a szintén 1994-es Street Fighter II anime film, ami pont annyit ad, amennyit az alapanyag kínál: az összes elnagyolt karaktert összehozzák egy B-filmes, harcművészettel és nemzetközi kémkedéssel tömött, izmoktól duzzadó és adrenalintól csöpögő történetbe, hogy mindenki verekedjen egy jót.

A központi szereplők az élőszereplős filmek történetében furcsamód most először lett Ryu (Andrew Koji) és Ken Masters (Noah Centineo), az eltérő háttérből jövő, de egy közös mester alatt együtt edző és bajtársakká váló harcosok, akik a 1987-es Utcai Harcos Bajnokság (eredetiben World Warrior Tournament) után bekövetkezett tragikus incidenst követően évekig nem találkoztak. 1993-ban hozza össze az elidegenedett „testvéreket” újra a sors, mikor a szupergonosz szervezethez beépült Interpol ügynök, Chun-Li (Callina Liang) felkéri mindkettejüket, hogy vegyenek részt a legújabb bajnokságon, amivel kapcsolatban minden fél a saját pecsenyéjét sütögeti. A tornát szervező M. Bison (David Dastmalchian) és az árnyakból leselkedő Akuma (Roman Reigns) Ryu sötét Hadou erejét szeretné felhasználni, Chun-Li az apja halálát szeretné megbosszulni Bisonon, Ken a világbajnoki címért hajt, míg Ryu meg szeretné menteni őt, eközben a többi harcos pedig csak szeretne bunyózni egy jót ebben a fékevesztett őrületben.

Elég alaposan prezentálja a hasonlóan elhibázott videójátékfilmek tipikus hiányosságait: a történet és a cselekmény csak egy átgondolatlan és összefüggéstelen hülyeség, élő és rétegzett karakterek helyett inkább csak egy cosplay parádét kapunk, maga a film pedig inkább csak egy felduzzasztott reklám, ami inkább a brand öregbítését és a legújabb játékok eladásának felpörgetését szolgálja. Így pedig Sakurai mozija nagyjából be is lőtte magát abba a középkategóriánál némileg alacsonyabb szintre, ahol például az újkori Mortal Kombat-filmek is tanyáznak. Ezt letudva viszont azt is állítanám, hogy a Street Fighter meg se próbál ezeknek az elvárásoknak megfelelni, hanem direkt akar egy hangos, ormótlan, buta, de közben veszettül stílusos videójátékfilm lenni, ami jelen sorok írójának az év egyik legjobb bűnös szórakozását nyújtotta IMAX-ben megtekintve.

Már a filmet nyitó, és később is visszatérő animációs flashbackekből látszódik az alkotók mániákus rajongása a japán alapanyag és a Street Fighter II anime iránt, mivel nemcsak ezeknek egyfajta szolgai másolatát akarták elkészíteni, hanem a játékok excentrikus és bombasztikusan túltolt energiáit próbálták átcsatornázni egy másik médiumba. Így annyira nem is meglepő, hogy Gary Dauberman (Démonok között univerzum) és Dalan Musson (Amerika Kapitány: Szép új világ) történetéből Kitao Sakurai mellett T.J. Fixman (Kézipoggyász) által írt forgatókönyv finoman szólva nem az Oscarért versenyez, de ezt abszolút ellensúlyozza a már-már szerzőinek mondható rendezés. Sakurai ugyanis nemcsak Eric Andrét hozta magával a jólesően kretén porondmester, Don Sauvage szerepében, de azt a fajta túltolt humort és haverfilmes energiát is, ami a kevésbé ismert első nagy produkciójában, az Ugratások filmjében is meghatározó volt.

Ez a fajta elhivatottság azonban a látványban, az akciókban és az egész hangulatban is olyannyira csúcsra van járatva, hogy abszolút megfelel rá az élőszereplős anime megfogalmazás, ugyanis hasonló rajzfilmes energiáktól duzzadó filmet talán utoljára a Scott Pilgrim a világ ellen idején láthattunk. Az összecsapások koreográfiája, és az operatőri munka se a mai trendeket akarja követni, hanem abszolút elkapja a játékok komolyanvehetetlenül aránytalan, képregényes stílusát, ami egy percre se akar megfelelni a fizika törvényeinek, hanem a harcosok egyéni képességeit, a csörték intenzív pörgését és a betalált ütések földrengető erejét hivatott prezentálni a nézőknek.

Ezt támogatja meg az is, ahogy a film az ikonikus karaktereket is kezeli. Nyilván a hardcore rajongók tisztában vannak a figurák mélyebb háttértörténetével, de az alkotók nem akarták a tucatnyi színes-szagos harcos gyerekkorát elmesélni, akiket a játékokban is inkább csak a nemzetiségük és a ruhájuk jellemez. Így az lett a koncepció, hogy testhezállóan castingolnak sztárok helyett harcművészeket, pankrátorokat, birkózókat, testépítőket, humoristákat, akik közt a két közös halmaz, hogy legyenek szexik vagy furák, de a legjobb, ha mindkettő egyszerre. Ezeket az arcokat pedig a legnevetségesebb cosplay maskarákba bújtatják, és engedik, hogy őrültködjenek egy jót, amivel kivédik, hogy egyszerre húsz karaktert kelljen mozgatnia a történetnek, de mindenki megkapja a maga 1-2 percét a tündöklésre. Ízlés kérdése, kinek mennyire működik ez a koncepció és a vele járó kretén humor, de például Olivier Richters Zangief-ként, Mel Jarnson Cammyként, 50 Cent Balrogként és Cody Rhodes Guile-ként a csúcspéldányait képviselik ennek az állatkertnek.

A nagyobb hangsúlyt kapó színészek közül Callina Liang, Andrew Koji és Noah Centineo többnyire jól funkcionálnak, de a vérgyenge szövegek és a kelleténél jobban túlkomolykodott, drámai jelenetek azért rontanak az összképen. Az egyetlen kivételt jelenti a főgonosz Bisont alakító David Dastmalchian, akinél nem a játékok jelentették a mintát (akkor egy John Cena kaliberű izomember lenne a szerepben), hanem Raul Julia visszafogott, Mussolini-szerű diktátor figurájára akartak riffelni egyet, ami baromira jól sült el. Dastmalchian hasonló helyről fogja meg a karaktert, de teljesen más helyekre viszi el, és összességében egy sokkal őrültebb, perverzebb, de a mélyben megérthető és végtelenül szórakoztató, hataloméhes ripacskodást szállít, amivel hogyha nem is körözi le, de abszolút felnő Julia verziójához.

A betétdalok is legtöbbször jól építenek a komikus, vagány vagy érzelmesebb pillanatokra, de az elektromos gitárokat, szintetizátort, keleti hangszereket és nagyzenekart is kreatívan ötvöző score rengeteget emel a film színvonalán és tesz hozzá annak diverzitásához és larger than life hangvételéhez. Továbbá érdemes megemlíteni, hogy a film duzzad a kanos, meleg energiáktól és a szexuális áthallások száma is plafont verdesi, ami még egy extra fűszert tesz hozzá ehhez az alapból se unalmas formulához. Ez pedig hozzájárul ahhoz, hogy a Ryu és Ken között húzódó, elsőre elcsépeltnek tűnő barátság és rivalizálás kapjon egy újfajta színezetet, ami végső soron a szíve és lelke a filmnek. Sok mindent viccel el és tol túl a Street Fighter, de az érzelmek kimutatását és megélését, a férfibarátságok fontosságát és sokszínűségét és a jó öreg toxikus maszkulinitásnak az elítélését halálosan komolyan veszi, ez pedig az az aspektus, amit a maga bumfordi módján szuperül végigvezet egy megindító és vicces lezáráshoz.

Ami kell is, hiszen a film vége egy már-már pofátlan cliffhangerrel szakítja félbe a történetet, és vezeti fel a következő filmet, aminél mindig nagy kérdés, hogy egyáltalán elkészül-e és ha igen, akkor mennyit kell rá várni. További súlyos handicap, hogy az alapból kétórás mozi valószínűleg még sokkal hosszabb lehetett eredetileg, ugyanis sok helyen borzasztóan zavaros és összecsapott hatást keltenek a semmiből jövő karaktermotivációk és furán kezdődő, elvágott jelenek vagy konkrétan hiányzó történések a cselekményből. Például az Utcai Harcos Bajnokságból alig látunk valamennyit, Guile és Vega összecsapására is csak utalást kapunk, de a legkínosabb, mikor a még börtön folyosókon küzdő Ryut és Kent két jelenet között fogják el, amiből semmit nem láthatunk. Egy rendezői vágat lehet segítene ezen, viszont így még hosszabb lenne ez az alapból is eléggé túlzsúfolt és fárasztóan intenzív két órával rendelkező darab, amihez szintén fel kell kötni a gatyát, ha meg szeretnénk találni benne a számításunkat.

Részemről mindenképp éltetném az összképet amiatt, hogy egy drága rajongói film hatását keltő, inkább kínos, mint menő Mortal Kombatokhoz képest Kitao Sakurai alkotása egy abszolút felsőpolcos kategóriát képvisel a játék szellemiségét maradéktalanul tükröző látvánnyal, harcokkal és zenével, miközben egy tök kedves haverfilmet és egy kretén poénokkal és kinky pillanatokkal tűzdelt vígjátékot is kapunk a pénzünkért. Bőven van mit javítani az összképen, az viszont a rajongókon és a közönségen múlik, hogy hitelt szavaznak-e egy mozifilmes Street Fighter II-re, amiben abszolút megvan az esély, hogy nemcsak felér a játékok színvonalához, de egy működőképesebb narratív végeredmény is születik majd belőle. Stílszerűen: Round 2, Ready?

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.