René Laloux francia animátor, rendező és forgatókönyvíró főleg rövidfilmeket alkotott, de igazán híressé három egészestés animációja, az 1973-as A vad bolygó, az 1982-es Az idő urai, és az 1987-es Gandahar tették. A három film közül az elsőt meg lehetett tekinteni a 2026-os Budapesti Klasszikus Filmmaraton keretein belül, felújított változatban.
HIRDETÉS
Mindhárom szürreális, kicsit pszichedelikus látványvilágú sci-fi, jellegzetes animációs technikákkal, és szokatlan történettel. Mindhárom regényadaptáció is, három viszonylag ismeretlen kötetből: A vad bolygó Stefan Wul Oms en Série („Egymáshoz láncolt Omok”) c. könyvéből készült, Az idő urai ugyanezen író L’Orphelin de Perdide („A Perdide árvája”), a Gandahar pedig Jeanne-Pierre Andrevon Les Hommes-machines contre Gandahar („A gépemberek Gandahar ellen”) c. munkáján alapul. Ez utóbbi esetén különleges, hogy az angol fordítást a népszerű sci-fi író, Isaac Asimov ellenőrizte.
A három történet sok szempontból teljesen különbözik, bár mindegyik nagyrészt idegen bolygókon, vagy – ha emberek is szerepelnek benne – a távoli jövőben játszódik.
A vad bolygó főhőse, Terr az Ygamon él, és az ún. „om” fajhoz tartozik (ezek lényegében az emberek – a nevük szójáték a francia „homme” szóval). Az omoknak mostoha a sorsa a bolygón, mivel a draagok, a hatalmas termetű, vörös szemű, kék lények tulajdonképpen állatnak tekintik őket: néhányukat kiskedvencként tartják, a vadon, közösségekben túlélni próbáló embereket pedig kártevőként irtják. Terr egy Tiwa nevű draag lány háziállataként nevelkedik, amíg egy napon megszökik, és ellopja a gazdája tanuláshoz használt fejhallgatóját. A vadon élő omok találják meg, akiktől mindaddig el volt zárva a tudás: de Terr segítségével végre megnyílik előttük a lehetőség a lázadásra.
Az idő urai ezzel szemben egy kisfiú, Piel alakja körül forog, aki a Perdide bolygón tartózkodik az édesapjával – a férfi azonban balesetet szenved, így ő egyedül marad az idegen világon.
Az egyetlen kapcsolata az emberiséggel egy kommunikátor, amit az apja Mikinek nevezett el, arra kérve a kisfiút, hogy bármilyen utasítás érkezik belőle, kövesse. A kommunikátor párja egy Jaffar nevű fiatal űrhajóskapitánynál van, az apa barátjánál – neki viszont a legrosszabb pillanatban szakad a nyakába a mentőakció, mert éppen nyakig belekeveredett a szökevény Matton herceg (és vele utazó felesége, Belle hercegné) politikai játszmáiba. Ők nagy pénzzel próbálnak minél gyorsabban hazajutni, hogy a férfi megszerezze a trónját, a kitérő a kisfiú miatt tehát alaposan belezavar a terveikbe – de a szedett-vedett legénység nem is minden tagja akarja, hogy Piel biztonságba jusson.
Végül, de nem utolsósorban a Gandahar a címadó bolygón játszódik, ahol látszólag paradicsomi az élet: emberszerű (de az embereknél kékebb) lények élnek békés közösségekben, amit a Nők Tanácsa irányít. A közösségek életét azonban a gépemberek megjelenése fenyegeti, akik időről időre rajtuk ütnek, és néhány embert kővé dermesztenek, hogy aztán elrabolják őket. A Nők Tanácsa az egyik fiatal férfit, a vezetőjük fiát, Sylvaint bízza meg, hogy derítse ki, mi áll a gépemberek támadása mögött, és találjon módot a legyőzésükre. Sylvain tehát elindul, hogy Gandahar vadonján át megtalálja az utat az ellenség területének szívébe, közben pedig váratlan szövetségesekre bukkan, furcsa próféciákról hall, és rádöbben, hogy a bolygó sorsa talán sokkal bonyolultabb, mint valaha képzelte.
Bár első benyomásra szokásos, és viszonylag egyszerű science fiction történetekről van szó, ezek a filmek mégis tudnak újat mutatni. Az első, és talán leglátványosabb elemük a vizualitásuk.
Bár egyik film sem horror, de mindegyik kelt egyfajta szorongást – furcsa, de tompa a színviláguk, sokszor jellegzetesen éles vonásúak a karakterek.
A vad bolygó esetén még a satírozás is látszik, annyira nyilvánvalóan kézzel alkotott minden. Mindhárom film világa ismerős, de mégis idegen, teljesen abszurd növények és állatok tűnnek fel a háttérben, de a karakterek egyáltalán nem reagálnak rájuk: számukra a hétköznapi élet része az, ami nekünk valahogy torz. Ahogy Miyazakinak jellegzetes animációs elemei a mágikus trutyik, úgy Laloux esetén is vissza-visszatérnek az arctalan lények, nemi jellegeket nélkülöző torzók és amorf csápok. Még a kabalafigurák, például Az idő urainak két gondolatolvasó mákvirága is legalább annyira hátborzongató, amennyire aranyos. Amikor az ember elkezd nézni egy Laloux-filmet, elnyeli ez a szorongó melankólia, és megadja az alaphangulatot a történethez: ami várhatóan nem is fogja feloldani. Hiába animációs munkák, érdemes megjegyezni, hogy egyik sem kifejezetten gyerekfilm: mindegyikben erősen megjelenik az erőszak, sok a naturalista elem, a meztelenség, és különösen a Gandahar esetén a szexualitás is.
A másik nagy erejük pedig az üzenetük: mindhárom Laloux-film alapvetően az emberségről mesél.
Hiába a sötét hangulat, mégis áthatja őket egyfajta humanista optimizmus. A főhősök, Terr, Jaffar és Sylvain is alapvetően gerinces, jóindulatú emberek, akik jót akarnak a környezetüknek – Terr és Sylvain célja kicsit nagyobb léptékű, ők a népüket akarják megmenteni, míg Jaffar egy kisfiút próbál biztonságba juttatni, de a mentalitásuk nagyon hasonló. Mindhárman tanulékonyak, mindhárman kiderítenek titkokat a világukról, mindhárman arra kényszerülnek, hogy ismeretlen terepen, akár vezetői szerepben boldoguljanak. A környezetük kegyetlen, de ők maguk nem hajlandóak azzá válni.
Mindhárom történetben megjelenik az egyéni élet értéke.
A vad bolygó esetén az omoknak nincsenek jogai, nem tekintik őket értelmesnek – igazából még a háziállathoz hasonlításuk is egy finom megfogalmazása annak, ahogy a draagok bánnak velük, mert a legtöbb ember nagyobb szeretettel és tisztelettel fordul a macskájához, mint az űrlény gyerekek az emberekhez. Szórakozásból bántják őket, az egész film első jelenete, hogy Terr anyjával egy csapat draag gyerek kegyetlen játéka végez. A főhős maga bár kezdettől önérzetesebb és talpraesettebb, mint a helyzete alapján reálisnak tűnik (mivel belehallgat a gazdája tanóráiba, így jelentősen műveltebb, mint fajtársai), de nincs igazán stabil önképe, elveszett a világban, úgy hiszi, hogy Tiwa tényleg szereti őt. Az egyetlen, ami már ekkor meghatározza, és ami nem változik, az a tudásszomja. A vad bolygó második fele, Terr szabadulásától nem csak arról szól, hogy a fiú (illetve a történet végére férfi), hogyan lesz a népe vezetője, hanem arról is, hogyan jön rá, ki ő akkor, amikor nem rabja többé senkinek. A vad bolygó ennek bemutatásában nem annyira erős – részben azért, mert egyszerűen rövid – de már egyértelmű előképe a két utódjának.
Az idő uraiban azon túl, hogy Piel egész karakteríve arról szól, hogyan fejlődik egy gyerek, amikor el van zárva a világtól, és csak egyetlen forrásból kap emberi segítséget, a felnőtt karakterek számára is végig fontos kérdés, hogy kik ők, és a személyiségük, az egyedi emberségük hogyan hat az útjukra. A Gamma 10 bolygó az egész film egyik legsötétebb, de talán legfontosabb szakasza – itt Jaffar és Matton herceg az arctalan angyalok fogságába kerülnek, akik életének vezérelve az egyformaság, nincsenek köztük egyének. Jaffar bátorságának és egyenes gerincének értékét kezdettől látjuk, de önmagában az ő csatája az angyalok ellen nem mutatna rá az individuum értékére – Matton herceg viszont kezdettől ellenszenves, önző, kapzsi, nem is annyira antihős, inkább „anti-gonosz” karakter. Belle ugyan utal rá, hogy nem mindig volt ilyen, és megvan a kapacitása, hogy jobb legyen, de viszonylag konzisztens képet kapunk róla. Az angyalok bolygóján viszont meglátjuk egy másik oldalát, azt, hogy hiába nem jó, de rendíthetetlenül erős az akarata. Ezen a szakaszon Matton ereje az angyalokkal szemben egyszerűen a tény, hogy ember, egyén, és ezt nem hajlandó feladni.
A Gandahar esetén a gépemberek bizonyos szempontból hasonló archetípust képviselnek, mint a Gamma 10 angyalai, mert ők is arctalan, üres robotok, akik az individualitás ellen beszélnek, és pusztítják az embereket.
Itt viszont a helyzet még egy fokkal komplexebb. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több ponton látjuk, hogy a konfliktus gyökere vissza-visszakígyózik Gandahar népéhez (lényegében az emberiség megtestesítőihez): bár állítják, hogy ők mindig előnyben részesítették az organikus dolgokat (tehát sosem gyártottak gépeket), és „el is feledték, hogy a gonosz létezik”, azért tele van csontvázakkal a szekrény. A gépemberek mögött álló, rejtett ellenség egy ponton szövetségessé is válik (és a zárás környékén némi szánalmat is érzünk iránta), a kitaszított mutánsokról pedig kiderül, hogy áldozatok, és elengedhetetlen a segítségük. Sylvainnek pedig meg kell tanulnia a felszín mögé nézni és kockáztatni. Az egész film egy paradoxonnal nyit: „Ezer év múlva Gandahart elpusztították, és a népét lemészárolták. Ezer évvel ezelőtt, Gandahart megmentették, és az elkerülhetetlent elkerülték.” És a bolygó népe, az emberiség is éppen ilyen ellentmondásos. Gandahar okozza a saját pusztulását, és Gandahar mentheti meg magát.
Az emberiség bonyolult, de végső soron minden Laloux-film ünnepli azt a potenciált, ami benne rejlik, és mindegyik azt sugallja, hogy valahol, valamikor van egy szebb holnap: el lehet érni a csillagokat, megfejteni a rejtélyeket, a gyerekek felnőnek, a katasztrófák pedig elvonulnak.
René Laloux három egészestés animációja különleges, kissé kopott, de részben pont ezért ennyire érdekes alkotás. Kevesebb, mint másfél óra alatt olyan egyedi világokba kalauzolnak el minket, amilyenekbe sokszor modern sci-fik dupla, vagy tripla ennyi játékidővel sem képesek – és egy részünk talán vissza is vágyik beléjük minden történet végén, hogy láthassuk, merre megy még a főhősök útja, hová fejlődnek ők, a népük. A filmek alkotói viszont csak ennyi időt adnak nekünk, és azt a kicsit melankolikus, de furcsán reményteljes érzést, ami a vége felirat után is velünk marad.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
