A Sárga borítékokból kiderül, a hibrid rezsim és a vele szemben fennálló hiábavaló ellenzékiség Törökországban is pont ugyanolyan, mint itthon volt.
HIRDETÉS
Derya (Özgü Namar) hazája egyik legnépszerűbb színésznője, aki férje, Aziz (Tansu Biçer) darabjait játszva még azt is megteheti, hogy semmibe veszi a protokollfotózásra vágyó kormányzót. Erdogan rendszerénél látszólag ez lehet az utolsó csepp a pohárban, ugyanis néhány nap leforgása alatt Derya és az egyetemi oktatóként is dolgozó Aziz is megkapják azokat a bizonyos “sárga borítékokat”, amivel teljes addigi karrierjüket elvesztik, bűnük pedig látszólag csak annyi, hogy merik hangosan kritizálni a rendszert. Eleinte úgy tűnik, a film mindössze Aziz és Derya pokoljárását vágyik minél részletgazdagabban kidolgozni: miközben a pár kegyelemkenyéren, a nagymamával összeköltözve és alja munkákat végezve képes csak fenntartani magát, identitásuk utóvédharcaival és a rendszerbe simulás kísértésével is meg kell küzdeniük. Azonban az író-rendező İlker Çatak előző művével, a magyar mozikban szintén bemutatott A tanári szobával ellentétben itt célja is van a szereplők lehetetlen morális dilemmákba hajszolásának, és a kíméletlenül aprólékos szemléletnek: azt kívánja megmutatni, hogy végeredményben mennyire hiábavaló mártíromság ez, ha egyébként a hatalom cseppet sem rendül meg attól, hogy elnyomott művészként éhezve rendszerkritikus színdarabokat gyártunk, és egyedül családunk életét tesszük ezzel elviselhetetlenné.
A tanári szoba kritika – Hiába minden demokrácia, ha pont az ártatlanokon csattan az ostor
Ilker Çatak maga is hasonló elveket vallhat: a Jafar Panahi-féle emigráns rendezőkkel szemben ugyanis már eleve Berlinben látta meg a napvilágot, és szintén velük ellentétben esze ágában sem volt a börtönt kockáztatva, illegálisan forgatni hazájában. Ezt egy huszárvágással úgy oldja meg, hogy az első jelenet után felirattal jelzi, a vásznon látható Berlint tessék Ankarának képzelni, majd később Hamburgot ugyanígy Isztambulnak. A gyávának is minősíthető döntés abból a szempontból kétségkívül önazonos, hogy szereplői közegéhez méltóan ettől kicsit a néző is úgy érezheti, egy az ő képzelőerejére is számító színdarabot lát, a Sárga borítékok pedig igyekszik maximálisan részt venni a játékban a minél törökebbnek (vagy semlegesebbnek) kinéző helyszínek válogatásával.
Az alkotás tehát maga is egyfajta belső emigrációt valósít meg, de időnként kissé noirba hajló, mégis elsősorban a lepukkant német külvárosokból táplálkozó, egyszerű képisége remekül mossa el a kulturális különbségeket, és nem mellesleg hagyja lélegezni tereit és karaktereit. (Nem véletlen, hogy legerősebb jelenete egy autó belsejében játszódik.) Derya és Aziz remek ellenpontokat képeznek: a magánéletben is kissé teátrális, domináns, de a felszín alatt bizonytalanságoktól szenvedő nő és visszahúzódó, csendes, azonban sokkal állhatatosabb férjének egyszerre akadnak rendkívül hasonló és eltérő válaszai ugyanazokra a kihívásokra. Életvitelükből, gondolkodásukból pedig tökéletesen ismerünk rá arra a rétegre, ami itthon is a polgárság maradéka és a NER-rel szembeni szellemi ellenállás utolsó védvonala volt, és valahogyan az üldöztetés során is képes volt ebbéli méltóságát vagy éppen mesterkéltségét megtartani – annak függvényében, hogy mennyire tudunk azonosulni világlátásukkal.
A Sárga borítékokban ugyanis velük együtt kell feltennünk a kérdést, hogy van-e értelme az integritásnak napjaink hibrid rezsimjeiben; vagy YouTube-ra streamelt szabadegyetemet tartani, sehova sem vezető bírósági üldöztetést elszenvedni és az egyébként ellenzéki vezetésű Isztambul százfős színházaiban rendszerkritikus darabokat játszani maga is egy a rendszer által kijelölt rezervátum, ahol csak egy ártalmatlan partizán-szerepjáték folyik. A magyar közönség számára valószínűleg kissé elkésett történet ez, hiszen a NER földindulásszerű leváltása óriási lendülettel csapott át hangos “óellenzékizésbe”, ahol a választási évben az ellenállás bármilyen a kivárással ellentétes formája automatikusan kollaborációnak minősült, anélkül, hogy ezt valóban átértékeltük volna.
Çatak nem ítélkezik ilyen élesen: a Sárga borítékokat tekinthetjük ugyan egyszerű moralitástörténetnek, amelynek szereplői fokozatosan feladják magasztos elveiket, ugyanakkor a pragmatizmus kényelmetlen dicsőítésének is, miszerint nem politikai Twitter-posztokban és félig-meddig súlytalan üldöztetésben lubickolva kell jóemberkedni, ha közben a saját gyerekünkkel nincs időnk foglalkozni. Annyi biztos, hogy a törökkel rokon nép vagyunk hibrid rezsimekben és az azokkal szemben folytatott, eredménytelen ellenállásban is.
A Sárga Borítékokat c. filmet a 22. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
