Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki három órába sűrített egy évtizedet – Odüsszeia kritika

(A cikkben a görög nevek átiratakor a legtöbb esetben Devecseri Gábor fordítását használom, de esetenként ettől eltérhetek.) 

Az Odüsszeia (és előzménye, az Iliász) kétségkívül a nyugati irodalmi kánon, és ezáltal a nyugati kulturális fejlődéstörténet egyik legmeghatározóbb alkotása. A Homérosznak tulajdonított eposz – legyen az egy vagy több ember, vagy szimplán a szájhagyomány útján mesélt történet lejegyzője – számomra legkitűnőbb jellemzője, hogy a mai napig releváns tud lenni. Tudunk róla beszélgetni, merítünk belőle, kifejezéseket ültettünk át általa és alkalmas az elemezgetésre. Nem azt kell elképzelni,hogy a részegen hadováló haverunkra rákiáltunk, hogy „mily szó szökkent ki fogad kerítésén?”; vagy hogy elemezgetjük az ómenek jelentőségét; viszont gondolatai és karaktereinek szerepkörei szólnak hozzánk. A szintén jelentős Bibliához hasonlóan a korok és népek előszeretettel sajátítják ki az eposz aspektusait, így a témaválasztás már önmagában üzenettel bír, ahogy az is, hogy mire összpontosít. Közvetlen és közvetett irodalmi és filmes adaptációk szegélyezik papírra vetésének közel háromezer évét, és talán pont ezért meglepő, hogy idáig még nem készült belőle hollywoodi produkció. A nagyköltségvetésű álomgyár epikus művek sokaságát ültette már át kisebb-nagyobb sikerrel, de úgy tűnik, hogy

Christopher Nolan eredetileg 2004-ben rendezte volna meg a Tróját Wolfgang Petersen helyett, aki egy Batman vs. Supermant csinált volna. Ezt elkaszálták, így Petersen filmesíthette meg Ilion bukását, míg Nolan a Batman: Kezdődik!-kel alakíthatta át „vigaszdíjként” a képregényfilmek világát. Érdekes módon készített azóta filmet hazatérésről (Csillagok között), a háború utáni visszatérésről (Dunkirk), a hős útjáról (Tenet), valamint a hatalom és az emberség háborús időben zajló dinamikájáról (Oppenheimer). Hiába a kortárs vagy a sci-fi repertoár, talán nem annyira meglepő, hogy mindezen tematikák kulminációjaként, hőséhez hasonló módon két évtized után visszatért ahhoz a bizonyos projekthez, a hazatérések magjához, két és fél évezred kulturális lenyomatához: az Odüsszeiához. 

Hősünk Odüsszeusz (ki más?) (Matt Damon), Ithaka királya, a leleményes, ravasz, rafinált stratéga, aki zseniális ötlete révén nyerte meg Tróját az akhájoknak. A városért vívott háború tíz évbe telt, és ennek végén indul útnak hazafelé egy viszontagságos, ugyanennyi esztendőt felemésztő úton, oldalán katonáival és jobb kezével, Eurülokhosszal (Himesh Patel), nyomában Athéné istennővel (Zendaya). A hérosz gyermeket és feleséget hagyott hátra, a fiú, Télemakhosz (Tom Holland) azóta már fiatal férfivá cseperedett. Otthonukat kérők ostromolják, akik szeretnék, ha új férjet választana Penelopé (Anne Hathaway), elvégre Ithaka trónja nem maradhat üres. A család nem tudja egyértelműen, hogy Odüsszeusz él-e vagy halott, így elköteleződni sem mernek. Bíznak abban, hogy egyszer visszatér, és mivel társai azóta mind célba értek, Télemakhosz elindul Spártába, hogy beszéljen Menelaosszal (Jon Bernthal), hátha hallott valamit apjáról. Menelaosz felesége, a híres szép Heléné (Lupita Nyong’o) miatt tört ki ugyanis a trójai háború: pontosabban őt használták casus belliként, azaz háborús indokként. Agamemnón (Benny Safdie), a spártai király testvére ugyanis meg akarta kaparintani a város kereskedelmi útvonalait, így kapóra jött neki a konfliktus, és ő vonta be az egészbe Odüsszeuszt is még annyi évvel ezelőtt. Míg Télemakhosz elutazik, addig Antinoosz (Robert Pattinson) szövi terveit, hogy megkaparintsa magának Penelopét, miközben Eumaiosz (John Leguizamo), a vak kondás és Odüsszeusz hű szolgálója próbálja valamennyire tartani a frontot. A sztori egyrészt Télemakhosz erőfeszítéseit dolgozza fel, másrészt megmutatja, milyen utat járt be Odüsszeusz, aki visszatérő emlékei mentén meséli el múltját Kalüpszónak (Charlize Theron), aki látszólag gondozza a már őszülő férfit. 

Ókori téma, modern szemlélet 

Nolant író-rendezőként egyértelműen pár kritikus irányelv vezérelte. Kezdem a legfontosabbal: nem egy korhű művet akart készíteni, pláne, hogy ennek nincs is nagyon értelme. Az Odüsszeia a jelenlegi bizonyítékok szerint szájhagyomány útján terjedt, és bárdok, vándorok előadásai alapján változott elbeszélésről elbeszélésre. Mint egy jó sztori, hozzáadtak és elvettek belőle, elnagyoltak és lekicsinyítettek, annak függvényében, hogy ki, hol, mikor és kinek mesélt. Ezért, mire papírra vetették a művet, rengeteget változott, és egy letűnt korra reflektált a modernebb emberek számára – mintha mi hallgatnánk a magyar népmeséket. A végleges kodifikáció sem született meg a leírt verzió kapcsán, amit utána másolni kezdtek. A másolók megjegyzéseket fűzhettek hozzá, amiket az utódok az eredeti szövegtörzs részeként értelmezhettek. Vagy épp a másolási folyamat hibái (old-school elütései…) teremtették meg nevek új írásformáit, amelyek aztán szinte önálló életre kelve külön karakterekké váltak. És itt még nem is beszélünk a fordításról, ami aztán folyamatosan újabb és újabb – jobb szó híján – „hibalehetőségeknek” adott teret. Egy-egy alternatív értelmezés megmásíthatta az eredeti jelentést, a szándékos vagy véletlen félrefordítások pedig új konnotációkat, mellékjelentéseket eredményeztek. Itt pedig az aktuális „írók” és olvasók értékrendje is képbe jött, újabb és újabb tulajdonságokat és értelmezéseket szülve. Hasonlóan a Bibliához, ki-ki a maga saját lencséjén, legyen az kulturális, politikai vagy bármi más, tulajdonít jelentőséget bizonyos eseményeknek vagy karaktervonásoknak, vagy épp más-más részére fókuszál a jellemeknek. A görög hősök az ókorban inkább az átlag embernél különlegesebb képességekkel bíró figurák voltak, nem feltétlenül makulátlan bajnokok, mint ahogy ma a szenteket értelmezzük. Odüsszeusz a legrégebbi írott verzióban tényszerűen közli, hogy a kikón népet legyilkolják és kirabolják, az asszonyokat elrabolják, feltételezhetően megerőszakolják. Míg mai szemmel ez háborús bűnök sokaságát juttatja eszünkbe, a jelenlévők méltó jussuknak érezhették a könnyű préda leölését egy fárasztó háború után

Vergilius az Aeneisban már galád cselszövőként utal Ulyssesre (Odüsszeusz római neve), aki ármánnyal és az etikett felrúgásával juttatja győzelemre a görögöket. Ez nem meglepő, elvégre Aineiasz, Róma legendás alapítóinak felmenője Trójából menekülve jut el Itáliába. Ezért is jelenik meg Ulysses Dante Isteni színjátékában a Pokol nyolcadik bugyrában, ahol a csalók vannak. (Homérosz és Vergilius előkelőbb helyet kaptak az első bugyorban, ugyanis ők még Krisztus előtt haltak meg, így, bár erényes életet éltek, esélyük sem volt megkeresztelkedni). Dante felnézett Vergiliusra, és a keresztény értékrend mellett az ő látásmódja is befolyásolta. Ha pedig keresztények: Odüsszeusz esete a szirénekkel már-már krisztusi karakterré emelte, aki, mint Jézus, ellenállt a csábításnak. Ez persze nem igaz, ugyanis Odüsszeusz mindent megtett azért, hogy megélje a csábítást, de következmények nélkül – betömette a legénysége fülét viasszal, hogy ne hallják meg a szirének csábító dalát, őt pedig kikötözték, hogy végig tudja hallgatni. Ezzel pedig visszakanyarodunk oda, hogy a perspektíva óriási mértékben befolyásolja az értelmezést, és mivel nincs itt az író, hogy elmondja, ő mire gondolt, csakis a lenyomatokat értelmezhetjük saját, az objektivitást egyértelműen mellőző lencsénken keresztül. Így tette Nolan is, és ezért sem baj, hogy nem a történelmi hűségre törekedett. Mert nem is lett volna értelme. Többet elárul azonban saját nézeteinkről az, hogy a film mely aspektusain örvendezünk vagy épp botránkozunk meg. 

Nolan így igyekezett megteremteni egyfajta korhű atmoszférát, de ezt minél jobban boncoljuk, annál inkább szétesik. Pontosabban: a hatás működik, a vélt történelmi hűség nem valós. A páncélok korabelinek tűnhetnek, de a vas nem volt ismert abban a korban, amiben feltételezhetően játszódik az Odüsszeia. A hajók inkább hajaznak viking hosszúhajókra, mint a biremisekre vagy a penteconterekre, amiket az ókori görögök akkoriban használhattak. Ez nem meglepő, elvégre a modern, norvég Draken Harald Hårfagrét használták a forgatáshoz (kárt is okoztak benne, amit még nem fizettek ki…). Voltak vikingek akkoriban? Persze, hogy nem, kellett egy pár ezer év, amíg kialakultak mint társadalmi csoport. Zavar ez a film nézésekor? Persze, hogy nem. Valójában nincs történelmileg hiteles ábrázolásmódja az Odüsszeiának, mivel egy fiktív figura mesebeli kalandjainak utólagos elbeszéléseiről van szó.

Modern szemlélethez modern előadásmód

 Nolan ragaszkodott ahhoz, hogy modern, amerikai angol nyelven beszéljenek a színészek, ami furcsának tűnhet. Egyrészt, mert a filmipar szokásjoga szerint a régi időket „szofisztikált” brit angollal kell megénekelni. Másrészt mert több színész is brit angol, így nekik természetesebb lett volna, ha anyanyelvi dialektusokon szólalnak meg. Én például mindig meglepődök, hogy Tom Holland csak „eljátssza”, hogy amerikaiul beszél. Mindenesetre itt is igen érdekes kérdéseket járhatunk körbe.

 Nolan kétségtelenül közelebb akarta hozni az Odüsszeiát a modern fogyasztó számára, aki, ha valamelyik angolt beszéli, az inkább az amerikai lesz. A görög beszéd vagy akcentus erőltetett lett volna, így viszont kellően kortársnak hathat az egész. Miért is kéne britül beszélni? Miért is lett az a kifinomult kifejezésforma alapja? Egyértelmű, hogy Shakespeare származása közrejátszott ebben, ahogy az is, hogy az Egyesült Királyság kulturális dominanciájának kiváló eszközévé vált ez. Pontosabban az, hogy kiket társítunk a brit angollal, és kiket nem. Én speciel A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi kapcsán találkoztam azzal, hogy az írek felháborodtak a sorozaton: azon, hogy a kedves, kissé idétlen, nomád őshobbitok sztereotip ír tulajdonságokkal vannak felruházva és ír akcentussal beszélnek. Aztán ott vannak a mogorva, durva, de melegszívű törpök, akik skót akcentust használnak. Míg a kifinomult tündék brit angolt beszélnek. Talán nem kell tovább magyarázni, hogy érthető legyen, mivel van itt a probléma. Nem vitatom, hogy a brit angol szofisztikáltabbnak hangzik, de nem szabad azt állítani, hogy a modern amerikai képtelen lenne mély érzelmet és mondanivalót kifejezni. Itt pedig ismét a korszerűsítéshez jutunk, én pedig újra elővenném Shakespeare-t. A bárd valamikor 1599 és 1601 között írhatta egyik mesterművét, a Hamletet. Magyarra 1790-ben fordította először Kazinczy Ferenc, ráadásul Friedrich Ludwig Schröder 1776-os német fordításából, így az eredeti és a magyar változat között egy nyelv és közel 200 év telt el, nem beszélve a cselekmény prózába ültetéséről és különféle módosításokról. Közel újabb 100 évnek (és több próbálkozásnak) kellett eltelnie, amíg 1866-ban Arany János is lefordította. Ez ismét egy akkor korszerű, irodalmi átdolgozás volt, de ha te is olvastad, akkor már a te korodra is elavulttá vált, amíg 1999-ben az idén elhunyt Nádasdy Ádám le nem fordította újra, új generációknak, új nyelvezettel, elszakadva a nagy elődtől, de el nem feledve azt. Ezzel is csak azt próbáltam hangsúlyozni, hogy mekkora jelentősége van annak, hogy mikor és milyen formában, milyen nyelvezettel, milyen eszközökkel, milyen lencsén és milyen kontextusban értelmezünk műveket. Ezért is tartom védhetőnek, sőt, dicséretesnek és bevállalósnak Nolan stílusát, és ezért is volt elképesztően bizarr Speier Dávid igen ó stílusú  fordítása, ahol a „dad” szóból könnyen lett „atyám”, és ahol a lazább beszédet egy irodalmias, klasszikus stílus váltotta, amely, ha jól értettem a szinkronra is kihat. Itt pedig nem mennék bele, hogy így mennyire más hatást kelt a szinkronos verzió,

 Mindenesetre Nolan ikonoklasztikus megközelítése áthatja az egész filmet, szerintem a lehető legjobb értelemben. Képes volt minden vonatkozásában szakítani úgy a hagyományokkal, hogy egyszerre érezzük, hogy egy mennyire meghatározó, gigantikus befolyású, megkerülhetetlen, titáni eposszal van dolgunk, és mégis egy mennyire modern szemléletű, aktuális, üde adaptációban fogyaszthatjuk ezt. Ehhez persze jelentősen hozzá kellett nyúlnia az eredeti műhöz, megnyeste a tartalmát – több-kevesebb sikerrel – és új kontextusba helyezte szereplőit, nem kis mértékben Odüsszeuszt.

Ithaka hős királya itt egyértelműen egy poszttraumás stressz szindrómától (PTSD) szenvedő férfi, akit nem csupán megviselt a háború, amiben jelentős szerepet játszott, hanem tökéletes tudatában van annak, hogy mit tett. A trójai falóval gyakorlatilag felrúgta a vendéglátás szent hagyományát, a xeniát, ármánnyal jutva győzelemhez. Nolan Odüsszeuszában visszaköszön Oppenheimer: a meggyötört zseni, aki úgy érte el célját, hogy közben azzal is tisztában van, hogy ennek milyen messzemenő következményei lesznek. Míg azonban az „atombomba atyjának” sztorija jóval közelebbi és kézzelfoghatóbb, Odüsszeuszon keresztül egy tágabb értelmezéssel lehet dolgunk, mind a valódi események korabeli kontextusában, mind napjaink eseményeinek fájdalmas tükreként. A háború káosza és az azt követő zűrzavar az, amiben élünk és ami vár ránk most, hogy elmebeteg politikusok fokozatosan rúgnak fel mindent, amit szentnek tarthattunk – az már más kérdés,

Erre kiváló Matt Damon, és nem csupán azért, mert megtette ezt már közel harminc éve a Ryan közlegény megmentésében, valamint tíz éve a Mentőexpedícióban és a szintén Nolan rendezte Csillagok közöttben. Damon kiválóan, átszellemülve kelti életre karakterét, lássuk azt bármelyik fázisában. Komoly elköteleződést igényelt ez a színész részéről, és nem csupán fizikumát tekintve. Elvégre több életszakaszban láthatjuk Odüsszeuszt, lelkes, fiatal apaként, leleményes taktikusként, megfáradt, majd bosszúszomjas öregemberként. Nolan igen sok közeli felvétellel operál, Damon tekintetében pedig tökéletesen látni azt, hogy min megy keresztül a karaktere. Ez pedig igaz a stáb jelentős részére.

A legénység ugyanannyira fontos, mint a kapitány

 Kiemelném Himesh Patelt, aki Eurülokhoszként meglepően nagy szerepet kapott, amiben kiválóan alakít. A harcos a király hű szövetségese, de a kritikus ráció hangja is, és ezt kiválóan testesíti meg. Szemeiben nem a hatalomvágy vagy az irigység, hanem a zseninek tartott vezérbe vetett hit megingása, a jogos kétely megjelenése látható. Imádtam Samantha Mortont Kirké szerepében, aki fergetegesen jelenít meg egy bántalmazott nőt, aki hatalmával próbál felülkerekedni azokon a férfiakon, akik mindent elvennének tőle. Szintén kitűnő Elliot Page mint Szinón (aki az „eredeti” elbeszélésben nem, de az Aeneisben szerepel), egy egyszerű katona, akit a trójai faló mestertervének kivitelezéséhez használnak fel, gyakorlatilag a tudta nélkül. Page szálkás testfelépítése és karakteres arca mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy hiteles figurával találkozzunk, aki a cselekményben jóval, meglepően később tud kibontakozni. Szintén élete egyik legjobb alakítását hozza John Leguizamo a hűséges kondásként, humort, rafináltságot, de mély fájdalmat ültetve át karakterébe, aki várja hőn szeretett királya hazatértét. Én kedveltem Tom Hollandot is, aki egyszerre tudott egy szimpatikus fiatal és egy felfuvalkodott herceg lenni,

Meglepő módon az általában mesteri Robert Pattinson volt számomra az, aki már-már rajzfilmszerű gonoszként, egy aránytalanul nyamvadt pondróként somfordált fel-alá a palotában. Értettem, hogy mi volt a cél a figurával, de mindezt valahogy elnagyoltnak, leegyszerűsítettnek tűnt, főleg a többiek letisztultabb játéka mellett. Nem ilyen vonatkozásban, de kissé zavart a sztárszínészek felsorakoztatása, akik azonban alig játszhattak a filmben. Zendaya príma színésznő, de nagyjából 5 percet van a filmben – és lehet, hogy sokat mondtam. Page is nagyjából ennyit, de ott valahogy hatásosabbnak éreztem és jelentősebbnek, pláne, hogy Zendaya a marketing egyik fő arca volt. Charlize Theron Kalüpszója sem érhette el a tíz percet, és szintén alig volt kihasználva. Egyértelmű, hogy Nolan megteheti, hogy A-listás sztároknak ad pár percet csak azért, hogy növeljék egymás renoméját és ezzel bevonzza az embereket a filmjére. Viszont ha ez kell ahhoz, hogy jöjjenek a népek, hát legyen!

Ugyanis Nolan 250 milliós költségvetésből a filmipar talán egyik legkísérletibb jellegű filmjét hozta össze, és ez csodálatos. Van, hogy háborús film. Van, hogy lélektani dráma. Van, hogy színpadi performansz. Van, hogy horror. Van, hogy akció. Mindez a patchwork azonban mégis egy olyan egésszé áll össze, ami felér az eredeti történet széttagolt jellegéhez, történetvezetéséhez és grandiozitásához. 

A produkciós dizájnért felelős Ruth De Jong, valamint a kosztümökön dolgozó Ellen Mirojnick az Oppenheimer után újra Nolannel dolgoztak, és egyszerűen fenomenális munkát végeztek. Itt kiemelném azt, hogy egyértelmű, hogy mindennek alaposan utánajártak, és ennek tudatában és ismeretében hozták meg a fenn említett döntéseket a „korhűség” vonatkozásában. A realizmus és a modernizáció jegyében valahogy minden elképesztően plasztikus benne, miközben sikerült szakítani a tógákkal. Trója szent falai mögött érezzük, hogy egy város lakozik, tele élettel, amelyre rászabadulnak a görögök. Maga a trójai faló értelmezése is elképesztően kreatív, nyomasztó realizmussal szemléltetve, hogy mit éltek át a benne rejtőzködő harcosok, kiszolgáltatva az elemeknek. Elképesztően epikus Agamemnón már-már Batman-szerű páncélja, amellyel szinte emberfelettivé válik, aránytalanul, nyomasztóan felmagasztalva őt: fekete páncélja és sisakja van, utóbbi végén farokként csüng egy aranyozott gerinc. Ugyanez igaz azonban a visszafogottabb helyszínekre és karakterekre. Kalüpszó hálószerű viselete pont olyan, mint amit egyedül egy szigeten élő ember magára dobna. A csapat hat országban forgatott, köztük – sajnos – a marokkói megszállás alatt álló Nyugat-Szaharában. Ugyan készültek felvételek stúdióban, a brigád sokat utazott, ami fantasztikus felvételeket eredményezett, amelyek mind hozzájárulnak ahhoz a modern, „ez a történet mindenkié!” hangulathoz, amit kitűzhetett céljául az alkotó. Hádész fekete homokja izlandi part; a Küklopsz szigete kecskék járta görög sziklás sziget; az óriás laisztrügónokkal pedig szálfás skót erdőkben találkoztak. Hiába az eltérő vizualitás, Odüsszeusz és csapatának gigantikus útját helyezik előtérbe, megmutatva, hogy mily sokrétű terepeket jártak be. És inverze is igaz: mennyire unalmas lett volna, ha végig ugyanolyan területeket látunk,

 Ezen mágia megteremtésében óriási szerepet játszott Hoyte van Hoytema operatőr, aki a grandiozitástól az intimitásig csodálatos képekkel tudta megragadni azt a pillanatot és üzenetet, amit Nolan elképzelhetett. Trójánál a háború káosza és a pillanat heve, az egyik oldal dicsőnek vélt bevonulása a másik fél pánikjával keveredik. A tengeren a viharok gyötörte legénység zűrzavarát láthatjuk, míg Ithakán a tűz fényének félhomályában zajló, görög drámaszerű képsorokat. Az arcok, amelyeket megörökít, életutakat rejtenek, máskor pedig sejtelmesen kapja lencsevégre a szörnyeket és monstrumokat. Ezzel együtt azonban eléri azt a célt is, amit Nolan szeretett volna: demisztifikálni mindezt. Megmutatni, hogy mi teremtjük az isteneinket, mi adunk hatalmat a babonáknak, és hogy mi tulajdonítunk jelentőséget az ómeneknek. Hogy a remény, a fáradtság, a düh vagy a téboly szülhetnek mítoszokat, és hogy közös világnézeteink és hiedelmeink legitimizálhatják mindezt. Hogy valójában az ember köszönheti magának a sorsát és azt is, hogy mit kezd vele. Hogy egyedül az ember felelős a saját végzetéért, és minden más csak a lelkiismerete könnyítését szolgálja. Odüsszeusz – talán Nolannel, talán a nézővel – együtt ismeri fel, hogy a mágia csupán az, amit nem ért.

Ludwig Göransson zenéje pedig ugyanennyire megkerülhetetlen része az Odüsszeiának. Szakítva a klasszikus, orkesztrális megközelítéssel sokkal intimebb, feszesebb, már-már idegtépőbb dalokkal közelítette meg a témát, ami a korábban említett hatást éri el. A korabeli hangszerekre való törekvéssel a maga ironikus módján meglepően friss hangzást kölcsönöz egy ilyen jellegű alkotásnak, a tradícióval teremtve modernitást. A plasztikusság jegyében bronz hangszerek, lant vagy egy már kihalt nádból készült duplasípot, az aulost kísérik albán népi kórusok. Az egész egy misztikus hatást kelt, ami tökéletesen épít a film hangulatára. Őszinte leszek, ebből ki is zökkentett egy kicsit a Travis Scottal írt közös daluk a stáblista alatt, hiába imádom a rapet

Persze Nolan bármennyire is meg tudja ragadni a mondanivalója esszenciáját, bizonyos sajátosságain egyszerűen nem tud túllendülni. A megalománia egyedi formájaként tekinthetünk arra is, hogy 70mm-es IMAX filmre vette fel az Odüsszeiát, amit nagyjából negyven moziban lehet teljes valójában megtekinteni világszerte. Női karaktereket még mindig nem tud jól megírni, a legtöbben pedig a jóindulatú szexizmus tipikus jeleit hordozzák: megvédendő, nemes teremtmények, akik, ha nem is alárendelve, de a férfiak kibontakozását szolgálják. Fel-feltűnt azonban ezen páncél repedése, például Anne Hathaway meglepő dühvel tudta bemutatni, hogy min mehet át Penelopé, akinek nem elég, hogy férj nélkül szinte értelmezhetetlen a létezése, még fia is próbál dirigálni neki. Nolan azonban képes tanulni, és tudta, hogy intim jelenetet képtelen jól elkészíteni: így talán az egyik legintimebb interakciót úgy érte el, hogy két ember közé egy választófalat rakott, amitől máris működött a jelenete. Kalüpszó funkciója is kissé hasonló, bár szép Heléné újragondolása kifejezetten pozitív, és nem egyértelmű (vagy hát, de…), hogy erőszakkal vitték-e Trójába. Tény az is, hogy a klasszikus műben a nők, még ha jóval nagyobb szerepet is kaptak, igen alárendeltek, a kellemetlen részek pedig kikerültek a filmből. Nolan Odüsszeusza mégiscsak egy javulni képes, introspektív figura, aki jóval kevesebb öncélú hibát követ el, leleményesebb mint forrása és tisztelettudóbb is másokkal. Hiába az aránytalan kegyetlenség, mégse akasztja fel egyenként az árulónak vélt szolgákat. 

Engem eleinte Jennifer Lame vágása is zavart, valahogy túl rohanósnak éreztem az egészet. Érthető, hogy ezt a kesze-kusza sztorit be kellett sűríteni valahogy három órába (ami amúgy elsuhant!), de úgy éreztem, hogy nem hagyja levegőzni a karaktereket. Emiatt elég gyakran amolyan magyarázós lett a film,l inkább elmondták, hogy mi van, ahelyett, hogy megmutatták volna. Darálták az emberek a szöveget, mi pedig kullogtunk, vagy inkább rohantunk mellettük. Idővel a film megtalálta az ütemét és a ritmusát, hogy aztán egy nagyon feszes harmadik felvonásba kulminálódjon. Utólag visszagondolva azonban úgy éreztem, bizonyos szegmensek méltatlanul kimaradtak azért, hogy a nyitán és a lezárás tartalmasabb lehessen. Pedig, ahogy a görög költő, Kavafisz csodálatos verse, az Ithaka is arról szól, hogy az út a lényeg, nem a cél. Míg ez a része talán Lame-et terheli, a kihagyott narratív elemek Nolant. Nem gondolom, hogy kellett volna több szereplő vagy cselekmény a filmbe, de érdekes, hogy mik maradtak ki vagy lettek egybegyúrva. A kábítószerként funkcionáló növényt majszoló lótuszevők össze lettek gyúrva Kalüpszóval, míg a Küklopsznál elhangzó ikonikus „senkise!” (ha tudod, tudod) teljesen, és talán indokolatlanul maradt ki. Egyértelmű, hogy Nolan saját mondanivalójához próbálta igazítani forgatókönyvét, amibe ugyanúgy nem fértek bele az említett akasztott cselédek, mint ahogy a Kirkénél töltött egy évből is egy nap lett. Ez azért is érdekes, mert az olyannyira hazavágyó Odüsszeusz Homérosz verziójában gyakorlatilag késsel fenyegetve fosztja meg varázserejétől Kirkét, hogy utána magáévá tegye… majd újra… és újra… és újra… és újra… napról napra, amíg kerek egy év után a legénység szól neki, hogy ideje lenne hazaindulni. Családjához úgy hűséges, hogy azért amolyan legénybúcsús mentalitással még megmártózik útközben ebben-abban, újabb bajokba keveredik, ami nemcsak évekbe, de életekbe is kerül. A homéroszi Odüsszeusz inkább tűri a büntetést, minthogy megbánást tanúsítson; a nolani Odüsszeusz pedig tettei jogos következményeként értelmezi a történteket, és bár túl büszke, tudja, hogy vezekelnie kell. Emiatt is tartottam érdekesnek, hogy kimaradt Nauszikaa, akivel meglepően mély és feltételezhetően plátói szerelem alakul ki az úton: az „eredetiben” neki mesél (és nem Kalüpszónak), és különös módon ő az egyetlen, akiről nem számol be később Penelopénak. Nolan így egy bizonyos Odüsszeuszt vitt vászonra, aki jóval szimpatikusabb, jóval felmenthetőbb, és jóval derűsebb jövőnek néz elébe. Ezzel pontosan alátámasztva azt, amit gondolok a nagy klasszikusról: hogy mindenki saját lencséjén keresztül értelmezi. Hogy mindezt egy ilyen fantasztikus filmmel sikerült, az Nolan érdeme. Hogy ehhez egy ennyire mély, boncolható,

Külön ki szeretnék térni arra, hogy mennyire príma horror szegmenseket tudott életre kelteni Nolan. Az első ilyen állomás Polüphémosz, az egyszemű küklopsz része, akinek otthonába valamennyire betörve, sajtját megdézsmálva találja szembe magát Odüsszeusz és csapata. A lény groteszk dizájnját egyértelműen Francisco Goya Saturnusz felfalja gyermekét c. alkotása ihlette, megvalósításához pedig egyszerre használtak színészt, megépítettek egy masszív bábút és alkalmaztak számítógépes grafikai elemeket. Az eredmény pedig egy elképesztően hiteles, nyomasztó ábrázolása egy mitikus lénynek, amely ugyanannyira szánalomra méltó, mint amennyire félelmetes. Itt a készítők a perspektívával, a hangokkal és a vágással elképesztően ügyesen játszottak, hogy egy nyugtalanító élményt okozzanak.

A másik ilyen Kirké szigete, amely akár egy rövidfilmként is megállná a helyét, és amely után nagyon szurkolok annak, hogy Nolan ezután egy ekkora költségvetésű horrorfilmbe vágjon bele. Kirké állatokká változtatja a ki tudja, hogy pontosan milyen húsra éhes katonákat, ami Odüsszeusz csatlósai esetében malacokat jelent. A helyzet keserű iróniájaként a „boszorkány” arra tesz utalást, hogy valójában disznók, akik csak emberi álcát öltenek. Ez a transzformáció hidegrázós testhorrorként valósul meg, ahol az áldozatok először képtelenek leállni az evéssel, kezdeti lelkes falatozásuk kellemetlen zabálássá válik, miközben az ételt nemhogy lapátolják a szájukba, hanem az szinte magától erőszakolja be magát pofájukba. Kirké ezután elkezdi puszta kézzel átformálni őket, úgy nyúzva-húzva arcukat, tépve fülüket, lenyúlva torkukon, hogy egy igen zsigeri jelenetsor után egy csürhe fogadjon minket. Míg írott formában ez már-már varázsütésre történik, itt egy szinte kézzel tapintható, már-már szagolható történés az egész,

Tehát van miről beszélni az Odüsszeia kapcsán, és ez csodálatos. Imádom, hogy azóta forognak bennem a gondolatok, és imádom, hogy most csak egy töredékét tudtam kiírni magamból. Biztos vagyok benne, hogy ahogy más érzést keltett bennem, amikor középiskolásan olvastam, és mást, amikor nemrég, a film előtt hallgattam hangoskönyv formájában, mást fog tíz vagy húsz év múlva is. Imádom, hogy Nolan ennyire egyedien, különlegesen, modernül tudott hozzányúlni az egészhez, egy igazi Nolan-filmet eredményezve, ami közben ízig-vérig Odüsszeia is. Imádom, hogy ebből a klasszikus műből lett az év egyik legjobb filmje, ami mellesleg masszív siker is, és amely a károgás, gyűlöletkeltés és sárdobálás közepette volt képes ezt meglépni. Egy film ez sok mindenről sok mindenkinek, amely normabontással emel újra fel egy klasszikust, biztosítva annak – és talán saját – időtlenségét. Nem tökéletes, de, ahogy hőse sem volt soha az, nem is kell annak lennie.

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.