Nolan tizenegyedik filmje, a TENET az író-rendező egy olyan alkotása, ami ambiciózus módon vakítja a parasztot, zseniálisan blöfföl úgy, hogy közben tudja, hogy a koncepciója alapjaiban nem kellene, hogy működjön, de a végére csak elhiteti velünk, hogy ez működik. Ennek az időutazó kémthrillernek nem szándéka értekezni az időről, annak manipulálásáról, nem kapaszkodik tudományba, helyette jól magasra ugrik a földről, és egy abszolút moziélményként kíván szórakoztatni. Ez azonban egyszerre előnye és hátránya. Spoilermentes TENET kritika.
Christopher Nolan alkotói sármjának egyik legerősebb eleme az, hogy úgy tud szerzői filmeket gyártani, ötletekkel kísérletezni, hogy közben nem mozdul ki a népszerű kultúrából, és nem válnak a filmjei kellemetlenül nehezen emészthető művészfilmmé. Egyedi meglátásai, víziói, intelligens koncepciói nem csak hogy egy bizonyos aspektusból – az ugyanazokat a formulákat újrahasznosító tizenkettő-egy-tucat filmek mellett – frissítőnek hatnak, de ennyi év után már létrehozták a Nolan-zsánert, amit számos kortárs próbál utánozni, csak az istenért sem jön össze nekik.
Tökéletes trükkök: A Christopher Nolan-filmek legemlékezetesebb pillanatai
Nolan bátor és ambiciózus rendező, aki elképzeléseivel képes újra meg újra értelmet adni a moziba járásnak, mert tudjuk, hogy a filmjei esetében nem csak CGI pusztítás-pornót látunk majd, hanem – fogalmazzunk úgy – filmművészetet. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy Nolan tökéletes és nem hibázhat, inkább arról van szó, hogy az alkotásainak jó minősége a rendező egyik trademarkja. A minőség nála olyannyira garantált, hogy még egy objektív szempontból is hibákkal teli műve is kiválónak hat. És most értünk el a filmhez, aminek a megjelenésével a Warner a COVID miatt húzdmeg-erezdmeg-et játszott, a TENET-hez.
Nolan tizenegyedik írt és rendezett műve ugyanis – csúnya jelzővel élve – egy hatalmas, ambiciózus parasztvakítás, jóindulatú értékítélettel pedig egy roppant intelligens blöff, amit a rendező remek, izgalmas moziélményként tálal. Személy szerint nem tudtam mit gondoljak a filmről moziból kimenet, de annyiban biztos voltam és vagyok, hogy pár napon belül már váltom is ki a jegyet a következő körre.
A TENET időbeli helyszíne valamikor a jelenben játszódik. Valakik a távoli jövőből olyan tárgyakat küldenek vissza, amiknek az entrópiája fordított, inverz (helyesebben reverz), ami a film legtöbb esetében azt jelenti, hogy visszafelé haladnak az időben. Még érthetőbben: a tárgyak esetében az okozat megelőzi az okot. A tárgyak célirányos használata pedig egyenesen a múltjukban dönthetnek meg birodalmakat – jósolja a film szakértője. Szerencsére különböző, árnyékban tevékenykedő állami szervezetek már felfigyeltek a rendellenességre, így megpróbálják elhárítani a veszélyt. Egy ilyen szervezetbe kerül be a Főhős (John David Washington) is, aki azt a feladatot kapja, hogy titkosügynökként találja meg az inverz/reverz tárgyak forrását és természetesen likvidálja azt. Főhősünk rekrutálja Neilt (Robert Pattinson), az összekötőt (handler) és a kis duójuk hamar kideríti, hogy a vész már bibliai méretű apokalipszis szintjén mozog, és nem csupán inverz tárgyak léteznek, de inverzáló/reverziós zsilipek is. Hőseink árral szemben futnak versenyt az idővel (hahaha), perlekednek a kapcsolataiban tér-idő akadályt nem ismerő, birtoklási mániás orosz oligarhával, Andrei Satorral (Kenneth Branagh), közben a Főhős érzelmi kapaszkodóra talál Sator feleségében, Kat-ben (Elizabeth Debicki).
A nukleáris holokausztot helyettesítő „temporális világvége” fantazmája nem egy egyedi ötlet. Az időt magát akarták megsemmisíteni a 12 majom sorozatváltozatában és a Netflixes Darkban is. Nolan nem itt újít, hanem az időutazás egyik lehetséges menetének vizualizálásában, időészlelés és az idő fogalmának kvázi „militarizálásában”. A rendező voltaképpen realizálja, gyakorlatiasabbá teszi az időben visszafelé utazás folyamatát és üdítő, hogy végre nem fényes féreglyukakba ugrálnak az emberek, hogy ott és akkor legyenek, amikor szeretnének. Ez az üdítő újszerűség pedig egy nagyon egyedi és érdekes aromát kölcsönöz ennek a kémfilmnek, aminek a végén úgy jön ki a néző a moziból, mintha rábíztak volna egy matematikai egyenletet, amit úgy érez, hogy megoldott, csak nem biztos abban, hogy érti az egyenletet, meg a megoldást.
A TENET tömény és annyira rágós, hogy sokszor embertpróbáló követni, de legfőképpen megérteni a filmben lefektetett időbütykölés működési elvét (ettől függetlenül a csavarjai kiszámíthatók). No, ennek az oka nem a bonyolult magyarázatok halmaza, ellenkezőleg: azoknak a hiánya. De direktorunk a filmen keresztül üzen, hogy nem is kívánja segítségül hívni a tudományt (balladai homályba burkolt, ködös kétmondatos magyarázat azért van), vagy bármit a műve megértéséhez. Inkább közli, hogy ne megérteni próbáljuk, inkább csak érezzünk rá, ússzunk az árral. És igaza van!
Abban a pillanatban, amint mélyebben próbáljuk elemezni a TENET megoldásait, a film élvezeti kvintesszenciáját húzzuk le a toaletten (amit én ebben az írásban megteszek, mert elvégre a film ezen aspektusáról is képet kell adnom). Pedig a film meglehetősen tudománymentes. Használ egy víziót az időről, de nem merítkezik meg benne: a TENET-ben az időutazás megoldása és az idő használata egy narratív látványelem és vizuális segédeszköz, ellentétben azokkal a darabokkal, amiknek a készítői például paradoxonokat próbálnak feloldani, megmagyarázni, átértelmezni. Éppen ezért a filmnek ezen része egyszerre frissítő, izgalmas, érdekes, ugyanakkor fékevesztett baromságnak is tűnhet.
Részletes magyarázatok nélkül a film által használt elképzelés működésképtelennek, értelmetlennek és egyes részleteiben teljesen logikátlannak hat(már kilőtt és becsapódott lövedékek „visszafelé újrakilövése” és ennek a következetes használata vagy éppen tárgyak, amik csak a jövőben kell hogy a helyszínre kerüljenek, ám mégis jelen vannak a jelenben). Nolan zsenije azonban a “sorok között” játszik a nézővel, mert tudja, hogy az értő néző érezni fogja, hogy a vízióval nincs rendben valami. Túl légből kapottnak látszik. Viszont a rendező a koncepciójának elrugaszkodottságát jeleneteivel, egyszerűsített (alulírt) párbeszédjeivel, akció-szekvenciáival és a zenei aláfestéssel palástolja. Úgy gyúrja egy nagy élménnyé, hogy a közönség elbizonytalanodjon és azt gondolja, itt probléma bizony nem létezik, csupán nem érti azt, amit lát, de amit lát, az piszok jól néz ki és nagyon okosnak tűnik.
A TENET-nek nincs szüksége a „jó az, csak hülye vagy hozzá” notóriusan demagóg művédő érvelési hibára, mert Nolan ezt már metaszinten kódolta a játékidőben úgy, hogy közben önreflexíven be is ismeri, hogy ezzel az ötlettel azért elengedte a gyeplőt.
Ennek ellenére is a forgatókönyv nem csupán kiemelkedően okos, de kiegyensúlyozott is. Nem használja túl a saját ötletét. Az időutazás és az inverz tárgyak koncepciója a film első felében háttérbe szorult ékszeres dobozként létezik, amit megpróbálnak megszerezni a főhősök. Aztán hirtelen szerves részévé válik a cselekménynek, és itt fogják a legtöbben elveszíteni a TENET fonalát, aminek kettő oka van. Az egyik, hogy a film egy rendesen bekávézott, bespeedezett Bond-mozi, ami olyan tempóban halad előre, mintha tényleg a világvége elől futna és nincs ideje piszmogni. Tempós, pattogós, de rövid mondatokkal dolgozó, csak a szükségeset elmondó, emiatt butának tűnő párbeszédek, sokszor frappáns humorral lecsapott dialógusok és gyors váltások a jelenetek között: a cselekmény egyszerűen gőzmozdonyként tör előre és ugrál a helyszínek között, mindezt átgondoltan, katonás rendben. A vágta annyira szilaj és kimért. Dobálja az uránium és az inverz (angolul reverse) szót, hirtelen berobban egy „algoritmus” fogalom is. Kényszerít minket, hogy folyamatosan figyeljünk, és ne töprengjünk az előző snitten, mert elég egy pillanatra elmerengeni az előző jelenetben látottakon, és már lehagyott minket a film. Emellett vannak apró részletek, amik azért szorultak volna magyarázatra, mert nélkülük plothole-okat érezhetünk a cselekmény szövetén.
A második ok magában az idő folyásának ábrázolásában van. A film folyamatosan és meglehetősen gyorsan váltogatja az idő különböző irányaiban mozgó szereplők szemszögeit, különösen az utolsó nagy akciójelenetben, ahol osztagok mozognak egymás mellett egymáshoz viszonyítva inverz idő-irányokban, és minden váltásnál az éppen aktuális oldal időérzékelését látja a néző. Emiatt nem csak kaotikussá válik a jelenetek többsége, de roppant nehezen követhetővé is, mivel az egész olyan, mintha visszafelé pörgetve néznénk másfél filmet, amiben van, hogy valaki az ellentétes irányban halad.
Sokszor rendkívül nehéz értelmezni azt, amit az ember lát és hall.
Viszont Nolan ezt a kaotikusságot is a javára fordítja, mivel vizuálisan egyszerűen egy kaland a film. A visszafelé mozgó törmelékek, a robbanásból származó lyukak, mélyedések „begyógyulása” fantasztikus vizuális élmény, a direktor pedig nem sajnálja a mennyiséget, ami nem megy a minőség rovására. A TENET halmozza az akciószekvenciákat. Hol autópályán egy üldözés formájában halad előre-hátra az idő, hol egy repülőgépet vezetnek bele egy hatalmas épületbe, hol pedig egy elhagyatott szovjet bányászvárosban lövik egymást halomra az oldalak mindezt az inverzitás/reverzió élményszerűségének jegyében. Ezt az élményt pedig kiváló zenei kompozíciókkal támogatja Ludwig Göransson, akinek a dallamai eszméletlenül jól generálják a feszültséget és az izgalmat a játékidő alatt (ez különösen érezhető a film nyitányában).
A rohamtempó máshogy dolgozik a karakterisztikákkal is. Helyesebben nem dolgozik velük, ám ez ismételten úgy csapódik le, hogy nem hiba, ez koncepció: ebbe ennyi fér bele, ennyire van idő és ez a film egészét nézve pont elég. Nolan nem adott a főhősének nevet, helyette megkapta angolul a The Protagonist, magyar fordításban a Főhős eposzi jelzőt, amit előszeretettel használ magára a karakter, viszont azon túl, hogy kompetens ügynök, egy James Bond permutáció, nem tudunk meg róla semmit. Ám ez mégis működik, mert a forgatókönyv olyan szituációkba helyezi őt, melyek miatt nincs szükség kibontásra és árnyalására, mert teljességgel érthető a karakter mind érzelmi, mind motiváció szinten. A Főhős egy vegytiszta eposzi hős/kém-archetípus, aki megteszi, amit meg kell tennie kellő profizmussal.
Nem célja a forgatókönyvnek, hogy azonosuljunk a Főhőssel. Az a célja, hogy szurkoljunk neki.
A TENET többi szereplőjét sem részletezi, mérsékelt karakteríve is csupán Andrei feleségének, Katnek van, akinek a (kissé sekélyes)funkciója az érzelmi színt adjon a Főhősnek, másrészt az, hogy legyen híd a cselekményben az orosz oligarcha és a jó oldal között. A többiek pedig a kontextushoz, a zsánerhez és a tempóhoz mérten egy megfelelően részletes expozíció után lineáris vonalon haladva teszik a számukra megírt dolgukat. S bár hiába nincsenek erős mélységei a karaktereknek, a forgatókönyvnek köszönhetően – és a film egészét nézve – mégis jól megírtnak hatnak, a színészek pedig brillíroznak. Itt leginkább Kenneth Branagh-t emelném ki, ugyanis Andreje iszonyatosan félelmetes maffiózó, akinek már az első jelenetétől a kielégítő halálát kívánhatja a néző. Robert Pattinson nagyszerű szárnysegéd a filmben, kár, hogy a karaktere és ő maga nem kapott erősebb jelenlétet.
Nem a TENET lesz Nolan mesterműve. Nem annyira mély, s a karakterek ívei, illetve az értő magyarázatok nélkül nem hat olyan átgondoltnak (pedig nagyon az, csak más aspektusból) mint több korábbi, konvencionális remeknek ítélt műve, de ez kétséget kizáróan egyik legambiciózusabb alkotása. Egy olyan grandiózus audiovizuális élmény, ami egyszerre tűnik hiperintelligensnek és egy jókora tér-idő-blöffnek, amit a töménységével palástol. Annyiban biztos vagyok, hogy a lehető legjobb ötlet a TENET-tel indítani a karantén utáni mozizást.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.