A Netflixre érkezett Baltasar Kormákur új filmje, a Csúcsragadozó (Apex), amelyben Charlize Theron a zord ausztrál vadon mellett Taron Egertonnal is megküzd. A rendező által kedvelt természet kontra ember felállás tehát új elemmel bővült, és még a horror felé is kikacsint. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
Ember vs. természet
Baltasar Kormákur Hollywoodban amolyan tisztes iparos szerepet tölt. Kevés kiemelkedő produkcióval rendelkezik, de a zsánerfilmek kedvelői több irányból is ismerhetik a nevét. Az izlandi rendező egyfelől kifejezetten szereti a bűnügyi akcióthrillereket, amelyek közül legtöbben talán a 2013-as, Mark Wahlberg főszereplésével készült 2 kaliberre és a szintén Wahlberg fémjelezte 2012-es Csempészekre (Contraband) emlékezhetnek. Külön pikantériája az utóbbi filmnek, hogy egy izlandi film amerikai remake-jéről van szó (Reykjavik-Rotterdam), amelyben maga Kormákur játszotta az egyik főszerepet. A rendező másik kedvelt témája az ember kontra természet jellegű túlélőthrillerek, amelyek közül az A-listás sztárokkal készült Everest lehet a legemlékezetesebb. De a hegymászó tragédia mellett készített filmet tengeri túlélésről (Sodródás, Dermesztő mélység) és oroszlántámadásról is (Fenevad).
A Netflixszel sem először szűri össze a levet. Több epizódot is rendezett a Katla című misztikus izlandi sorozatban, valamint másik szériájaa, a Trapped is a szolgáltató felületén látható. Most egy rá jellemző filmmel jelentkezett, ami a Netflix egyik idei sikere is lehet. Ez a Csúcsragadozó (Apex), amely kicsit olyan, mintha minden eddigi túlélőthrillerjéből átemelt volna valamit. Hegymászás? Pipa. Vízben menekülős/túlélős kellemetlen lubickolás? Pipa.
Állati fenyegetés? Na ez már trükkösebb: az ausztrál vadonhoz képest, ahol köztudottan minden meg akar ölni, csak egy nyamvadt kis kígyó jutott Charlize Theron fenyegetésére.
Meg Taron Egerton, aki előhívta a benne lakozó James McAvoyt, és magát vadásznak képzelve ered Theron karakterének nyomába.
Ha nem is állati, de állatias fenyegetés így mégis van.
Ragadozó ösztön
Sasha (Theron) pár hónappal egy tragikusan végződött hegymászó kaland után az ausztrál vadonban keres megnyugvást. A norvég csúcshódításban elvesztette párját, Tommyt (Eric Bana), a gyászfeldolgozást pedig jó adrenalinfüggőhöz méltóan úgy képzeli el, hogy egyedül teszi próbára állóképességét a veszélyes vidéken. Ám nem a természet zordsága az egyetlen dolog, ami Sasha életére tör: tahó vidéki vadászok kezdik zaklatni.
Csak egy srác van köztük, aki normálisabbnak és segítőkészebbnek tűnik a többieknél, Ben (Egerton). Ha nem láttad a film előzetesét, vagy a stáblistából nem volt gyanús, akkor sem kell hozzá túl sok képzelőerő, hogy rájöjj, valójában Ben jelenti a legnagyobb fenyegetést. Az első ránézésre is kattosnak tűnő fiú hazai pályán mozogva űzi, hajtja Sashát a számára ismeretlen terepen, látszólag puszta szórakozásból. Lehet gondolni bármit a nő gyászfeldolgozási elképzeléseiről, de az biztos, hogy ő sem ilyen folyamatra számított.
A Csúcsragadozó igazából egy tartalmasabb A-mozifilm gúnyájába öltöztetett B-kategóriás zsánerfilm.
Éppen ezért akkor is tud a legjobban működni, amikor ezek a pusztán műfaji jellegei kerülnek előtérbe. Az élet-halál harcot jelentő kergetőzés látványos, CGI-jal is megtámogatott, de valódi, szemkápráztató tájakon keresztül zajlik. Kormákur pedig elég jól ért a táj narratív jellegű felhasználásához. A tájakban lakozó szimbolikát sem rejti el túlzottan a nézői szemek elől, például a hegymászós nyitányban, vagy a főcím útválasztásában. Az izlandi rendező pedig ahhoz is elég jól ért, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza a szereplői mellett a nézőket is.
Nem kell sok hozzá, hogy kiszolgáltatva érezzük magunkat a fagyos hegy oldalában, vagy az isten háta mögötti ausztrál pusztában, bunkó vadászokkal körítve. Mindemellett a Csúcsragadozó alaptempójára sem lehet igazán panasz. Bő kilencven percében végig jó iramot diktál, a fordulatait megfelelő időben süti el, és a túlélőtthrillerek tisztességes darabjaihoz mérten izgalmas. A probléma csak az, hogy főszereplőihez hűen kicsit identitásválságban szenved.
Land down under
A Csúcsragadozó ugyanis egyszerre próbál meg gyászfeldolgozós traumafilm, ausztrál vidéki horror (lásd még pl.: Wolf Creek) és embervadászos túlélőthriller lenni. Utóbbi két zsánerben még egészen jól helyt áll, de az
előbbiben igen vérszegényen működik.
Az utóbbi éveket Hollywood ügyeletes női akciósztárjaként töltő Theron bár tudjuk, hogy jó színésznő és most már Tom Cruise-t megszégyenítő mainstream kaszkadőr is. Ám Sasha alakítása közben is inkább figyelünk arra a fizikai munkára, amit a túlélése érdekében végez, semmint a drámát szolgáltatni hivatott gyászmunkájára.
Ez utóbbi lényegében nem is létezik, nem tükröződik az alakításában. Így a Csúcsragadozó nyitójelenete kvázi-fölöslegessé válik és hiába áldozták fel érte Eric Banát is. Hiszen hiába ismerjük meg Sasha utazásának okát, a mélyebb karakterdrámához sokkal többet nem ad hozzá, mintha flashbackekben láttuk volna megelevenedni, vagy csak verbálisan került volna elő az incidens. Az viszont tény és való, hogy Sasha kalandfüggő jellemét valamivel érthetőbbé teszi a szekvencia.
Ugyancsak nem hatol mélyre a film Ben karakterizálásában sem. A kisfiús fizimiskájú, de kiszálkásított vadász minden bizonnyal anyakomplexustól szenved, de ez talán a legkisebb baja. Első pillantásra is tudható, hogy valami nincs rendben vele, ám ez nem elégséges indok arra, ami később történik. Legalábbis nincs megfelelően kifejtve. Az nem motiváció a tetteit tekintve, hogy őrült, meg szereti a macska-egér játékot. Homályos utalások vannak, miért és hogyan vált embereket hajkurászó őrültté, és nem is kell minden részletet kidolgozni a hátterében. Valamivel több kapaszkodó azért nem ártott volna, mert így
ő is bekerül a “gonosz, mert sanyarú lehetett a múltja” főellenségek dobozába.
A film utolsó harmadában érkező, személyét érintő csavar pedig hiába lett belengetve, a film addigi folyásából annyira kilóg, hogy valóban sokként érkezik. Nem biztos, hogy úgy általában indokolt, vagy szükséges, de mindenképpen hatásos, a horror felé is kikacsintó húzás ez.
Csúcsverdikt
A Csúcsragadozó tehát semmiképpen sem egy a gyászt vagy tragikus múltat a pajzsára emelő pszichológiai mélytanulmány, de még csak kevésbé jól működő metafora sem. Kicsit belenyúl és hozzáér, de nem foglalkozik vele igazán. Mint ahogy az egymással amúgy jól rokonítható alzsánerekhez is inkább csak hozzákap, de sosem köteleződik el igazán egyik mellett sem. Talán sokaknak jobb élményt nyújtott volna, ha Kormákur kimondottan egy klasszikus, szálfaegyenes, körömrágós hajszafilmet készít. De azt rendesen odakoncentrálva.
Így viszont túl sok marad a “milyen lehetett volna”, mintsem a “milyen lett” serpenyőben. Ahhoz viszont nem férhet kétség, hogy még ezek ellenére is a Csúcsragadozó, pusztán a működését tekintve,
egy látványos és kompetens thriller,
amin jól lehet szórakozni egy hétvégi estén. A zsáner kedvelőinek különösen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
