Scarlet, a dán királylány győz ott, ahol Hamletnek nem sikerült… vagy mégsem?

A Hamlet Shakespeare egyik legikonikusabb drámája, talán csak a Rómeó és Júlia, illetve a Macbeth vetekedhetnek a népszerűségével. Súlyos kérdéseket vet fel és jár körbe, miközben végignézünk egy egyre jobban elfajuló konfliktust, amiben a bosszúszomjas dán királyfi jóformán az egész udvarral végez az apja haláláért. Szóba kerül a bizonytalanság, a tétovaság, a hatalom és felelősség kérdése, de egyszerűen az életé és a halálé is. Hamlet (bár sokkal kaotikusabb) közel annyira okos és kegyetlen bosszúálló, mint Monte Cristo grófja, és hozzá hasonlóan ő is szörnyeteggé lesz, mire az út végére ér.

A Scarlet pedig az ő történetét gondolta újra. Scarlet lényegében egy női Hamlet, a dán király, Amleth és felesége, Gertrud egyetlen lánya, a trón örököse. Kicsit vad és különc, de közel áll az apjához, és bosszút fogad, mikor a nagybátyja, Claudius államcsínyt követ el, és kivégezteti a királyt – rövidesen pedig feleségül veszi Scarlet anyját. A lány Wittenbergben tanul és készül a bosszújára, ügyes kardforgató lesz, mikor azonban egy levél, amiben a nagybátyja kegyetlen intézkedéseiről írnak, visszacsábítja Helsingőrbe, Claudius sikerrel csapdába csalja. Egy bálon megmérgezik, és a túlvilágon találja magát, ahol idő és tér összefolyik, a lelkek pedig kétségbeesett harcot vívnak, hogy elkerüljék a megsemmisülést. Scarlet azonban holtan sem tesz le a bosszújáról, a semmibe akarja küldeni a nagybátyja lelkét, így nekivág a túlvilágnak – a véletlen pedig összesodorja a modern korból származó mentőorvossal, Hijirivel, akinek teljesen idegen a hercegnő világának kegyetlensége.

Te jó ég, a látványvilág!

Ha valamit meg kell adni a Scarletnek, az az, hogy a látványvilága valami lélegzetelállító – a trailerek messze nem adják vissza, hogy milyen csodaszép az animáció. Már Dánia képei is szépek, de a túlvilág tényleg fenyegető, sötét, de misztikus és lenyűgöző világként jelenik meg: ahogy az ég víztükörként hullámzik, és néha átsejlik rajta az ezerszer leszúrt sárkány alakja, a cikázó villámok, a csillagok, a vörös vízből kinyúló kezek, a csillámok a levegőben, egyszerűen mindenben van valami földöntúli. Hosoda Mamoru munkáinak eleve védjegye a különleges animáció, de a Scarletben tényleg kitett magáért. Meglepő módon még a félig két-, félig háromdimenziós figurák sem érződtek zavarónak, nagyon szépen belesimultak ebbe a furcsa világba.

Külön érdemelnek egy dicséretet a harci koreográfiák – talán a legjobbak, amit eddig animében láttam. A karakterek sérülnek, foggal-körömmel küzdenek minden párbajban, valódi harci technikákat alkalmaznak, és semmi nem túl csillogó. Scarlet hátrányban van a kisebb termete miatt, és látszik, hogy próbál a technikájával kompenzálni. Persze, az alkatok nem teljesen realisták, de van változatosság testsúlyokban, magasságokban, izomerőben, nem csak magas-vékony alakokat látunk mindenütt.

A zene és a zenei rendezés szintén ügyes, a szinkronhangok kitettek magukért, és bár elsőre kicsit furcsának hat az egyik fő betétdal elhelyezése, de összességében működik és felemelő. A Scarlet külsőségekben abszolút kiváló darab, ha másért nem, ezért érdemes megnézni.

Csak a testépítők jutnak a mennyországba, de azok nemtől függetlenül…

A történet alapkoncepciója szintén a helyén van. Mi lenne, ha Hamletet kiemelnénk a világából a történet elején, mielőtt teljesen szétzuhan morálisan? Mi lenne, ha adnánk neki egy új perspektívát, reményt, a hitet, hogy a világ lehet több, mint nemesek árulásai és gyilkosságai? Képes lenne feladni a bosszút, vagy menthetetlenül belesodródik? Scarlet utazása a túlvilágon mondhatni egy utazás Hamlet lelkének mélységeibe, amelynek során a dán királyfi – vagyis királylány – metaforikusan szembesül a tetteivel, mielőtt végrehajtaná őket.

A genderbending veszélyes terep a filmiparban, és nem is kifejezetten gyakori (bár az utóbbi években egyre többször fordul elő). A lényege, hogy egy karakter nemét megváltoztatjuk – híresen sokat csinálta ezt például a Fate-univerzum, ahol aztán Arthur királytól kezdve Frankenstein szörnyén át Leonardo Da Vinciig mindenki nőként jelent meg. Modern környezetben a genderbending viszonylag könnyű, és sokszor jól is sül el. A Marvel univerzum ikonikus Ősmágusa például a képregényekben egy szakállas tibeti varázsló (és tekintve, hogy ebben az esetben „whitewashing” is történt, azért voltak körülötte viták), de vitathatatlan, hogy Tilda Swinton kiválóan alakította, és egy új dimenziót adott a karakternek. Az Ősmágus történetében igazából semmi nincs, ami gátolná, hogy egy nő legyen ebben a pozícióban, így a világba belefért a változtatás. Hasonlóképpen a Végjáték filmben is, az egyik katonatiszt, Anderson őrnagy a filmváltozatban nő lett – modern, sőt, kicsit futurisztikus környezetben pedig semmi meglepő nincs ebben. Ezeknek a karaktereknek nem meghatározó tulajdonsága a neme, és az esetlegesen belőle fakadó kihívások vagy előnyök, tehát kicserélni a nemet nem bonyolítja a történetet. Ha viszont visszamegyünk az időben, akkor a nemek közti társadalmi szakadék nő, és egyre több mindent kell kiigazítani, ha hitelesen szeretnénk hősnőt csinálni a hősből, vagy fordítva.

A Fate-univerzum Arthurja jó példa arra, hogy meg lehet ezt csinálni jól – az ő esetében szóba kerülnek a felvett szerepei, az egyértelmű önbizalomhiánya, a félelme attól, hogy ha nem játssza el tökéletesen az erős, hősies király szerepét, akkor egy egyszerű fiatal lánnyá válik az emberek szemében, akit nem tudnak majd tisztelni. Felmerül az utódlás kérdése, a házasság Guinevere-rel, még a híres Guinevere-Arthur-Lancelot szerelmi háromszög is szépen belesimul a képbe. A genderbending nem ész nélkül történt, Arthur a férfi szerepbe lépve szembesül a női mivoltának hátrányaival egy olyan környezetben, ahol a két nem élesen elkülönül. Scarlet esetén viszont ez nem történik meg. Sosem merül fel, hogy nem ideális örökös, mert nő – Gertrudon nincs nyomás, hogy szüljön egy fiút is. Egyetemre jár, Wittenbergben tanul – pedig a 16. században (amikorra a Scarlet a Hamlet történetet helyezi) Németországban a nők nem mehettek felsőoktatásba, Wittenberg kizárólag férfiak előtt állt nyitva. Gertrud egyszer rászól, amiért piszkos, miután az apjával játszott, de nem kap megjegyzéseket, amikor elkezd vívni tanulni, a harci képességeit sose becsülik alá. Egyenlő félként, „igazi harcosként” tisztelik. A házasság, a saját gyermek témája fel sem merül. Scarlet nem a dán királylány: Scarlet a dán királyfi, akire azt mondjuk, hogy nő, úgy néz ki, mint egy nő, de a státusza nem egy korabeli hercegnőé. Ez viszont azt is jelenti, hogy a filmben semmi szerepet nem kap, hogy Hamlet helyett Scarletünk van: és felmerül a kérdés, hogy miért? Ha a szerelmi szál miatt (és az írók a shakespeare-i darabok finom homoeroticizmusa ellenére nem akarták bevállalni az LMBTQ+ elemeket), akkor sokkal könnyebb lett volna a modern korból származó mentőorvosunkat nőnek írni. Felmerülhet, hogy egy szándékos anachronizmusról van szó, hogy Scarlet megérthetőbb legyen a modern közönségnek, de ez sem működik, mert a filmnek, és főleg Scarlet és Hijiri kapcsolatának kifejezetten témája, hogy különböző korokból érkezett embereket mennyire meghatároz az idő és kultúra, amiben felnőttek. Ha a főszereplő nem szenved a korának hátrányaitól, a koncepció nem működik.

Azonban talán a nemváltásnál is idegesítőbb elem, hogy Scarlet harcos. Hamlet karakterének hangsúlyos eleme az eredeti drámában, hogy nem erős ember. Az eszével küzd, nem a kardjával – csak a darab végén keveredik párbajba, és az sem a győzelmével zárul. Scarlet ellenben igazi harcos hercegnő, szellemek tömegén verekszi át magát, nála jóval nagyobb férfiakat intéz el, és még a túlerővel szemben is megállja a helyét. Bár óvatos és zárkózott, sok szempontból hasonló a temperamentuma az eredeti karakterhez, ám az esetek nagy részében a fegyvere a kardja, nem az esze. Annyi potenciál lett volna abban, hogy a figura közel maradjon az inspirációhoz – Hosodáék megtartották, hogy Wittenbergben, Doctor Faustus városában tanult, ezért egy kis kreativitással akár az okkult tudományokat is be lehetett volna szőni a karakterébe. Ne mondjuk már, hogy a szó szerinti túlvilágról az egyetlen kiút, ha valaki fizikailag erős, és mindenkit el tud verni!

Menny és pokol, jó és rossz…

A Scarlet látszólag törekszik rá, hogy az eredeti történetből fakadó morális kérdéseket felvesse ezen a túlvilági utazáson. Scarlet azért jónéhány embert megöl, mire találkozik Hijirivel, és a férfi kezdettől ellenérzésekkel viseltetik a kegyetlensége iránt. Rengeteget beszélnek a háborúról, a halálról, a naivitásról, mindig ellentétes álláspontot képviselve, így logikusnak tűnik, hogy Scarlet – hasonlóan Hamlethez -, egy morálisan szürke figura, erős potenciállal arra, hogy morálisan feketébe csússzon. A probléma azonban, hogy az anime mintha nem tudná eldönteni, hányadán áll az antagonistáival.

Claudius az eredeti darabban bonyolult ellenfél – az egyik legkifejezőbb jelenete az imája, amit Hamlet végighallgat, és végül meggyőzi arról, hogy ne szúrjon (persze nem kegyelemből, hanem attól tartva, hogy abban a pillanatban a mennybe küldené a nagybátyját a pokol helyett). Ez a jelenet egyébként megidéződik a Scarletben, de teljesen más kontextusban, és így nem tudja ellátni ugyanazt a szerepet; mire a végére érünk egyértelműnek tűnik, Claudius mindentől függetlenül gonosz, a főhősnő morálisan messze jobb nála. Bár Gertrudot láthatóan szereti, és ebben konzisztens, de a szerelmükből keveset, és még kevesebb pozitív jelenetet látunk. A királygyilkosságra van motivációja (az első jelenetekben kiderül, hogy Dániában lázadás volt, és Amleth nem volt hajlandó lépni az ügyben), de ez sem egy komplex politikai kérdésként jelenik meg. Amleth azért nem lép, mert szereti a népét, nem akarja őket büntetni, tehát ismét ő a jó, Claudius pedig a kegyetlen király. Scarlet felé sosem mutatja azt az elfogadást, mint az eredetiben Hamlet irányába – a mérgezéssel együtt az, hogy megtartotta a helyét az örökösödési sorban, teljesen lényegtelenné válik. A film megkísérli kicsit bonyolítani az antagonista oldalt azzal, hogy nagyobb szerephez juttat két főnemest, Corneliust és Voltimandot, akik az eredeti darabban csak néhány mondatra jelennek meg. Itt részt vesznek a puccsban, viszont haboznak és megsajnálják a királyt. Ez azonban egyrészt kihúzza a helyzet méregfogát, mert Scarletnek nem kell elgondolkodnia a fő bűnös emberségén. Másrészt pedig zavaró, hogy a segítői szerepet, amit ez a két figura betölt, igazából két másik, az eredetiben is főszereplő karakter – Ophelia és Horatio – tökéletesen el tudná látni. Ez a két figura talán a legfontosabb emberek Hamlet életében, a legjobb barát és a szerelem, akik mindketten megszenvedik a bosszúját, így a hiányuk fájdalmasan érződik a Scarletben. Ráadásul erősen sejthető, hogy a kimaradásuk egyszerűen a genderbendingnek köszönhető – az írók nem akartak elgondolkodni azon, hogy nézne ki a közeli baráti társaság és a romantikus kapcsolatok, ha a karakter nőnek születik.

Claudius gonoszsága viszont elveszi Scarlet sötétségét. A film egy pozitív döntése, ellentétben nagyon sok modern művel, hogy bár felveti a megbocsátás témáját, nem akarja lenyomni a torkunkon, nem mondja ki, hogy mindent el lehet engedni. De a bosszú, különösen a pusztító, tömegeket érintő vérbosszú túlmutat azon, hogy az ember nem bocsátja meg, ami történt vele. Ennek bemutatása pedig hiányzik a Scarletből, mert nem érezhető, hogy mennyi kárt lenne hajlandó okozni a győzelemért. Hamlet tétovázik és küzd, amíg próbál morálisan jobb maradni a nagybátyjánál, de vasmarokkal fogja a cselekményt, és lehetetlen sarokba szorítani, mikor elengedi a korlátokat, és igazán gonosz lesz. Scarlet valójában sosem találja meg magát a kegyetlen bosszúálló szerepében – ő nem antihős, hanem egy megtört, de tiszta szívű ember, akinek meg kell tanulnia újra hinni. Még a film főcímdala (Celebration Song – „Ünnepi dal”) is a szeretet és a „bennünk élő csoda” megtalálásáról szól.

És sajnos ahogy a morális kérdések szétesnek, a világ is velük megy. Miközben azt vártam, hogy a film alatt majd egyre jobban megértem a túlvilág működését, hogy valójában hol vagyunk, kik azok a lelkek és szellemek, akikkel Scarlet találkozik, mi is a hatalmas sárkány, ami időről időre áthalad az égen, valójában csak egyre több kérdésem lett. A zárás kaotikus, az üzenete érthető, de nagyon nehéz lenne megmondani, mi is történt. 

Konklúzió

Azt azért nem mondom, hogy nem érdemes megnézni a Scarletet. Nagyon szép film, technikai értelemben egyike a legegyedibbeknek, amiket az utóbbi időben láttam. Szórakoztató, maximálisan leköt, és bőven gondolkodtam rajta a befejezése után. Ugyanakkor messze nem nő fel a potenciálhoz, ami az alapötletében volt. Izgalmas mese egy szomorú hercegnőről és egy messze földről jött fiatalemberről, aki megtanítja szeretni, de nem lélekölő próbatétele egy könyörtelen hercegnek, amelynek során szembenéz önmagával. Éppen ezért úgy érzem, szépség ide vagy oda, összességében kár érte.