Alexandre Dumas Monte Cristo grófja c. regénye a romantikus irodalom egyik legmeghatározóbb műve, és azóta is minden bosszútörténet alapja – most pedig visszatért a mozikba.
Edmond Dantés alakja a megalkotása óta ikonikus, és ezer módon találkozhattunk vele a médiában. Filmek, sorozatok készültek a regényből, musicalek, animefeldolgozások, sőt, átértelmezett regények is íródtak a nyomán (Magyarországon például nagy sikert aratott Jules Verne Sándor Mátyása, és a belőle készült sorozat). Az alaphelyzet egyszerű – Edmond, a főhős, fiatal férfi, aki előtt szép jövő áll. Elvenni készül élete szerelmét, becsületes munkája van, tengerészként eléri, hogy Marseille egyik legfiatalabb kapitányává válasszák, idős édesapja és pártfogói is büszkék rá. Azonban naivitásában nem veszi észre, hogy akiket a barátainak tart, valójában az irigyei – egy gyáva ügyvéd és egy hamis vádirat pedig odáig vezet, hogy belekeveredik egy bonapartista összeesküvésbe, és If várába, Franciaország legbrutálisabb börtönébe kerül. Tizennégy évet raboskodik itt, és egyik rabtársától tudomást szerez egy hatalmas kincsről, amit Monte Cristo szigetén ástak el, és ami lehetővé tenné, hogy bosszút álljon azokon, akik tönkretették – így mikor lehetősége nyílik a szökésre, nem szalasztja el. Monte Cristo grófjaként tér vissza Párizsba, és kegyetlenül bánik el mindenkivel, aki kárt okozott neki.
A regény legrövidebb kiadásai is 700 oldalasak, de némelyik több mint 1000, ami azt is jelenti, hogy az adaptációknak, különösen a mozifilm formátumúaknak nehéz dolga van, hiszen rengeteg információt kell belesűríteni két-három órába. A helyzetet tovább nehezíti, hogy Edmond bosszúhadjárata a könyvben legalább annyira krimi, mint kalandregény – bár mi őt követtük sokáig, egy szakaszon kizáródunk a szemszögéből, és a rosszakarói, valamint az ő családjaik kerülnek a középpontba. Az ő szemükön keresztül nézzük végig a káoszt, a manipulációkat, a rengeteg halált, amit a főszereplő okoz, hogy a végén aztán összeérjenek a szálak, és megértsük, milyen elképesztő, hidegen zseniális tervezés kellett hozzá. Az egyes elemek kihagyása nem tűnik nagy változtatásnak, de összességében ennek a krimi jellegű szakasznak a hangulatát nagy mértékben roncsolhatja.
És persze egyszerűen az is nehézség, hogy a Monte Cristo grófja, bár melodráma, az arra jellemző, néha túlzásba vitt elemekkel, de azért igen erős pszichológiai regény is. Dantés egy nehéz szerep, azért is, mert folyton álarcot visel, és azért is, mert egy súlyosan traumatizált, érzelmileg és morálisan rendkívül éretlen, de kiemelkedően intelligens figura.
A színésznek egyszerre kell hoznia egy furcsa, cinikus különcöt, egy mesteri manipulátort, egy karizmatikus urat, és azt a megtört tizenkilenc éves fiút, aki az egész mögött áll.
Ebbe rengeteg adaptáció bukott bele, és nagy vállalás volt a 2024-es film részéről is.
A Monte Cristo grófja játékideje három óra, ebbe már a regény elég nagy része belefér, és lehetővé teszi az ésszerű rövidítéseket. Szintén jól döntöttek a forgatókönyvírók, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a bosszúra, mint a börtönszakaszra – bár az indít el mindent, de ahhoz, hogy Edmond kegyetlensége kibontakozhasson, kellett neki az idő. Természetesen ennek van ára: a börtönben elszenvedett trauma maga kicsit súlytalan. Mivel nem látunk olyan elemeket, mint a karakter sorozatos öngyilkossági kísérletei, sokkal kevesebbet kapunk az apa-fia kapcsolatából a rabtársával, Faria abbéval is, továbbá nem átérezhető, hogy az a tizennégy év mennyire sok, és mennyire leépíti. A nagy egész szempontjából viszont érthető, és jól elsült döntés.
A szereposztás nem kiugró, de nem is rossz. Pierre Niney egészen hasonlít a könyvben leírt Dantés-hez, a probléma inkább az, hogy mind a sminkesek, mind a jelmeztervezők féltek igazán odatenni magukat. A karakter lényegében egy napot sem öregszik a cselekmény alatt, a tizennégy éves rabságból úgy jön vissza, hogy egyetlen sebhelyet szerzett az arcára, de nem lett sokkal ráncosabb vagy meggyötörtebb. A regénybeli Dantés-t hosszú hajjal, vékony arccal írják le, aki keleti úrnak adja ki magát (tehát sejthetően színes, csillogó, gazdag ruhákat és ékszereket visel), és elsősorban jó lövész, aki ritkán megy bele közvetlen párbajokba. Ez tökéletesen illik mind a személyiségéhez, mind ahhoz, hogy fizikailag sem lehet a legjobb állapotában – a rabság hatásain túl kiderül, hogy később erősen ópiumfüggő lett.
Pierre Niney Dantés-e ezzel szemben 19. századi Batman.
Mindig feketében jár, suhogó kabátok, és szomorú kamerába bámulás jellemzi, a háza tele van rejtekajtókkal és pisztolyokkal, hiperrealisztikus maszkokkal bújik különböző alteregói bőrébe, és persze egyáltalán nem esik nehezére a közvetlen harc. Kardpárbajok, vadászat, lovaglás, Dantés készen áll, hogy helyi vagány fickóként mindenkit lefőzzön bennük. Sokkal kedvesebb és egyenesebb is a regénybeli énjénél, jobban kötődik az emberekhez, és persze minimalizálni akarja az ártatlanoknak okozott kárt – ezzel azonban a film pont rossz irányba mozdítja az üzenetet. Edmond, trauma ide vagy oda, a regényben lesüllyedt azoknak a szintjére, akik tönkretették, itt azonban sokszor tényleg jogos igazságszolgáltatásnak mutatják be, amit művel.
Mercédés kedves, bájos, jelentéktelen – a karakter a regényben sem a legerősebb pont, de kicsit azért tisztábban lát, és határozottabb, mint itt. Az antagonisták viszonylag jelentéktelenek – ismételten, a Monte Cristo grófjában sosem ők voltak a legkomplexebb karakterek, de azért lehetett volna kicsit erősebb stílusuk.
Haydée a regényben Edmond fogadott lányaként jelenik meg először, később viszont a kapcsolatuk szerelmi szálba megy át. Ez mai szemmel több szempontból is problémás (azon túl, hogy Edmond gyakorlatilag felnevelte a lányt és alsó hangon 25 év korkülönbség van köztük, a főszereplő érzelmi éretlensége és hatalma is eléri, hogy ne töltse el jó érzéssel az olvasót), de ezt a 2024-es Monte Cristo grófja nagyon szépen kezelte. Haydée Edmond helyett Albert, az egyik antagonista fiának szerelme lesz – a fiú vele nagyjából egykorú, és a kapcsolatuk ad egy plusz réteget a cselekményhez. Míg a regénybeli Haydée ugyanúgy bosszúszomjas, mint a főszereplő, mert Fernand, Albert apja őt is megkárosította, ezáltal csak erősíti Edmond elszántságát, itt ő is kap egy dilemmát. Ha ragaszkodik a bosszúhoz, szabotálja vele a saját boldogságát.
Végül, de nem utolsó sorban a főszereplőgárda része lett Andrea Cavalcanti (illetve André Villefort). A regényhez képest az ő karakterét is sokat tompították – kegyetlennek kegyetlen, nem riad vissza a gyilkosságtól, de nem olyan gátlástalan bűnöző, mint amilyen Dumas történetében volt. Eugénie-vel kifejezetten szép a barátságuk (ez az első adaptáció, amit láttam, ahol megtartották, hogy a lány leszbikus – egy azonos neműek közti kapcsolat egy az 1800-as években íródott regényben nagyon nagy dolog, és ehhez képest rendre kihúzzák, mert nincs rá idő), Haydée-val ténylegesen testvérek, Edmonddal lényegében apa-fia kapcsolat épül köztük. A kis talált család dinamika, ami a bosszúállóink között épül, nagyon bájos lenne, de megint, elfelejtődik, hogy a Monte Cristo grófja nem a Batman, Andrea nem Robin, a főhős nem hős. Andrea karakteríve érdekes, de egyszerűen túl érzékeny, túl szép, túlságosan emberinek mutat olyan figurákat, akik már nagyon sokat feladtak az emberségükből. Az alkotók azt se bírják megállni, hogy beszúrjanak pár extra női karaktert: Andrea szálán például megjelenik Angel, a nagynénje, akire látványosan csak azért volt szükség, hogy azért legyen egy olyan nő is, aki lovagol, verekszik és lő, ha kell.
A látványvilág kellemes – korhűnek nem mindig korhű, de nem is annyira modern, hogy elrontsa a hangulatot, és volt pár kifejezetten igényes jelmez – az egyetlen, amit sajnáltam, Edmond már említett suhogó kabátjai. Nagyon jó lett volna végre egy olyan adaptáció, ahol merünk a bosszúállóra színeket adni, ahol tényleg csillogó köpenyekbe, keleti kelmékbe öltözik, és ez adja a szokatlanságát és titokzatosságát. A kerteket, erdőket imádtam, az épületek is szépek, a zene pedig kellemes (bár sokszor nagyon dramatikus) aláfestés. A szinkron igényes, élvezhető, a kiejtések javarészt rendben vannak, ami kellemes meglepetésnek bizonyult egy francia filmnél.
És persze meg kell adnom a filmnek – ha adaptációként sokszor meglehetősen problémás is, azért leköti az embert. Az a három óra gyorsan elszállt, érdekelt, hová futtatják ki a cselekményt, és bár néha fogtam a fejem, összességében nem voltak fájdalmas butaságok benne. A 2024-es Monte Cristo grófja nem a tökéletes adaptációja a Dumas regényének, nem tökéletes az üzenete, nem annyira erős pszichológiai szempontból, de tisztességgel beállhat a korábbi feldolgozások mellé, mint egy egyszerűen szórakoztató film. Tényleg 19. századi Batman – sötét, komor, de csak olyan megnyerően és szuperhősösen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
