Ötödszörre tér vissza a csütörtöki nyomozóklub (a pocsék filmet nem számítva) az életünkbe, és Richard Osman most sem aprózza el. Van itt hányós esküvő, lövöldöző csomagfutár(nak álcázott bérgyilkos), föld alatti széf, meg egy csomó családi probléma, így se a nyomozóklub tagjainak, se az olvasóknak nincs lehetőségük kifújni magukat, míg minden rejtélyre fény nem derül. A nyugdíjas nyomozók épp olyan szerethetőek, mint mindig, és szerencsére Osman se fáradt még bele az újabb és újabb bűnügyek kiagyalásába. Az Oltári vagyon izgalmas (sőt, bombasztikus), elgondolkodtató, néha nagyon vicces, máskor pedig mélyen megható. Kissé spoileres kritika.
HIRDETÉS
Hányós esküvő bombával
Az utolsó ördög történései után a nyomozóklub tagjaira igencsak ráfér(ne) a pihenés, főképp, ami a bűnügyi nyomozásokat illeti. Elizabeth gyászol, Ibrahim még mindig Connie Johnsonnal próbál zöldágra vergődni, Joyce-nak és Ronnak pedig családi ügyeket kell intézniük – bár teljesen más előjellel. Míg Joyce esküvőt tervez, ruhát vásárol, megfelelő kalapot keres és minden apróságért a lányával, Joannával vitázik, addig Ron családja épp súlyos válságba kerül. Az ő lánya egy bántalmazó férj elől menekül, és így nemcsak a fiatal családanya, hanem Ron, a fia, Jason és az unokája, a korábbi kötetekből már ismert Kendrick is veszélybe kerül.
És ha mindez még nem lenne elég – az esküvőn a násznagy előbb kihányja a belét, aztán segítséget kér Elizabethtől, mivel szerinte meg akarják ölni. (És ezt rendesen nyomatékosítja is az autója alá szerelt bomba).
Így hát Osman nyugdíjasai ismét nyomozásba fognak, de sokkal kisebb lendülettel, mint korábban, tekintve a magánéleti problémákat. Mégis megpróbálják kideríteni, vajon ki akarja Joanna újdonsült férjének, Paulnak a násznagyát – és egyben legjobb barátját – megölni. Szóba kerülnek föld alatti tárolóhelyek, és olyan fontos kérdések is, mint az, hogy hogyan jutott el a “fejlődés” odáig, hogy a noteszokban tárolt titkos adatokat a számítógépes és egyéb adattárolás után ismét noteszben tároljuk (és rejtegetjük).
És persze vannak gyanúsítottak, egyes bombák fel is robbannak, és a nyugdíjas nyomozók még a föld alatt is kutatnak. Joyce idős uraknak segít új életet kezdeni, Connie Johnson pedig tanácsadói munkát vállal, amivel a teljes kétségbeesésbe kergeti Ibrahimot. És miután Kendricknek és Connie pártfogoltjának, a fiatal – és pancser – bűnözőnek, Tiának is nagy szerep jut a rejtélyek megoldásában, még Ron is szakít a családi tradíciókkal. És mindez jó.
Család ellen nincs orvosság
Osman újabb története pedig megmutatja, hogy a legtöbbször nincs is rá szükség.
Mivel a hangsúly ebben a történetben valóban a magánéleti és családi gondok felé tolódik, többet láthatunk Joyce és a lánya, Joanna szeret-nem szeret kapcsolatából – és ami a legjobb, mindezt végre Joanna szemszögéből is. Így, a fonákjáról nézve Osman azt is megmutatja, milyen érzés lehet az állandóan mindenbe beleszóló, mindent jobban tudó és átszervező, nagyon szerethető, de olykor rettentően idegesítő Joyce lányának lenni. De az is látható, ahogyan mindketten erőteljes lépéseket próbálnak tenni azért, hogy találjanak a kapcsolatukban valahol középen egy találkozási pontot.
Elizabeth elveszettségét valamennyire enyhíti az újabb bűnügy, és jó látni, hogy Bogdan szinte családtagként gondoskodik róla, ahogyan a nyomozóklub másik három tagjának együttérzését és finoman adagolt támogatását is. Osman ugyan már a legelső regényben, A csütörtöki nyomozóklubban megmutatta, mire képes a négy idős ember összetartása, és ez minden részben erősödött, de itt el is ért egy kisebb csúcspontot. Legyen szó akár Elizabeth támogatásáról, akár Ibrahim magányának feloldásáról.
Ibrahim és Ron karakterének kapcsán pedig a szerző régi-új témákat is megmutat a történetében.
Ibrahim, akinek a magánéleti válsága sokkal mélyebb és többrétegű, mint a társaié, információk gyűjtésével, valamint a másokról való gondoskodással próbálja maga elől is eltakarni az életében ásító ürességet. És Osman annak ellenére tudja ábrázolni, milyen jótékony hatással van rá a Kendrickkel való kapcsolat, a közös rejtvényfejtés, de még a bűnözőkirálynő Connie-val való bajlódása is, hogy alapvetően egy krimiről beszélünk, nem családterápiás kézikönyvről. És amitől még szerethetőbb az egész, és mutatja, hogy Osman valóban jó író, az az, hogy még Connie-nak is írt egy olyan fejlődési ívet, ami egyre kíváncsibbá teheti az olvasót, hogy vajon hová fog a kettejük terápiája kifutni.
Ron kapcsán pedig több, nem annyira vidám kérdés is felmerül. Egyrészt Osman finoman belengeti az időskorral járó betegségeket és fizikai problémákat is – bár olykor viccesen is, és erre a legjobb példa Ron esküvő utáni hétmérföldes macskajaja –, másrészt a volt sztrájkoló és még mindig aktív focidrukker karakterén és a fölmerülő családi gondokon keresztül egy másik fontos kérdést is.
Mi tesz egy idősödő embert igazán öreggé? Az, ha nem tud segíteni a gyerekén vagy az unokáján, és tehetetlenül aggódik értük? Vagy inkább az, ha kíméletből el se mondják neki, hogy baj van, tehát szinte gyerekként kezelik?
És akkor ott van még a modern világ, és a fejlődés, amit szinte lehetetlen követni. Bár úgy tűnik, Joyce egész jól boldogul a bitcoinnal, később kiderül, hogy annyira azért mégse, és a podcastek, valamint a mit honnan hova kellene le-, illetve feltölteni kérdése is bőven okoz gondot az idősebbeknek.
És bár mindezek miatt most sajnos kevesebb hely és idő jutott a történetben akár Donna és Bogdan, akár Chris és Patrice kapcsolatára, azért így is volt számtalan olyan dolog a regényben, ami olyan igazán „Osmanes”, és megható vagy szívet melengető.
Ahogyan Kendrick, majd Tia is bekapcsolódik a nyomozásba, és megmutatja, hogy a fiatalok új és teljesen másféle észjárását még az életkoruk miatt hiányzó tapasztalatok ellenére sem kell lebecsülni. Ugyanígy egy drogterjesztő bűnöző is megpróbálhat segíteni másokon, ha másért nem, hát azért, hogy egy magányos öregember büszke legyen rá.
És lehet Joyce a lánya szemszögéből nézve bármilyen idegesítő is, még mindig ő a csapat szíve, aki még a bűnelkövetőket is megszánja, ha kiderül róluk, hogy rémült és magányos öregemberek.
Ez a történet nem kódokról, titkokról, bűnözőkről meg pénzről szólt (…). Hanem egy erős nőről, akit bántalmazott a férje, egy magányos férfiról, akinek macskás dísztárgyak lepték el a lakását, és egy másik magányos férfiról, aki a nyári hőségben a házában didergett.”
A legnagyobb truváj a történetben pedig az, ahogyan Ron végül átlépi a saját árnyékát – és erről nem is érdemes többet mondani, hanem el kell olvasni az Oltári vagyont. (És a címért külön ölelés a magyar fordítónak, Orosz Annának.)
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
