A Cronenberg dinasztia legfiatalabb tagja, Caitlin 2024-ben mutatkozott be a közönségnek első nagyjátékfilmjével, amely már itthon is streamelhető a SkyShowtime felületén. A Humane (Emberiesség) valamelyest elszakad az apja, David, és bátyja, Brandon nevével összeforrt testhorroroktól és pszichothrillerektől, de a hangulatukból ráragadt valamennyi. A film azonban így sem sokkal több egy jó alapötlet közhelyesen közepes megvalósításánál.
HIRDETÉS
A mára már önálló filmes fogalommá nemesedett David Cronenberg mondhatni kitermelte saját utánpótlását. Nemcsak abban az értelemben, hogy életműve számos rendezőre hatott inspiráló módon (elég csak Julia Ducournau vagy Coralie Fargeat filmjeire gondolni), de úgy is, hogy saját gyerekei is a nyomdokába léptek. Míg Brandon jobbára maradt az édesapa által kikövezett és továbbépített úton, addig húga, Caitlin enyhén másfelé kanyarodott. Első nagyjátékfilm-rendezése, a Humane (magyar keresztségben) Emberiesség alapján ugyanis kevésbé érdeklik a vírusok, a szexualitás, valamint a testi- és lelki deformitások. De a valóságérzékelés torzulásából fakadó alternatív síkok és identitások sem jelennek meg benne.
A Humane ennél kevésbé elrugaszkodott,
de a Cronenberg hangulatból így is átemel ezt-azt.
A nem is annyira távoli jövőben járunk, ahol a klímaválság és túlnépesedés káros következményei már jócskán hatással vannak a fejlett társadalmak kisembereinek hétköznapjaira is. Az élelem, víz és más nyersanyagok tartalékai már igencsak a végét járják. A világ vezetői egy globális válságértekezleten így azt a döntést hozzák, hogy a Föld jövője érdekében minden nemzetnek drasztikus lépéseket kell tennie. Egy éven belül minden országnak 20%-kal kell csökkentenie a népességszámát. Az Humane meg nem határozott helyszínén (ami azért gyanúsan Kanada) az önkéntes eutanázia bevezetése mellett döntenek, az áldozatkész jelentkezők halála után pedig busás jutalom üti az életben maradt családtagok markát.
Az egykor nagy népszerűségnek örvendő újságíró, hírbemondó és tévés személyiség, Charles York (Peter Gallagher) és második felesége, Dawn (Uni Park) is úgy döntenek, hogy eutanáziának vetik alá magukat. Charles egy családi vacsora keretein belül közölné a hírt gyerekeivel, akik merőben eltérő személyiségek. A döntéssel kapcsolatos vita kipattanása így már a találkozó előtt evidens, de egy ilyen horderejű döntést nem lehet csak úgy a telefonban közölni. A vacsora közben viszont Dawn eltűnik, a Polgári Stratégiai Osztály (PSO, angolban DOCS) azonban két holttest elszállítására lett utasítva. A családfő halála után a négy gyerekének kell lemeccselnie, hogy ki legyen a második. Mindenkinek megvannak az érvei a saját életben maradása és a másik halála mellett, a döntés tehát nem egyszerű. De a szabály az szabály, a bürokrácia pedig a disztópikus jövőben sem működik másképp, mint manapság.
Az Humane közel sem egy rossz elsőfilmes bemutatkozás, de nem is egy kifejezetten erős vagy emlékezetes darab. A “gazdag gazdagnak farkasa” toposz már jóformán elcsépelt a kortárs film- és sorozatgyártásban, így
Caitlin Cronenberg sem vállal nagyobb kockázatot a témaválasztásával, minthogy egy disztópikus Utódlás legyen.
Az anyagi javakban és kiváltságokban dúskáló társadalmi réteg visszásságainak bemutatására egy olyan családon belüli deathmatch formátumot választ, ahol minden szereplő merőben más karaktert képvisel. Ezek a figurák azonban se nem igazán kimunkáltak, se nem igazán mélyek, lényegében egy-egy karakterjegy szinte karikaturisztikus felnagyításai.
Találkozhatunk antropológusból kormánypárti influenszerré vált legidősebb testvérrel (Jay Baruchel), tudományosan rideg és racionális gyógyszeripari mogullal (Emily Hampshire), feltörekvő, bár kevésbé sikeres színésznővel (Alanna Bale), és az örökbefogadott, gyógyulófélben lévő drogfüggővel (Sebastian Chacon). Cronenberg pedig tudatosan törekszik arra, hogy az ex-függő Noah-n kívül valójában senki se legyen igazán kedvelhető figura. És még ő se túlzottan az. A Humane enyhén szatirikus, mégis meglehetősen sötét és cinikus hangvételéhez remekül passzol ez az ábrázolásmód.
Az már viszont kevésbé szerencsés, hogy a haláltusakodás közben éppen az a karakterek közti feszültség tűnik el, ami az izgalomfaktorért lenne felelős. A Jay Baruchel által alakított Jarednek szinte mindenkivel konfliktusa van, és egy eleve megosztó személyiségként ismerhetjük meg. Látjuk a tévében nyilatkozni, a felesége is leordítja a fejét, az apjával sem egyezik, de a testvéreivel sem ért igazán szót. Baruchel alakítása is erősíti ezt a pökhendi, arrogáns figurát, miközben van egy furcsán komikus éle is. A személyközi konfliktusai azonban nem tudnak olyan szépen érvényesülni, mint amennyi lehetőség lett volna a szerepben.
Egyedül csak Noah és Ashley, a színészi karrierre vágyó legkisebb testvér kapcsolata lehetne kapaszkodó a néző számára, de érthető okokból az ő sztorijuk sem érhet boldog véget. A karakterek közti pszichodráma erodálódása pedig könnyedén visszavezethető a Humane egy korábban említett problémájára:
a néző számára nincs igazán tétje a látottaknak,
hiszen nem ismeri meg kellőképpen a testvéreket és kapcsolatokat. Csak benyomásokat kapunk, amelyek nem segítik kellőképpen az átélést.
Ezt Caitlin Cronenberg igyekszik némi groteszk hangulattal egyensúlyozni, amelynek középpontjában a PSO alkalmazottja, Bob áll, Enrico Colantoni emlékezetes alakításában. A disztópiába süllyedt állam csinovnyikjaként Bob képes ráirányítani a figyelmet a szituáció veszélyes közelségére és bürokratikus abszurditására is, miközben szociopata élvezettel lubickol a szituációban. A Humane erőszaktól sem mentes, ugyanakkor közel sem olyan mértékben, mint ahogy arra a Cronenberg név hallatán asszociálhatnánk. A nappaliba betoppanó lakossági disztópia persze nem lehet vértelen, így ha látunk is egy-két vérző sebet, explicit testhorrorra nem kell számítani.
A Humane sajnos vizualitásában és technikai megoldásaiban sem hoz olyasmit, ami miatt igazán emlékezetes maradhatna.
Tematikailag kicsit sok mindent szeretne összefogni, de nem sikerül maradéktalanul. Feltűnik a polarizált világkép demagóg retorikája egy globális krízis közben, a bürokrácia pokla, a társadalmi egyenlőtlenségek, miközben emberi, családi kapcsolatokról is beszélni szeretne. Caitlin Cronenberg disztópikus társadalmi- és domestic thrillerje így lényegében egy olyan alternatív covid filmként értelmezhető, amelyből hiányzik ugyan a szó szerinti vírus, de az emberi természet helyettesíti azt a bezártságban. Egy erősebb forgatókönyvvel, feszesebb cselekményalakítással, kimunkáltabb kapcsolati drámákkal és/vagy érdekes technikai megvalósítással azonban maradandóbbá is válhatott volna.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
