Richard Osman brit televíziós producer első regénye, A csütörtöki nyomozóklub 2020-ban jelent meg Angliában, és azonnal osztatlan sikert aratott. Persze nem véletlenül. A Coopers Chase-ben lakó és unatkozó nyugdíjasok minden csütörtökön a klubszobában kezdenek kihűlt gyilkossági ügyek felderítésébe – amibe azután boldog-boldogtalant belerángatnak, rendőröktől a maffiózókig –, és mindezt elvetemült humorral és jó adag megható pillanattal körítve. Törvényszerű volt tehát, hogy filmet is forgatnak belőle, és el is készült egy kétórás Netflix-adaptáció, azonban a krimibe oltott vígjáték szinte minden olyan elemet nélkülöz, amitől ez a történet olyan vicces és szerethető.
HIRDETÉS
A könyv
A színhely Anglia, csodás vidék, a Coopers Chase nevű, nagyon barátságos nyugdíjasotthon, ahol lehet lámát simogatni, kirakózni, csodálatos tóparton üldögélni – no meg rég kihűlt gyilkossági ügyekben nyomozni. A frissen beköltözött Joyce-t Elisabeth hívja meg a klubba – kizárólag a vérrel kapcsolatos jártassága miatt (mivel Joyce az egészségügyben dolgozott korábban) –, azonban az idős hölgy hamarosan a klub oszlopos tagjává válik, és a barátnőjével, valamint Ronnal és Ibrahimmal, a másik két taggal egyik őrült kalandból a másikba keveredik.
A bemutatkozó regényben egy gonosz vállalkozó el akarja adni a nyugdíjasok fejük fölül az otthont, hogy luxuslakásokat építhessen a helyére, így igazából senki sem sajnálja, amikor meggyilkolják. Viszont Ron fia, Jason is felkerül a gyanúsítottak listájára, így egyértelmű, hogy a döglött akta helyett a nyugdíjas nyomozóbrigád inkább a friss ügyre veti rá magát. Hamarosan aztán a gyilkosságot kivizsgáló rendőröknek is bele kell törődniük, hogy nem szabadulhatnak a kotnyeles nyugdíjasoktól, így végül együtt tesznek pontot az ügy végére.
És mivel ez nem egy száraz krimi, előfordul még a történetben, hogy nyugdíjasok tüntetnek egy temető előtt, némi vidám piknikhangulattal fűszerezve a dolgot, vagy álapácák hatolnak be egy rendőrőrsre, esetleg régi csontvázakat ásnak ki a temetőben.
És mindezt Joyce bejegyzései fűszerezik, akár a vezeték nélküli porszívó használatáról, akár arról, melyik kávézóba érdemesebb betérni a nyomozás során egy jó Battenberg tortáért.
A csütörtöki nyomozóklub könyvben olyan, mint egy zseniális útvesztő, ahol az ember élvezettel tévelyeg órákon át. Főképp azért, mert a kis zsákutcák, ahová önjelölt nyomozóink a kutatásaik során eljutnak, végül mind hasznosnak, érdekesnek és sokszor nagyon viccesnek bizonyulnak.
Ilyen lett A csütörtöki nyomozóklub mint film
Douglas Adams írta híres Galaxis Útikalauz-sorozatában az alábbiakat:
A géptől kapott műanyag pohár olyan folyadékkal volt tele, mely csaknem mindenben, ám mégsem teljes egészében különbözött a teától.”
Ez a megállapítás sajnos a filmes feldolgozásra is igaz. A helyszín, a karakterek (minimálisan) stimmelnek, ahogyan a kiinduló sztori is – innentől aztán az egész lejtmenetbe megy át, és már nyomokban sem emlékeztet arra, amitől a könyv annyira szerethető volt.
És nem csak a szerethetőségről van szó: egy kétórás filmbe nem fért volna bele a számtalan – látszólag – mellékszál, amelyekkel Osman megbonyolította az alapsztorit, így simán kivágták őket. És ezzel meg is szabadultak azoktól az elemektől, amiktől A csütörtöki nyomozóklub könyvben annyira jó volt.
Ha összevetjük egymással a könyvet és a filmet, az derül ki, hogy a filmes feldolgozásban alapvetően két dologra koncentráltak. Egyrészt arra, hogy jutalomjátékot játszhasson pár idős, de még mindig kiváló színész, ami önmagában nem lenne baj. De épp, mert nagyon leszűkítették a könyvbeli karaktereket, így elég nehéz lehetett bármi újat kihozni a szerepből. Viszont ahhoz, hogy a karaktereket igazán kibonthassák, több időre lett volna szükség, ezért sajnálatos, hogy a történetből végül nem sorozatot forgattak, ahol minderre lett volna elég idő.
Másrészt a könyv nem olyan bohókás vígjáték, mint amit a feldolgozásban végül sikerítettek belőle. Egyrészt valóban van benne egy kemény krimiszál, több halottal, és kifejezetten azzal a nézettel, hogy a régi bűnök árnyéka valóban messzire nyúlik, és sosem lehet tudni, milyen bűntettre mikor derül fény. Erre jó példa lehetne Mackie atya története, ami a filmből teljesen kimaradt. Ezt igazolná Elizabeth múltja is, a kapcsolata Pennyvel, és a korábbi nyomozásaik története, ami itt szintén kimaradt, és így nehezen érthető meg igazán, mekkora veszteség Elizabeth számára Penny betegsége. De leginkább az, miért olyan fontos Elizabeth számára az egész nyomozósdi, hogy az otthon több lakóját is belerángatja a dologba.
A kirmiszálon és a humoros elemeken kívül pedig van még egy olyan eleme a történetnek, amit teljesen töröltek, és ez a filmes feldolgozás legnagyobb vesztesége. Ez pedig az időskor minden nyűge, a betegségekkel és a családi kapcsolatok beszűkülésével együtt – amire jó példa Joyce és a lánya viszonyának romlása, amit itt szintén nem láthatunk. De ugyanez igaz a magányra és a felelősség vállalására a saját múltbeli tetteinkkel kapcsolatban is. Ezek akkor is működhettek volna a filmben, ha valaki nem olvasta a könyvet, csakhogy a forgatókönyvíróknak talán nem volt bátorságuk mindezt megmutatni.
A legnagyobb hiba pedig mindezek kihagyásával az volt, hogy így a krimiszálat sem tudták igazán érthetővé tenni. Holott ennek a szálnak tényleg működnie kellene a könyv ismerete nélkül is, csak hát pont azért nem történik ez meg, mert annyira leszűkítették a cselekményt. A regényben legalább négy-öt vonalon fut a bonyodalom, és a történet legalapvetőbb mozgatórugója az, hogyan próbálja a nyomozóklub kideríteni, melyik szál vezet el végül a megoldáshoz, és melyik bizonyul lényegtelen mellékszálnak. Ian Ventham élete és halála is így kapna igazán értelmet, ahogyan az első áldozaté, Tony Currané is. És bár a filmes megoldás minimálisan egyezik a regény által megnevezett elkövetővel, az indoklás annyira légből kapott (a regényben nincs is ilyesmiről szó), hogy ezután a film még egy valóban jó és rafinált kriminek se mondható el. És ha önmagában nem áll meg egy vígjátéki elemeket is tartalmazó krimi, akkor mi értelme volt megcsinálni?
És kimaradt a regény egyik legalapvetőbb eleme is: Joyce narrációja, amelyben bőven elkalandozik az adott bűnügytől, és sütikről, tévés személyiségekről elmélkedik, megfigyeléseket tesz közzé három új barátjáról, mesél a lányával kapcsolatos konfliktusokról és a férje elvesztése miatt érzett gyászról.
Mindezek nélkül Joyce csak egy ide-oda rohangáló, lapos figura a filmben. És a dolog azért is érthetetlen, hiszen akár A remény rabjaiban, akár az Elveszett próféciákból készült sorozatban már bebizonyosodott – és lehetne még említeni több példát is –, hogy igenis működik, ha van egy mindentudó mesélő, aki elmondja az egész történetet. A nyomozóklub sztoriját is mesélhette volna Joyce, időnként akár a nézőket is megkérdezve, mit gondolnak a nyomozásról vagy éppen a sütijeiről.
Ha nem egy kétórás filmbe sűrítik össze a cselekményt, hanem egy 5-6 részes sorozatot forgatnak belőle – ahogyan a sztori megérdemelte volna –, nem kellett volna a fő karaktereket se megnyirbálni. Mert ahogy Elizabeth múltja és Joyce csacskasága ki lett kukázva, ugyanúgy eltűnt Ibrahim alapossága, mindentudása, információéhsége és alapvető kedvessége is. Ronból, a dühös szakszervezetisből pedig egy bohócfigurát csináltak – ami akkor is dühítő, ha Pierce Brosnan valósággal lubickol a szerepben.
A könyv varázsát még egy nagyon alapvető dolog adta: Osman a bűnelkövetők egy részét is épp olyan esendő emberként ábrázolta, mint a nyugdíjas csapat tagjait, akik két bűntett elkövetése közben sütit sütnek, vagy azért sietnek egy rablással, mert a gyerekük iskolai ünnepségére rohannak. És amitől főképp humoros volt ez a szál, az az, ahogy a nyugdíjas nyomozók szinte mindegyiküket levették a lábukról, Joyce a sütijeivel és a kérdéseivel, Elizabeth a múltjából származó szakértelemmel, Ibrahim az alaposságával – Ron meg csak úgy általában azzal, hogy jelen volt. Azonban a filmben a bűnelkövetők mind gonoszak és elvetemültek, így ez a humoros szál is a vágóasztalon landolt.
Ami meg a rajongókat a leginkább feldühítette, az az Elizabeth-Stephen-Bogdan-vonal átírása, ami a könyvsorozat egyik legszerethetőbb része, és amit a filmben a legotrombább módon változtattak meg.
Ráadásul hosszú távon ez egy olyan kapcsolat lenne (ahogyan a regényben meg is valósul), ami a további filmes feldolgozásokban is remekül működhetne, megmutatva, hogy egy bűnöző sem mindig csak gonosz. Sőt, lehetnek pozitív oldalai, olyannyira, hogy a könyvsorozatban a nyugdíjasok a továbbiakban szinte teljesen bevonják a magánéletükbe Bogdant, ahogyan minden fontos nyomozásukba is. Hiszen az sem utolsó dolog, hogy Bogdannak, épp a bűnöző múltja miatt, vannak olyan kapcsolatai is, amelyek a későbbi nyomozások során kifejezetten hasznosnak bizonyulnak. És ez egy olyan izgalmas lehetőség és történeti szál, amit a filmbeli megoldással szinte teljesen elvágtak.
A színészek
Az kétségtelen, hogy a rendező, Chris Columbus igencsak tehetséges és neves színészeket választott ki a szerepek eljátszására. Azonban, épp mert annyira lenullázták a karaktereket, amennyire csak lehetséges volt, a színészek se mindig lubickoltak a szerepükben.
Bár Helen Mirren igazán jó Elizabeth, vannak pillanatok, amikor inkább Mirren látható a képernyőn, és nem annyira a karaktere. Celia Imrie nem sokat kezdhetett a filmbeli nem túl érdekes Joyce szerepével, és ugyanerre a sorsra jutott Ben Kingsley is a teljesen sótlan Ibrahim karakterével. Néha mintha csak úgy téblábolna a jelenetekben, és ugyanez mondható el a Ron fiát alakító Tom Ellisről is – aki a Luciferben bizonyította, milyen sokoldalú színész, itt azonban pont annyira nem tud mit kezdeni a teljesen jellegtelen szerepével, mint a színészek többsége. Kivételnek talán azok a jelenetek számítanak, ahol Brosnan és Ellis apa-fiú kapcsolata látható, mert azok viszont kifejezetten meghatóra sikerültek.
Aki sziporkázik – az átírt – szerepében, az Pierce Brosnan, lelkesen játszva a cseppet idióta Ront, valamint a Donnát, a rendőrnőt alakító Naomi Ackie. Ugyanez elmondható a gonosz Ian Venthamet alakító David Tennantről is, akit kifejezetten jó volt látni a gonosz vállalkozó szerepében. És aki a leglenyűgözőbb alakítást nyújtotta, az Jonathan Pryce, Elizabeth férjének a szerepében. Stephen, a demenciával küzdő tudós, aki néha még a feleségére sem emlékszik, talán az egyetlen olyan karakter, akit a forgatókönyvírók nagyjából békén hagytak. És Pryce – akinek az egyik legemlékezetesebb szerepe a Trónok harca vallási tébolyult, kegyetlen papja – hihetetlen átéléssel alakítja ezt a nagyon szerethető karaktert.
És bár a filmre pazarolt időt érdemesebb lenne a könyvsorozat elolvasásával tölteni, azért akad néhány olyan pillanat a filmben, amit érdemes felidézni.
Ezek azok a pillanatok, amiktől, ha több lenne belőlük, a film lehetne egy önálló vígjáték, időnként felbukkanó megható elemekkel. Ilyen az, amikor egy olyan önálló és akarnok karakter, mint Elizabeth valaki totálisan másnak álcázza magát, vagy amikor Brosnan zilált nyugdíjasfigurája előtérbe kerül.
És – mindennek ellenére – a filmes feldolgozásnak épp azok a nagyon is szerethető részei, amikor az alkotók mertek szinte teljesen leválni a könyves alapanyagról. Ez lehet Joyce megmutatkozó rajztehetsége, vagy Elizabeth és a férje tánca, vagyis az olyan jelenetek, amelyek megmutatják, hogy az idős embereknek is lehet humoruk vagy igényük a romantikára. Plusz a friss halottat fotózó nyugdíjasok jelenetével egy kis társadalomkritika is bekerült, ami viszont pont nem ártott a történetnek.
Ha ezekből több lett volna, és nem vágnak ki minden szerethető vagy humoros elemet a könyv sztorijából, talán A csütörtöki nyomozóklub filmen is jól működött volna. Így azonban csak egy gyenge vígjáték, béna és logikátlanul lezárt krimiszállal, átírt karakterekkel és néhány említésre méltó pillanattal. (Hiszen az automatából műanyag pohárba kiadott lötty akkor sem lesz porcelánban kínált tea, ha némely alkotóelemében hasonlít hozzá.)
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
