Cixin Liu A háromtest-probléma című regénytrilógiájával, illetve az abból készült Netflix-sorozattal a nemzetközi sci-fi világ élbolyába került. A trilógia egy masszív, körülbelül kétezer oldalra rúgó szöveg. De mit tegyen az, akit érdekel a kortárs kínai sci-fi egyik legeredetibb szerzője, viszont nincs kapacitása kétezer oldalt átnyálazni? A Roboraptor ott segít, ahol tud: olvassa el Vándorló Földet. A kötet ugyanis csak tíz novellában boncolgatja az emberiség és a civilizáció sorskérdéseit izgalmas, gondolatébresztő nézőpontokból. Könyvkritika.
HIRDETÉS
A XXI. század nagy keleti diktatúrái meglehetősen eltérő utat járnak be önpromó tekintetében, és ez a spekulatív irodalomhoz való viszonyukon is meglátszik. Oroszország, amely büszkén és önérzetesen lubickol a kiontott vérben, miközben fürdős kurvaként sajnáltatja magát, nemcsak önnön klasszikusait cenzúrázza, de kortárs írónagyságait is szépen elmarja magától. Kína ennél okosabb: a háborúval egyelőre kivár és „csak” koncentrációs táborokat – meg persze egy totális megfigyelőállamot – működtet, eközben nemcsak technológiai innovációival nyűgözi le a világot, de kulturális termésével is igyekszik demonstrálni vélt vagy valós civilizációs fölényét. Ahogyan az Egyesült Államok egykori világcsendőri szerepét és a szocialista blokkal szembeni elsőbbségét a tökös akciófilmek hirdették, amelyekben az amerikai szabadság- és toleranciaeszményt megtestesítő egyszemélyes hadseregek alaposan elkenték a nácik, az oroszok, a vietnámiak, az arab terroristák vagy bármilyen aktuális ellenség száját, úgy a Vándorló Föld is igencsak magán viseli a kínai állampárt kollektivizmus- és haladáskultuszát. Nem egészen ok nélküli – de nem is túl bizalomgerjesztő húzás –, hogy Cixin Liu névlogóján ott virítanak a kínai zászló csillagai. Viszont a Vándorló Föld nem intézhető el ennyivel, messze nem.
De mit is tartogat a Vándorló Föld?
Mindenekelőtt monumentalitást. A kötet már rögtön az első, címadó elbeszélésében egészen kolosszális ötlettel vágja fejbe az olvasót. Nem túl meglepő, hogy a történetet filmre is vitték. A tudósok jóslatai alapján a Nap mindössze néhány évszázadon belül vörös óriássá válik és megsemmisíti a Földet (ennyit a Minden napra egy kérdésben írt hatmilliárd évről, ami elsők között ismertetett meg gyerekként az egzisztenciális rettenet érzésével). A világ – és persze mindenekelőtt Kína – tudósai extravagáns ötlettel rukkolnak elő: fel kell szerelni a Földet gigantikus hajtóművekkel, amelyek fokozatosan kimozdítják Nap körüli pályájáról, és ellövik a mindössze négy fényévre lévő Proxima Centauri – a hozzánk legközelebb eső csillag – körüli pályára. A kilövés fokozatosan történik: az elszakadáshoz körülbelül tizenötször meg kell fordulni a Nap körül egy egyre elnyújtottabb pályán, mígnem kijutunk anyacsillagunk gravitációs mezejéből és elindulunk bolygóstul a Naprendszeren kívüli útra. Ezt a folyamatot kíséri végig a Vándorló Föld egy hétköznapi polgár élménybeszámolóján keresztül. Az elbeszélés több fázison keresztül mutatja be, milyen nehézségeken keresztül kell az emberiségnek keresztülverekednie magát ahhoz, hogy el bírja viselni azokat a rettenetes változásokat, amelyeket a Nap körüli pályáról való fokozatos kiszakadása okoz. A Naptól távoli szakaszon az óceánok befagynak, felszínük könnyen közlekedhetővé válik. A Naphoz közel az óceánok ismét megolvadnak, kis időre átélhetővé téve a valaha volt „normális” klímát. A hatalmas útra az emberiséget földalatti városokba terelik, nemcsak azért, hogy menedékre leljenek a csillagközi űr elviselhetetlen hidege elől, hanem azért is, mert az aktív hajtóművek sugárzása mindenkit elemészt, aki a közelükbe kerül.
A Föld kimozdításának terve azonban nem tud zökkenőmentesen megvalósulni, azt ugyanis a kezdetektől fogva viták övezik. Kezdetben a „földhagyók” és a „földvivők” ellentéte nyomja rá a bélyegét a projektre – vagyis a Földet űrhajóval elhagyni kívánók és a bolygót mindenestül elmozdítani akarók nézetkülönbsége. Amint az elbeszélés alaphelyzetéből kiderül, az utóbbiak tábora győzedelmeskedett, az előbbiek sérelmei azonban még sokáig sajogtak. Később aztán az emberek elveszítik bizalmukat a tudósok és a vezetők iránt, akik a Nap kitörését oly magabiztosan megjósolták és oly ellentmondást nem tűrően szorgalmazták a Föld elutaztatását. A pályájáról eltérített, egyfajta gigantikus űrhajóként funkcionáló Föld lakossága ezért nemcsak technikai, hanem társadalmi kihívásokkal is szembe kell, hogy nézzen.
A Vándorló Föld egy piszok erős nyitónovella.
Már maga az alapötlet egészen szürreális: lehetetlennek tűnik, Liu mégis életközelbe hozza a leírásaival, amelyek hatására az olvasó hamar kizökken az ismerősség minden érzéséből, a Föld és maga a Naprendszer egy idegen, furcsa világgá válik.
Az ismerős világból való kivetettség a Vándorló Föld egészének alapélménye.
A nyitónovella látványvilága is erős: talán az egész könyv egyik leghatásosabb vizuális pillanata az, ahogyan az író a Jupiter fél égboltot betöltő gigantikusságát érzékelteti az olvasóval annál a résznél, amikor a Föld elhalad legnagyobb gázóriásunk mellett, hogy a parittyahatás révén további lendületet nyerjen. Emellett a novella megpendíti a manapság eléggé ismerős tudományellenesség problémáját, ami egy vehemens lázadás formájában manifesztálódik.
Ami még szembeszökő a Vándorló Földet olvasva, az az államba vetett maximális bizalom és a szabálykövetés magától értetődősége.
Ez megint egy olyan elem, ami masszívan rányomja a bélyegét a kötet egészére. A közhatalom jóbarát, amely lelkiismeretesen és felkészülten teszi a dolgát. Ez nem az X-akták, ahol a kormány mindig gyanús, mert gonosz háttérhálózatokkal és veszélyes idegenekkel parolázik. Olyan van, hogy az emberek elveszítik a bizalmukat a közhatalomban – ez szolgáltatja a Vándorló Föld egyik bonyodalmát is –, de hogy utóbbinak ne lenne igaza és ne helyesen, igazolhatóan járna el, olyan nincs. És a közhatalom megbízhatóságát többnyire az emberek viselkedése is tükrözi. Amikor a Vándorló Földben egy földalatti városkomplexumot épp elönteni készül a magma, a lakosok kisangyal módjára állnak sorba életkoruk szerint. Maga a narrátor nyugtat meg bennünket, hogy „[a] Koalíció Vészhelyzeti törvénye minden szükséges intézkedést megtett az evakuáláshoz”, majd azt látjuk, hogy az emberek birkatürelemmel várják ki a sorukat a menekítés során, semmi nyoma pániknak vagy rendbontásnak. Később, amikor lázadás tör ki, a Csillagközi Kivándorlási Bizottság az emberiség iránti puszta felelősségtudatból megadja magát a lázadóknak, mert a harc folytatása a hajtóművek fölötti uralom elvesztését és a Föld pusztulását eredményezné.
Az egyén közösségnek való alárendelődése később is visszaköszön a novelláskötetben. A Kína Napja egyszerre egy gigantikus dicshimnusz Kínának, egy mélyszegénységből származó fiatal felemelkedésének krónikája – aki szó szerint „a csillagokig és azon is túlra” jut –, és a csillapíthatatlan felfedezni vágyás méltatása. A főszereplő, Suj Vah, miközben lépésről lépésre előreküzdi magát és megvalósítja űrutazói álmát, az egész emberiség szolgálatáról ábrándozik, addig Kína Napját – egy Föld körül keringő időjárásbefolyásoló reflektort – természetesen csakis a közjó érdekében használják. Az ő szemével, a Vándorló Föld novelláskötet talán leginkább megindítónak nevezhető írása egy a Föld magja felé tartó expedíció utolsó tagjáról szól, akinek kutatóhajója megrekedt a földmagban, ezért egész hátralévő életét odalent fogja tölteni magányosan, az emberi kapcsolatoktól elzárva. Ez a „terranauta” az utolsó szavaival – mielőtt végleg megszűnik a kommunikációs kapcsolat a hajó és a felszín között – arról biztosítja hallgatóságát, hogy teszi a dolgát, a kutatási tervet a lehetőségekhez mérten teljesíti, és tőle telhetően biztosította a megfelelő körülményeket az életben maradásához és természetesen a feladat elvégzéséhez. Lelkiismeretes, professzionális hozzáállás, nem kérdés, de mégis szemet szúr – legalábbis a nyugati olvasónak –, mennyire háttérbe szorultak az érzések egy olyan kétségbeejtő helyzetben, amibe ez a terranauta került.
Ez a hangsúlyeltolódás persze érthető, és nemcsak az erősen etatista kínai gondolkodással magyarázható, hanem azzal is, hogy az egész emberiséget érintő, kozmikus léptékű műveletek végrehajtása magas szinten rendkívül jól szervezett társadalmakat követel meg. Márpedig
Cixin Liunál az igazi főszereplő a kollektív emberiség és az emberi civilizáció, novellái civilizációs sorskérdéseket fogalmaznak meg.
E sorskérdések egy részét szerencsénkre – lekopogom – elkönyvelhetjük spekulatívnak, reményeink szerint ez így is marad. Jelen állás szerint a Nap nem „tervezi” elpusztítani a Földet a belátható jövőben. Nem várható olyan idegen űrhajó érkezése, amely tönkrevágja a bolygó légkörét. Nem szorulunk rá arra sem, hogy az emberiség méretét nanométerekben kifejezhetőre csökkentsük. És annak is csekély a realitása, hogy több milliárdnyi röhejesen gyámoltalan, elpuhult Isten egyszer csak leköltözik a Földre, hogy öregkorukra az emberiség gondoskodására bízzák magukat.
Viszont éppen azért szeretjük a spekulatív fikciót, mert az általa ábrázolt világok életidegensége ellenére nagyon is valós emberi problémákat tud körbejárni. A Vándorló Föld esetében is pontosan ez a helyzet. Ismét a címadó novella példájával élve: a Vándorló Föld nemcsak arról szól, hogy elképzeljük, milyen lenne, ha a Földet gigantikus űrhajóvá alakítanánk, hanem arról is, milyen társadalmi reakciót váltana ki egy ilyen, az egész emberiség sorsát meghatározó projekt. Érdekes módon ez az oldal kevésbé kidolgozott a novellában. A Naprendszer bolygószintű elhagyása – amiből egy Neal Stephenson egész biztosan masszív regénymonstrumot kanyarítana –, földhagyók és a földvivők torzsalkodása, a lázadás színtelen kísérőeseményei a narrátor szemlélődésének.
A civilizációs sorskérdéseket más szempontból boncolgatja a Szipolyozó, talán az egyik személyes kedvencem a Vándorló Földből. A történet alaphelyzete az, hogy egy idegen, mégis ismerős civilizáció – nem lövöm le a poént, de elég könnyen kitalálható, miféle fajról van szó – hosszú kozmikus vándorlást követően elérkezik a Földhöz. Nem éppen barátságos népségről beszélünk: a címben említett Szipolyozó az idegenek élőhelye, ami egyszerre bolygó és űrhajó. Alakját tekintve egy hatalmas bolygónyi fánkot kell elképzelni, ami az idegenek sajátos önfenntartásának legfőbb eszköze is: úgy elégítik ki nyersanyagigényüket, hogy bolygókat fognak be a „fánk” közepébe, ahol minden értékes anyagot kivonnak – kiszipolyoznak – belőle, lakóit pedig sorsukra hagyják vagy élelemként hasznosítják. A Szipolyozó tulajdonképpen az athéniak és mélosziak Thuküdidész által feljegyzett történelmi párbeszédének sci-fi környezetben való újraértelmezése. Az írás arra kérdez rá, elkerülhető-e a háború két civilizáció között, létezhet-e az erősebb jogánál kiegyensúlyozottabb zsinórmérték a világok közötti érintkezések szabályozására, létezhetnek-e erkölcsi szempontok akkor, amikor az erősebb civilizáció egyszerűen úgy dönt, hogy elpusztítja a gyengébbet.
A Szipolyozó dialógusai intellektuálisan stimulálók, a novella egy kijózanító arculcsapás azok számára, akik fontosnak tartják a nemzetek közötti egyenlőség és a béke szentimentális, szinte már kicsinyesnek tűnő értékeit.
Liu nem ad egyértelmű válaszokat ezekre a kérdésekre, bár alapállása mintha inkább a pesszimizmus – vagy ha úgy tetszik: a realitások józan, higgadt elfogadása – felé hajlana. Kérdésfelvetéseivel nem kímél semmilyen abszolút értéket és nem riad vissza olyan perspektíváktól sem, amelyek emberként riasztóak számunkra. Elképzelhető, hogy a nem háborúskodó, nem agresszív civilizációk menthetetlenül a kozmikus rend veszteseivé válnak? Liu szerint ez is benne lehet a pakliban. Vajon az emberiség mint faj az idők végezetéig fennmarad? Nem magától értetődő. Az alárendelődés Liunál nemcsak az egyén felől a közösség irányába mutat, hanem fajszinten is felmerül: szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, előfordulhat-e, hogy az emberiségnek vagy az emberiség maradékának át kellene adnia a helyét egy másik, adaptívabb fajnak.
Szintén a civilizációk találkozásának kérdésével foglalkozik a Hegy. Ahogy a cím sejteti, a novella a hegyek szimbolikáját hasznosítja – nem egyedüliként. Ugyanakkor főhőse tulajdonképpen nem a hegymászás iránt szenvedélyesen rajongó Feng Fan, hanem a bolygónkat meglátogató hatalmas, idegen űrhajó utasai. Liu ezt a civilizációt szólaltatja meg, méghozzá szó szerint: a szöveg legnagyobb részét az idegenek követének beszéde tölti ki. Fan kérdezősködése csak eszköz arra, hogy az olvasó előtt feltáruljon az idegenek tőlünk szinte minden elemében különböző fejlődéstörténete. A Hegy izgalmas spekuláció arról, hogy a fizikai környezetünk milyen mértékben befolyásolja a világérzékelésünket és a világról szóló kérdéseinket. Erre a novellára fokozottan igaz az, ami a Vándorló Föld több más írásáról is elmondható:
ezek a szövegek egy-egy komplett regényre való ötletet tartalmaznak.
Liu időnként a társadalomkritika mezőire is tesz egy kiruccanást. Ezt a vonalat mindenekelőtt Az emberiség javára képviseli. A novella egy bérgyilkos személyes sorsát és egy idegen bolygóról érkező másik emberiség invázióját szövi egybe. A történetben fontos szerepet kap a javak egyenlőtlen, aszimmetrikus elosztása, a gazdagok és a szegények közötti olló világszintű szélesedése. Amiket Liu a kapitalizmus működéséről és a magántulajdon anomáliáiról ír, inkább tűnnek sarkított, kicsit demagóg karikatúrának, mint árnyalt problémaábrázolásnak, annak ellenére, hogy a szerző vélhetően nem humoros célzattal építette bele ezt az elemet a novellába. Ez azért furcsa, mert a fokozódó egyenlőtlenség úgy is kiváló sci-fi alapanyag lehet, hogy a szerző nem egyszerűsíti le a témát olyan karikaturisztikus módon, ami még egy rosszabb Mérce-cikkbe sem férne bele.
Cixin Liu stílusa kapcsán a kritikák visszatérően felemlegetik az író humorát. Alappal teszik.
A Vándorló Föld novelláiban fel-felbukkan egyfajta sajátos humor, ami nem vígjátékba illő sziporkákban, helyzetkomikumokban nyilvánul meg. Liu humora visszafogott, lassan kibomló, inkább jellemezhető egyfajta szemlélődő gunyorosságként. Aki olvasott vagy hallgatott már interjút Veres Attilával, emlékezhet rá, hogy az író semmit nem vesz túl komolyan, semmilyen témára nem görcsöl rá, nem az a kimondottan tabuállítgató figura. Ezt az állapotot úgy jellemezném, hogy az elvetemült fantáziából sarjadó mindenre kacagás. Nem feltétlenül a novellák tartalmán nevetünk, inkább magunk elé képzeljük az író vigyorát, miközben képernyőre veti azokat – megint csak a Szipolyozó ennek legeklatánsabb példája.
Viszont ha már humor, a legegyértelműbben humorosnak, szellemes alaphelyzetűnek tekinthető írás az Átok 5.0.
Ez a történet a mesterséges intelligencia veszélyeire reflektál, kiindulópontja azonban rendkívül emberi, esendő, sőt, nevetségesen kicsinyes: 2009-ben egy szerelmi csalódástól dühös lány úgy áll bosszút exén, hogy egy házilag barkácsolt online vírussal kellemetlen pillanatokat okoz neki. A vírus aztán önálló életutat jár be, és a sértődés ihlette zaklatás valami komolyabbá növi ki magát. A szórakoztató alaphelyzetet Liu egy kis cameóval is színesíti. Hab a tortán, hogy akik az 1990-es években ücsörögtek az általános vagy középiskolás számtechórákon, könnyes szemekkel fogják olvasni az instrukciókat a * és ? karakterek használatáról a DOS-promptban.
Mielőtt lezárom a kritikát és arra biztatok mindenkit, hogy vegye és olvassa a Vándorló Földet, szeretnék megosztani két, személyes tapasztalaton alapuló javaslatot a könyv „használatára”.
Pro tipp 1: a Vándorló Föld egyes elbeszéléseiben közös világ rajzolódik ki. Próbáld ki azt, hogy Az emberiség javárát és az Isteni gondviselést fordított sorrendben olvasod (az utóbbit először). A két írásban van egy olyan közös mozzanat, ami ebben a sorrendben jópofa kis csattanót alkot.
Pro tipp 2: ha ne adj’ isten hét órát kell rohadnod a sürgősségin, mindenképp legyen nálad ez a könyv. A Vándorló Föld hosszú elbeszélései garantálják, hogy nem fogysz ki az olvasnivalóból, amíg a sorodra vársz.
Verdikt
A Vándorló Föld tíz novellája vérbeli, minőségi sci-fi. Az írások hosszabb lélegzetűek – átlagosan 45 oldal hosszúak –, de ahhoz a világépítéshez, amit Cixin Liu véghezvisz bennük, szükség is van erre a terjedelemre. Az írások valódi főszereplői sohasem konkrét emberek, hanem az egész emberiség, amely hol vakmerő álmokat hajt végre, hol szembe kell néznie saját tünékenységével, félreállíthatóságával. Ennek megfelelően a könyv kevés igazán személyes pillanatot tartalmaz, a nagy kérdés mindig az, hogy a kollektív emberiségnek hol van a helye a kozmoszban, avagy van-e helye egyáltalán.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
