A Zeusz vére harmadik évadában az írók már nem is próbálkoztak

Ki ne szeretné a mitológiát? Annyi izgalmas fantasy hever elfeledve jóformán minden letűnt kultúra vallásában, hogy ha valaki szeretne egy különleges sorozatot, komplex kozmológiával, érdekes morális és pszichológiai kérdésekkel, és sok csillogással, elég belenéznie valamelyik eposzba, és már meg is vannak az alapok. Az sem árt, hogy legalább néhány történetet jóformán mindenki ismer, így megnézni egy-egy mitológiás fantasyt mindig kicsit olyan lesz, mint hazatérni.

Persze az is igaz, hogy az elmúlt években kicsit sok is volt a görög mitológiát feldolgozó történetekből – és a rajongók közül is, többen inkább úgy gondoltuk, a filmipar megpróbálhatna felfedezni más, ismeretlenebb kultúrákat.

A Zeusz vére (angolul: Blood of Zeus) mondhatjuk, hogy pont a görög hőseposzok otthonos ismerősségére épített: egy olyan hős történetét akarta elmesélni az ókori Görögországban, akit elfelejtett a történelem. Zeusz egyik fiát, Hérónt követjük, aki a származásáról mit sem tudva nőtt fel, de a hatalmára rádöbbenve rögtön belesodródott az istenek, és náluk is ősibb lények háborújába. A harmadik évad pedig ott vette fel a fonalat, ahol a második letette: Gaia megidézte az ősi szörnyet, Tüphónt, akit annak idején az istenek elzártak, és az megkezdte támadását az olümposziak ellen. Már az első csata is hatalmas áldozatokat követel: Hádész a feleségével az Alvilágba siet, tudva, hogy Tüphón megpróbálja majd feléleszteni az apjukat, Kronoszt, a többi isten pedig hátramarad, hogy feltartóztassa a lényt. Szerafim, Hérón féltestvére megmenti a fiú életét, és kihozza a csatából: rövidesen pedig kényszerű szövetségre lépnek, hogy megállítsák a káoszt. Aztán idővel összeszedjük a csapatot, visszatér Alexia, Eviosz és Kofi is, és persze az isteneknek is bőven vannak még feloldandó ellentéteik, hogy tényleg egyként tudjanak harcolni.

Ami a legjobban leírja a Zeusz vérének harmadik évadát, hogy az írók, a Parlapanides fivérek már nem is próbálkoztak. A széria eddig is feszegette a görög mitológia határait, elég csak Szerafim egész karakterére gondolni: a héber nevű démonnak semmi helye ebben a világban, gigászokból született démonok nincsenek a görög mitológiában. Szerafimnak csak azért érdemes megbocsátani, mert ő az egyik legjobban megírt karakter, szóval hiába nem illik a sorozatba, azért viszi a hátán. A fő témák, a megbocsátás, a könyörület, a szeretet is nagyon szépek, csak nem ebben a kultúrkörben. A görögöknél a bosszút tisztelték, megvolt a maga istene és rendje, elég a nagy eposzok, az Iliász vagy az Odüsszeia cselekményére gondolni: a Zeusz vérében a bosszú rossz dolog, ami tönkreteszi a bosszúállót, és mindenki hirdeti a megbocsátás erejét. Ez egy keresztény üzenet, nem egy görög. Héra karakterfejlődése szintén, valahol szép, valahol viszont ellene megy mindennek, amit az istennő jelképez. 

A kulturális kontextus problémáitól eltekintve viszont az eddigi évadokban mintha még lett volna valamilyen koncepció. Az első úgy hatott, mint egy gyenge közepes Percy Jackson-koppintás. Nem jó, nem kifejezetten emlékezetes, de legalább koherens volt. A második évad a témáit nagyon rosszul kezelte, és az üzenete sokszor szintén problémás volt, de ismét, koherencia és ötletek még akadtak benne, Hádész és Perszephoné szerelmi története pedig az egyik legszerethetőbb cselekményszállá vált. A harmadik évadban viszont már csak az érződik, hogy az írók le akarták zárni valahogy, mindegy, mennyire koherens, mennyire volt szépen felépítve az egész. Persze, Hérón és Alexia közé kell egy románc, hiszen mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen női csapattag majd romantikus partner lesz – igaz, nem volt sok közös jelenetük, de azért belefér. Az alvilág már nem elég ijesztő? Rakjunk bele egy ilyen… ürességet, ami elégeti a lelkeket, és akkor lesz valami ijesztőbb a Tartarosznál. Nem, senkit nem zavar, hogy ilyen nincs a görögöknél. Meg vegyük elő a Próféciát, és térjen vissza mindenki is a halálból, a lényeg, hogy látványos legyen. Eltűnt a koherencia, eltűnt a törekvés is rá, csak hol csillogó, hol véres, de rendes alapozás nélkül végtelenül üres jelenetek váltják egymást.

De hogy ne tagadjuk le az erényeit, két szereplő azért még mindig többé-kevésbé működik, és elhurcolják a hátukon az évadot: Szerafim és Hádész. Hádész az első két epizódnak gyakorlatilag a főhőse, és jól működik. Az ő fájdalma átérezhető, Perszephonével még mindig tündéri párost alkotnak, Zagreusszal és Melionével pedig bájos apuka. Az egyetlen, ami nála is fárasztó, hogy egyszerűen túl sokat szenved. Olyan, mintha az írók boxzsáknak használnák, amint színre lép, már tudni lehet, hogy valamilyen trauma fogja érni. Hádészért nem azért nem tudtam izgulni, mert nem szerettem, mint karaktert, hanem mert mindig egyértelmű volt, hogy csak belé fognak rúgni. Az első pár epizód után viszont háttérbe szorul, és a Zeusz vére a főszereplői kezébe adja az irányítást. Hérónra is igaz, hogy az eddigi évadok közül itt működik a legjobban, de ez annak is köszönhető, hogy folyamatosan Szerafimmal együtt van a színen. A kettejük dinamikája, a lassan kialakuló kölcsönös megértés, a gyűlöletből lett baráti/testvéri kapcsolat határozottan a sorozat legerősebb elemei közé tartozik. Elkapkodták, nem elég rá a nyolc epizód, de a rövid időből kihozták, amit lehetett, és a két fiú párosát tényleg jó nézni. Sajnos az összes többi szereplő el is halványul mellettük.

A sorozat erénye még a külsőségei: a látványvilág nem lenyűgöző, de kellemes, a változó főcímek továbbra is kreatívak. A zene jó aláfestés, a szinkronhangok pedig kiválóak: Derek Phillips, Matthew Mercer, Fred Tatasciore, Jennifer Hale, mind kiváló munkát végeznek. Nem mindegyiküknek telitalálat a szerep (örök fájdalmam, hogy Jennifer Hale nem Athénét szólaltatja meg), de hallatszik, hogy mind profik, kihozzák a karakterekből a maximumot. 

Végül, de nem utolsósorban, jár egy pont a sorozatnak azért, mert korrekt lezárása van. Nem tökéletes, viszont tényleg elvarrta a legtöbb szálat, nem igazán marad hiányérzete utána az embernek: a Zeusz vérét el lehet engedni három évad után, ami az elkaszált sorozatok korában nagyon jól esett. Szóval ha másra nem is, délutáni kikapcsolódásra kellemes: nem váltja meg a világot, nem ad igazán újat, valójában még az ismeretlen hős történeteként sem igazán működik. De kicsit nosztalgikus, eljut A-ból B-be, és vannak szerethető figurái. Ha az embernek csak egy popcorn sorozat kell, a Zeusz vére akként még megállja a helyét.