III. Lupin visszatért a mozikba, csak azért, hogy rögtön el is búcsúzzon, hogy aztán visszatérjen a kezdetekhez! Vagy valahogy így. Ha zavarosnak hangzik, akkor a hiba nem az Ön készülékében van. Hiszen hiába lett kifejezetten szórakoztató fantasy-akciófilm A halhatatlan örökség, nem valószínű, hogy jelentősen megugrana tőle a franchise modern kori népszerűsége. Pedig az marha jó, feltéve, ha az ember tudja, hogy hol érdemes belekezdeni.
HIRDETÉS
Dacára annak, hogy az elmúlt (legalább) 20 évben itthon (és persze a „nyugati világ” egészén) jelentősen megnőtt a kereslet a mangák és animék iránt, a kultikus III. Lupin franchise mintha mégis feledésbe merült volna. Pedig a Monkey Punch művésznéven futó mangaka 1967-ben elindított sorozata – amely a legendás francia tolvaj, Arsène Lupin, a családi üzletet tovább vívő unokájának kalandjait meséli el – tulajdonképpen a mai napig fut. Igaz nem olyan egyenletes, egyenesvonalú mozgással, mint egy One Piece vagy JoJo’s Bizarre Adventure (amelyek egyszer elindultak, és azóta gyakorlatilag szünet nélkül, töretlen folytonossággal zakatolnak). Ám ilyen vagy olyan formában, de szinte folyamatosan készülnek III. Lupin mangasorozatok, spin-offok, OVA-filmek vagy éppen animék. Csak éppen ezek alig-alig jutnak el errefelé. Még az anime-specifikus streaming szolgáltató, a Crunchyroll itthonról elérhető felületén is alig találhatunk Lupin-tartalmat. Itthon a legtöbben valószínűleg csak az 1979-es Cagliostro kastélya filmet ismerik, lévén, hogy az volt – a korábban az első III. Lupin anime sorozaton tanonckodó – Hayao Miyazaki első rendezése. Magyarországra hivatalosan ez is csak 2010-ben jutott le, amikor a szép emlékű Animax TV-csatorna műsorra tűzte.
Ha nem is pusztán a számokat nézve, közönségsikerben, de szakmai és popkulturális hatását tekintve a III. Lupin széria a japán képregényművészet egy abszolút meghatározó mérföldköve.
Az egyik első olyan sorozat volt, ami mert nyitni a komolyabb, felnőttesebb ábrázolásmód felé. III. Lupin a modern manga/anime egyik első igazi antihőse. Az úriember tolvaj európai archetípusának megjelenése a japán popkultúrában. A széria elsők között kísérletezett azzal, hogy nyugati műfajok (mint a noir és Maurice Leblanc krimiregényei) elemeit emelje be a manga/anime eszköztárába. A hatása pedig a mai napig érződik. Nem pusztán Miyazaki karrierjét indította el (na, nem mintha ez önmagában nem lenne felbecsülhetetlenül nagy érdem), de többek között olyan később, az önmaguk jogán kultikussá vált szériákat ihletett meg, mint a Detective Conan vagy a Cowboy Bebop (ami gyakorlatilag egy „III. Lupin az űrben”.) Már csak ezek fényében is roppant találó a Japánban tavaly év végén – nálunk pusztán az Anilogue fesztivál egyszeri vetítésén – bemutatott legújabb III. Lupin mozifilm, A halhatatlan örökség (The Immortal Bloodline) alcíme. Hiszen Takeshi Koike rendezése nem kisebbre vállalkozik, mint hogy összekösse a széria legendás múltját annak jelenével, hogy ezzel lezárja, ám közben végtelenné is tegye Lupin legendáját. Így pedig annak ellenére, hogy roppant élvezetes film, kevésbé lesz képes megszólítani az új/belépő érdeklődőket. Ugyanis sokkal inkább érződik egy gigászi sorozat/évadzárónak, mint igazán önálló filmnek.
Hogy a III. Lupin franchise manapság miért nem olyan népszerű és széles körben ismert, annak több oka lehet. Egyfelől a sorozat modernebb feldolgozásai is törekednek megtartani a klasszikus, jellegzetesen 60-as évekbeli hangulatot, ami miatt mai szemmel még az újabb III. Lupin animéket is áthatja egy erős retro hangulat. A brand nemzetközi marketingje sem igazán erős, ám az új érdeklődők bevonzásában talán a legnagyobb akadály a sorozat teljesen kaotikus kontinuitása. Ezen pedig a legújabb mozifilm sem segít. Sőt! Most lesz csak igazán zavaros.
A halhatatlan örökség ugyan papíron a hetedik III. Lupin mozifilm. Más számozás szerint – ha a mozifilmekhez hozzáveszünk még bizonyos, de nem minden TV-filmet – akkor a tizenharmadik. Ám ha úgy nézzük, akkor valójában a mínusz-egyedik. Ennek a franchise-nak annyi, egymáshoz szorosan nem kötődő tévéfilmes és sorozatos leágazása készült, hogy nem csoda, ha az átlagnéző bele sem mer kezdeni. Hiszen kívülről nézve egyáltalán nem világos, hogy hol kéne becsatlakozni.
Ami most lényeges, az a 2012-es The Woman Called Fujiko Mine spin-off. Ennek főhőse Lupin visszatérő női társa, a szintén tolvaj (néha kém, gyakran femme fatale, legtöbbször pedig a főszereplő „se veled se nélküled” típusú szerelme) Fujiko Mine. A 13 részes sorozatból megismerhetjük, hogy miként találkozik először Fujiko a mestertolvaj Lupinnal és a sorozat többi, fontos visszatérő szereplőjével – mint a szamuráj Goemonnal és a pisztolyhős Jigennel. Ezzel a szériával indult el az úgynevezett Koikeverse, ami nevét – az említett sorozaton animációs rendezőként és karakterdizájnerként dolgozó – Takeshi Koike-ról kapta. Koike elképzelése az volt, hogy az idősebb korosztályt megcélozva egy komolyabb, erőszakosabb (és helyenként szexuálisabb) irányban modernizálja a Lupin-animéket.
Persze ez a modernizálás nézőpont kérdése, hiszen részben éppen az eredeti mangák hangulatához akart visszatérni, amelyek eleve sokkal komorabbak voltak, mint a 70-es évek, jórészt családbarát Lupin-filmjei. Mondhatni valami olyasmit csinált a franchise-sal, mint anno Casino Royale a James Bond-filmekkel. Koike filmjeiben Lupin és társai komplex, nemzetközi politikai összeesküvésekbe keverednek, miközben tömeggyilkos terroristákkal és groteszk, kíméletlen bérgyilkosokkal kerülnek szembe. Az akcióknak súlya van, és legtöbbször komoly áldozatokkal járnak. A karaktereket sokkal mélyebben árnyaltabbak, és komolyabban veszi, mint ahogy azt a klasszikus animék tették. (Erre a legszemléletesebb példa a folyamatosan a főhős után loholó Zenigata nyomozó, aki itt egy kemény kötésű véreb, míg a 70-es években még nevetséges pojácaként csetlett-botlott.)
A brutalitás azonban nem fordul nihilista cinizmusba.
Koike ugyanis sikerrel őrizte meg azt a csibészes lazaságot, ami Lupin (a sorozat és a karakter) esszenciája. Épp ezért az ő rendezései – amit Lupin the IIIrd címen szoktak elkülöníteni – ideális belépő pont lehet az újoncoknak. A The Woman Called Fujiko Mine sorozat után Koike még négy darab ONA (Original Net Animation) filmet rendezett, amelyek mindegyike Lupin egyik bajtársára és a rá(juk) vadászó bérgyilkosra fókuszál. Noha ezek az animék látszólag csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, ám mivel a karaktereket adottnak veszik, ezért érdemes az elején kezdeni. Főleg, mert a végén szépen összeérnek a korábban elvarratlan szálak.
Ez az összeérés A halhatatlan örökség. A Koike-féle Lupin-saga grandiózus fináléja, amelyben a címszereplő és társai végre szemtől szembe kerülnek azzal a rejtélyes alakkal, aki – az előző négy film során – mindvégig rángatta a szálakat. Hőseink egy rejtélyes szigetre utaznak, hogy lerántsák a leplet az árnyékból dolgozó ellenségükről. Ott azonban nemcsak bérgyilkos hordákkal találják szembe magukat, hanem eddigi legfélelmetesebb ellenségükkel: a Muom nevű halhatatlan lénnyel, aki kezében tartja a sorsukat.
Koike mentségére legyen mondva, igyekszik irányba tenni az új nézőket. Ennek megfelelően az első nagyjából 15 perc egy „előző részek tartalmából” szegmens, amiben Lupin igyekszik összefoglalni a korábbi négy – egyenként majdnem egyórás – film lényegét. Ám nem érdemes csupán erre hagyatkozni. Főleg, ha semmilyen előzetes ismeretünk nincs a karakterekről. Mert még ha a lényegi cselekmény nagyjából érthetővé is válik, a karakterek nem feltétlenül. A halhatatlan örökség ugyanis kicsit olyan, mint az első Bosszúállók-film: egy akciódús, látványos, faltól falig tolt, tiszta fun jutalomjáték.
Miután ugyanis Koike az előző négy filmben felépítette a karakterek jellemét, hátterét és az egymáshoz való viszonyaikat, most már csak és kizárólag a kalandra és akcióra fókuszál. A halhatatlan örökség pedig ezen a téren hibátlan. A vastag kontúrral megrajzolt, szemkápráztató festett hatású hátterek előtt mozgó figuráknak van egy kellemes retro hangulata, miközben a film makulátlanul folyékony animációja egészen szemkápráztató. Színes és kreatív képi világa egészen lenyűgöző.
Blockbuster-mértékben grandiózus film, kellően magas tétekkel, hogy átérezzük: ez a végjáték.
A tempó pedig annyira feszes, hogy a szokásos elnagyoltságok is kevésbé szúrnak szemet. Koike mindegyik korábbi Lupin animéjénél az lehetett az érzetünk, hogy elfért volna még egy extra 15–20 perc a cselekmény néhány pontjának bővebb kifejtéséhez, tisztázásához. Ám minden rész eggyel fókuszáltabb és konzisztensebb lett, mint elődje. Állandó írótársával (Yūya Takahashi) pedig most sikerült a legszebben összerakni a Lupin védjegyének tekinthető, Sherlock Holmes-szerű „az utolsó jelenetben leleplezem, hogy mindvégig három lépéssel a főgonosz előtt jártam, noha semmi nem utalt erre” végső megoldást.
De hogy még egy kicsit bonyolítsuk a dolgot: Koike nemcsak lezárja a saját Lupin-sagaját, de közben megpróbálja visszavezetni a kezdetekhez is. A halhatatlan örökség ugyanis papíron mintha a legelső, 1978-as Lupin-film (Lupin the 3rd: The Mystery of Mamo) előzménye is lenne. (Miközben pár sztorielemet meg éppen onnan használ fel újra, így részben majdnem, hogy remake is.) Persze a két filmnek a megközelítése, stílusa annyira más, hogy ez az előzmény jelleg nagyjából annyira működik, mintha a 2006-os Casino Royale után akarnád megnézni a Dr. No-t. A film fináléjában felvezetik a klasszikus anime főgonoszát, és nagyjából ennyi a kapcsolat. Ha a finálé nem is tudja igazán konkrétan, pontosan összekötni Lupin múltját és jelenét, a nyitott lezárás szépen aláhúzza a lényeget. Mégpedig, hogy Lupin épp olyan örökkévaló és elnyűhetetlen hős, mint James Bond. Hiába tűnik modernkori társai mellett olykor elavultnak, épp ebben a megbízható állandóságban rejlik az ereje. Hogy hiába változik körülötte a világ, hiába lesz minden komorabb: ő ugyanazzal a laza eleganciával, csibészes mosolyával néz szembe a veszéllyel, és jár túl az eszén. A halhatatlan örökség pedig a hibái ellenére is szenzációs főhajtás a hagyatéka előtt. Csak ne itt kezdjünk el vele ismerkedni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
