Jó újra látni, űrcowboy – Cowboy Bebop retrospektív

1998-ban indult hódító útjára a Cowboy Bebop a japán televízióban (Magyarországon az A+ tévécsatorna sugározta 2006-ban). A történet ideje szerint 2071-ben járunk, amikor az emberiség olyan bolygókat tett lakhatóvá, mint a Vénusz vagy a Mars, mert a Földet már sikeresen tönkretették. Ebben a széles és színes világegyetemben, ahol bűnözők és egyéb szélhámosok uralják a bolygókat, tengeti életét a négy fejvadász – Spike Spiegel, Jet Black, Faye Valentine, Edward Wong Hau Pepelu Tivrusky IV (röviden Ed) – és kutyájuk, Ein.

Mindent láttunk már máshol, de mégis jól esik

A sorozat alapvetően epizódikus: minden részre jut egy fejvadász küldetés, ami valahogy mindig balul végződik. Egy jó sci-fihez hűen mindenféle kütyüt, látványos űrhajót és bolygókat látunk, de a Cowboy Bebop varázsa nem ebben gyökeredzik. Sőt, 2021-ből nézve az itt látható kalandokat és ötleteket azóta sokszor láttuk más sci-fikben.

Az ismerősség érzete se feltétlen von le a Cowboy Bebop értékeiből, vagy teszi egy rosszul öregedett sci-fivé. Az epizódokban feltűnő áthallásokkal, vagy akkori aktuálpolitikára vonatkozó utalások a premier után 23 évvel sem érződnek elavultnak. Például a Majomkodók c. részben feltűnő ökoterroristák a természet féktelen kiaknázására hívják fel a figyelmet, a 9. epizódban látható szemétdombbá változott Föld képétől akaratlanul is beindul klímaszorongásunk. A globális problémák mellett a CB humorosan reflektál a konteóhívőkre, a tech-függésre vagy csak arra, hogy mennyire vágyunk arra,hogy ne csak mi legyünk az egyedüli intelligens faj a galaxisban (lásd 10. epizód).

Maguk a fejvadász-küldetések mire beindulnának, már véget is érnek, némi hiányérzetet hagyva maga után: Na, ebből még több kell!

Ez magyarázható az epizódonkénti 20 perces játékidővel, de alkotói szempontból válik igazán érthetővé: Watanabe eredetileg filmként álmodta meg a Cowboy Bebopot, és a koncepció is megmaradt a szériában: minden egyes epizódot egy kisfilmként érdemes nézni, nem pedig egybefüggő egészként. Ennek ellenére a szerializáltságot sem kell nélkülözni, ha már a cselekmény nem rejt sötét titkokat, a szereplők annál inkább.

Ahol a karakterek szállítják a cliffhanger-érzést

Spike, Jet, Faye és Ed mind-mind elmagányosodott, hol traumákat, hol pedig terhelt múltat magukkal cipelő karakterek. A Cowboy Bebop nem is igen a cselekményre koncentrál, hanem ezeknek a különböző alakoknak az összecsiszoládására és múltjuk fokozatos leleplezésére. A főhősök jól ismert figurák, különböző filmes műfajok archetípusai. Jet Blackben például a hard-boiled krimik detektívjére ismerhetünk rá, Faye Valentine-ban az impulzív női hősök és a trickster karakterek köszönnek vissza, Edben pedig a furcsa, különc geekek, akik nem tudnak mit kezdeni a valós emberi kapcsolatokkal – még akkor is, ha maga a sorozat A magányos számítógép c. epizódban (Ed első feltűnése) alá is húzza, hogy Ed kicsit se hasonlít a pattanásos számítógépgurukra.

A széria abszolút főhőse pedig Spike Spiegel, akinek a múltja lesz a sorozat kvázi átívelő cselekményszála. Egy abszolút hős figura, mindig tudja, mikor kell jó erkölcs szerint eljárni és segítő kezet nyújtani a bajbajutottaknak.

Az ő megalkotásához Watanabe bevallottan a Lupin III animéből inspirálódott, de olyan hollywoodi alakok is egyszerre vannak jelen benne, mint Clint Eastwood és Bruce Lee.

Ilyen előismeretek nélkül viszont ami elsőre a legszembeötlő, az Spike kettőssége. Bármelyik célpontjával is fut bele egy elhagyatott sikátorban, valamit mindig észrevétlen elcsen, egy tolvaj ügyességével – jegyzi meg neki a Bolygóközi blues-ban Katerina Solensan. Ilyen adottságokkal hogyan állhat a jófiúk oldalán ez a figura? Ott van még a csapat tyúkanyójaként aggódó, a banda ügyesbajos dolgait menedzselő Jet, aki nem hajlandó elmondani, mi történt a karjával, vagy ki is volt az a titokzatos nő az életében. Az ehhez hasonló apró utalások és ellentmondások tartják fenn epizódról epizódra az érdeklődést. A sorsok pedig nem feltétlen a meglepő fordulatokat hozzák, hanem sokkal inkább drámai, a végső elengedésről szóló merengéseket, és a sehová se tartozás érzését.

A Cowboy Bebop szereplői nemcsak önmagukban érdekesek, hanem egymással interakcióban, a sztorik előrehaladtával pedig csapattá, sőt családdá érése is számtalan jó pillanatot szolgáltat karakter fronton. Veszekednek, dühből ráhagyják egymásra magánügyeiket, de minden ellentéten felülkerekedik az aggódás és a féltés, hogy végül csak megmentsék az aktuálisan hülyeségbe keveredett társat – mindezt teljesen őszintén, maníroktól mentesen.

A film-noir-spaghetti-western-sci-fi-ponyva fusion életérzés

A szereplők kapcsán már számtalan ihletést és hatást felemlegettem, ám ennek teljes kimaxolását az anime esztétikájában érhetjük tetten. Watanabe számtalan kedvencet pakolt a Cowboy Bebopba, sőt, anno a marketing kampány is exaggerationnek vagy “egy önmagában új műfaj”-ként hivatkozott a szériára. Ennél már csak a homázs mindenhez tudná legjobban leírni a CB-t, hiszen minden epizódban találni utalást vagy tisztelgést egy-egy filmes zsáner felé. Maga a címben szereplő bebop szó is kijelöli ezt a küldetést: ugyanis a jazz egy, ‘40-50-es években népszerű ágát jelöli, ami új szemszögből közelítette meg a dallam és a harmónia kapcsolatát. Watanabe a bebopperekhez hasonlóan kedvenc műfajai között harmóniát kereste és építette fel a CB-ben. Erre remek a kocsmai verekedés jelenet is.

A futurisztikus Marson vagy Vénuszon egy percre se lógnak ki a cowboy csizmás vagy poncsós gengszterek és fejvadászok. Az egyértelmű elemeken túl az animáció is tiszteleg számos műfaj előtt. Az akciójelenetekben a hong-kongi harcművészfilmek (pl. A sárkány közbelép), a westernek (pl. Dirty Harry, Butch Cassidy és a Sundance kölyök), a drámai részben pedig a film noir jellegzetes bevilágításai és tipikus jelenetsorai ismerhetőek fel. Sci-fi fronton több klasszikus is megidéződik, mint például a 2001 Űrodüsszeia (9. epizód nyitójelenete), de alapvetően a 90-es évekbeli japán cyberpunk animék esztétikáját idézi, és persze a Szárnyas fejvadászét. A műfajfúziót a zene sem kerülhette el. Kanno Yoko szériához írt szerzeményei – kezdve az emblematikus Tank! nyitó dallal – is számtalan zenei műfajt felölelnek. Saját idejében felüdülést jelentett a jazz szólamokra írt, máskor pedig metál, funk, hip-hop és egyéb populárisabb műfajok behozatala az animéket uraló Jpop hangzásvilág után. Másrészt tökéletes kiegészítője a sorozatnak, sőt az alkotók visszaemlékezése szerint a zene és az animáció kölcsönösen építette, inspirálta egymást.

Watanabe és Yoko nem csak a műfajok között, hanem animáció és zene közt is megtalálták a bebopperek dallam-harmónia kettősét.

A Cowboy Bebop nem feltétlen tud megragadni minden nézőt, megvannak a maga hibái, a furcsa szerializáltságától a már ezerszer látott zsáner elemekig. Ám próbát tenni mindenképp érdemes vele, hiszen még egy röpke 20 perces epizód is számtalan felfedezni valót rejt magában a cselekményen túl.