A Pixar stúdió legújabb alkotása egy sci-fi kalandfilm a világűrbe vágyódó, a Földet idegennek érző címszereplőről. Az Elio jóleső, szinte megindító családi mozi abból a fajtából, amelytől nagy meglepetéseket nem érdemes várni, viszont minden a helyén van benne, és megerősít a nézőben néhány alapvető családi értéket, amikben gyerekként és felnőttként is jólesik hinni. Spoilermentes kritika.
Elio Solis egy árva, talán kissé neuroatipikus kisfiú, akit nagynénje, Olga nevel. Utóbbi a légierő tisztje, aki űrhajós szeretett volna lenni, ezt az álmát azonban feladta az árvaságra jutott gyerek gondozása miatt. A fiú egyedül, idegenként érzi magát a világban. Ennek egyik oka az, hogy nem tudta túltenni magát szülei elvesztésén, és a kölcsönös meg nem értés jellemzi a nagynénjével való viszonyát. A másik pedig az, hogy meglehetősen sajátos észjárású gyerek, aki még egy saját nyelvet is kifejleszt magának, de közben nem igazán találja a közös hangot a korosztályával.
Elio szenvedélye a földön kívüli élet, meggyőződése, hogy léteznek „odakint” más értelmes fajok is.
Éjjel-nappal ez a gondolat köti le, nem egyszer bajba is kerül miatta, mert rögeszmésen kitart amellett, hogy az idegenek nemcsak léteznek, de neki magának is köztük a helye, ha már a Földön nem érzi magát otthon. Nem kevés machináció és kavarás árán sikerül is jelet küldenie az űrbe, amit a földönkívüliek befognak, majd annak rendje és módja szerint „elrabolják” a gyereket, pontosabban szólva magukhoz veszik a „Communiverse” nevű galaktikus tanácsba, amely a galaxis legkülönbözőbb civilizációnak nagyköveteit egyesíti.
A mennyei extázisba esett Elio rögtönözve elhiteti a tanáccsal, hogy ő a Föld vezetője, és a kozmikus tanács készen áll befogadni őt. Ekkor kezd kibontakozni a bonyodalom, ugyanis megjelenik egy örökké háborúskodó, medveállatkához hasonlító nép vezetője, Grigon nagyúr, és felvételt követel a tanácsba. A megszeppent, nyámnyila, eszköztelen nagykövetek végül beleegyeznek abba, hogy Elio megpróbálja lebeszélni a vérszomjas, agresszív hadurat a csatlakozásról, cserébe a gyerek felvételt nyer. Az alku először nem sikerül, Elio pedig a nagyúr tömlöcében találja magát. Szökés közben megismerkedik és összebarátkozik Grigon fiával, Glordonnal, akivel eljátszatja a túsz szerepét, így végül a gyerekével „zsarolva” mégis támadásra bírja a hadurat.
A dolgok azonban csak szövevényesebbé válnak. Elióról kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát, Glordon tévedésből a Földre irányítja magát egy űrhajóval, ahol életveszélybe kerül, és mindeközben Olga is egyre komolyabban gyanakszik a klón viselkedésére, akit Elio helyettesítésére küldtek. Ezeknek a kalamajkáknak kell rendeződnie a több mint másfél órás film végére.
Az Elio lassan bontakozik ki. Eleinte csak azt látjuk, hogy van egy nehéz sorsú, és – valljuk be – néha idegesítően kezelhetetlen gyerek, aki elkerülhetetlenül bajba keveredik, bárhová is kerül. Mondhatni: néhány rövid pillanat erejéig
a film egészen átélhetően érzékelteti, hogy egy súlyos megrázkódtatáson átesett, szinte szélsőségesen különc, konok gyerek nevelése nem éppen álom és mese.
Ezt az aspektust a felnőtt nézők – pláne a szülők – valószínűleg jobban észreveszik, mint a gyerekek, mindenesetre ott van, ha nem is harsányan.
Aztán figyelhetjük, ahogyan Elio beeteti a nagyköveteket azzal, hogy valódi vezető, és némi aggodalommal várjuk, meddig görgeti maga előtt a hazudozás és a terelés trágyagombócát. Idővel azonban megnyugodhatunk, mert szerencsére az Elio cselekménye nem ebbe az irányba hajlik el, és szép fokozatosan egyre jobban azonosulunk vele, ahogy a többi szereplővel is.
Amit végeredményben kapunk, az egy összeszedett cselekményű, a szereplők nézőpontjait jól bemutató, szerethető animációs mese, ami két témát dolgoz fel.
Elio az útja során szép fokozatosan rájön, hogy a nagynénje minden látszat, félrekommunikáció és meg nem értés ellenére valójában törődik vele, és van helye a földön. Glordon pedig megtapasztalja, hogy az apja valójában sokkal jobban megértette őt, mint azt a látszat alapján sejtette. Az Elio egy kedves történet a – nem csupán vérségi értelemben vett – szülők és gyerekek közötti távolság és kötődés kettősségéről, kölcsönös megértésről, gyerek- és felnőttkori küszködésekről és arról, hogy még a családtagok is könnyen félreérthetik egymást.
A film tehát egy jó családi mozizásra való történetet ad, nem többet, nem kevesebbet.
Bár Elio kezdetben elkövet néhány bosszantó húzást – amelyek bosszantó jellegét valószínűleg a felnőttek fogják őszintén átélni –, hamar azonosulunk a karakterével. Viselkedése, döntései nem sarkítottan és önparodisztikusan gyerekesek, de nem is irreálisan felnőttesek; jelleme kellő arányossággal lett kialakítva ahhoz, hogy a jószándékú, de az útját, helyét eltökélten kereső szereplőt lássuk benne. Olga karakterét minden bizonnyal szintén a felnőtt nézők érzik közel magukhoz: bár legjobb tudása és ereje szerint igyekszik megfelelő életet biztosítani Eliónak, a kezelhetetlen kissrác alaposan próbára teszi a tűrőképességét, miközben nemcsak a gyereknevelés, hanem a munka frontján is helyt kell állnia. Olga nincs előtérbe állítva, nem ő a főszereplő, bár a cselekmény vége felé fontos szerepet kap; viszont nagyon jó adalék ahhoz, hogy átérezzük a gyerek viselkedésének másokra gyakorolt hatását, többletfeszültséget ad a filmnek, hogy bepillantást nyerünk abba, milyen áldozatokkal jár Olga részéről Elio gondozása.
Jól kidolgozott szál a filmben Glordon története is, különösen annak fényében, hogy a harcos medveállatka-szerűségek érdekes – bár elég nyilvánvaló – szimbolikát kaptak. Kultúrájukban a gyerekek akkor nyernek beavatást a felnőttlétbe, amikor puha testüket egy harci páncélba helyezik, amiből többé nem tudnak kimászni. A puhaság, a gyengeség, az érzelem takargatni való, a felnőtt harcos állandó háborúskodással tölti az idejét – ahogy például Glordon anyja is, akiről mindössze egyetlen kósza utalás erejéig hallunk a filmben, ekkor tudjuk meg, mivel van elfoglalva éppen. A medveállatka-kölyök viszont nem akar egy kifelé rideg kiborggá válni. Az ő cselekményszála tehát az apai elvárásokkal való szembenállás mellett a sebezhetőség felvállalásáról is szól.
Az Elio a második felére indul be igazán, és jó érzékkel adagolja azokat az érzelmi és dramaturgiai impulzusokat, amelyek egy efféle családi animációs mozihoz kellenek. Ez a film valószínűleg nem a Pixar csúcsalkotása, de nem kell szégyenkeznie a stúdió legjobbjai mellett sem. Receptje ismerős, mégis frissen és újszerűen hat. A barátokért való kiállás, az egymásra találások, a másikhoz való közelebb kerülés mind a helyükön vannak, ami komfortos, jóleső filmélményt ad. Nemcsak Elio, hanem a többi karakter is szerethető és megérthető. Még Grigon nagyúr „emberi”, érző apai oldala is feltárul előttünk. Azt mondjuk nem igazán igyekszik tisztázni a film, hogy egy állandó háborúskodásban kiteljesedő nép vezérében honnét támadnak ilyen érzelmek. Arra sem nyerünk bővebb rálátást, milyen szenvedést szabadít a megtámadottakra ez az agresszív, kizárólag az erőből értő faj, miközben uralkodója épp apukásat játszik. De ez megint csak olyan kérdés, ami inkább a felnőtt nézőket foglalkoztathatja, mint a gyerekeket, és persze a film nem is erről szól. Sem ez, sem a film csapnivaló első heti bevételei nem változtatnak jottányit sem azon, hogy az Elio egy kedves, felemelő, pozitív kicsengésű animációs sci-fi-kalandfilm, amiben szülő és gyerek számára egyaránt minden adott a tartalmas kikapcsolódáshoz.
Verdikt
Az Elio kicsit lassan indul be, de ez nem egy vészes probléma. Összességében egy szimpatikus és azonosulható karaktereket felvonultató animációs film, ami fontos mondanivalót közöl családi kötődésről, gondoskodásról és a másik valódi megértéséről, mindennemű didakticizmus nélkül. A Pixar kitett magáért, legújabb eresztésük abszolút megnézésre érdemes.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
