Az I Kill Giants (magyarul: Végzek az óriásokkal) egy igazi képregényes kincs, amely a Panel Kalandor gondozásában végre itthon is elérhetővé vált. Egykötetes, mindenféle folytatást és franchise-osítást megúszó történet, annál keményebb mondanivalóval.
Az eszképizmust szolgáló irodalom nemcsak egy könyvmarketinges hívószó, hanem egy létező olvasói igény. Nagyon is jelen van az az olvasói réteg, akik olyan történetekre vágynak, amelyek némi kiszakadást, menekülést kínálnak a hétköznapok nyomasztó híreiből és eseményeiből. Az elmúlt években felbukkant cosy fantasy (lásd Legendás latték) vagy az önálló alműfajjá érett romantasy is ezeknek az olvasói vágyaknak igyekszik megfelelni.
Ebbe a közhangulatba mondhatni üdítő kivételként érkezett magyarul Joe Kelly és Ken Niimura képregénye, az I Kill Giants, azaz a Végzek az óriásokkal.
Eredetileg 2007–2008 között jelent meg az Image Comicsnál, amikor témáival és koncepciójával nem is volt teljesen egyedi fantasy, viszont időtállóságát bizonyította azzal, hogy egy kis csavarral, de rá tud csatlakozni az eszképista érzésekre.
A képregény egy Barbara Thorson nevű felső tagozatos lányról szól, akit nem hatnak meg az olyan hétköznapi problémák, mint a pályaválasztás, a barátok vagy az iskolai bullying. Sőt, még untatják is ezek a dolgok, hiszen neki ennél sokkal fontosabb feladata van az életben: óriásokat ölni. Coveleski nevű fegyverével igyekszik rendet tartani, még ha mindenki – nővére, osztálytársai, az iskolapszichológus – érthetetlennek tartja, amit Barbara csinál.
Nem sokat elspoilerezve, de a lány sokkal nagyobb problémát fed el az óriásvadászattal annál, mint amit elmond környezetének. A maga köré költött fantasy így értelmezhető egyfajta eszképizmusnak, amit Barbara megküzdési stratégiaként hozott létre. A cselekmény előrehaladtával pedig ez a mesterséges mese szépen lebomlik, és egy igazán megható, szívszorító befejezéshez ér, azaz az eszképizmus átfordul irodalomterápiába, behozva a könyvpiacon most nem annyira népszerű, megdolgozósabb képességét.
Az I Kill Giants így egy kevésbé kényelmes, ám annál inkább keményebb úton segít megszabadulni a hétköznapok fájdalmától.
Joe Kelly képregényében előhívja azokat az ősi, az emberi történetmeséléssel egyidős szimbólumokat, amelyek képesek a feldolgozás szolgálatába állni egy-egy valós életbeli élmény esetén. Egyszerre hívja életre a fantasy által nyújtott elemeket és az iskolában játszódó történetek jól ismert kliséit, hogy minél jobban szolgálja Barbara helyzetének megrajzolását, nekünk pedig a beavatódást könnyíti meg. Így megjelennek olyan tipikus elemek, mint a kívülállóság vagy iskolai környezet jól beazonosítható karaktertípusai, miközben ott van a magical girl történetek kiválasztottja és párhuzamos valósága is. Kelly egészen a végkifejletig képes bizonytalanságban hagyni az olvasót afelől, hogy vajon főhőse megélése mennyire valós, de közben erősen befolyásol abban, hogy feltétel nélküli empátiát érezzünk iránta. Bár óriásokból sincs hiány a képregény lapjain, az iskolai konfliktusok legyőzése is akkora erőt kíván Barbarától, mint a tengerből kikelő lények visszaűzése.
Ha ismerjük Patrick Ness és Siobhan Dowd ifjúsági könyvét, a Szólít a szörnyet, akkor nem okoz nagy meglepetést az I Kill Giants, hiába jelent meg angol nyelvterületen előbb, mint az említett regény. Joe Kelly története abban tud új lenni – képregényformátumán túl –, ahogyan megközelíti a traumatizált gyermek viselkedését. Ness/Dowd gyerek hőse, Conor a várható jövő miatt érez félelemmel vegyes frusztrációt, addig Barbara a jelen lévő helyzetet is eltagadja maga előtt, számára még az is hihetőbb, hogy óriásokkal küzd. Ezzel egyrészt a legkézenfekvőbb megoldást, az elmenekülést (eszképzimust) választja magának, másrészt nem is hazudik akkorát, ha mélyen belegondolunk a képregény címébe (ezt a magyar cím, a Végzek az óriásokkal jól visszaadja). A két gyerek hasonlóan küzd az iskolai és családi közegében, ahol nem tudják uralni érzelmeiket, ez pedig sok esetben komoly bajokhoz vezet. Míg a Szólít a szörnyben Conor ezeket nem tudatos, inkább ösztönből jövő mozzanatokként éli meg, addig Barbara reakcióinak nincs sok köze a valóságon túli tapasztalataihoz. Legegyszerűbben azzal magyarázható ez a különbség, hogy az I Kill Giants hőse idősebb Conornál, ezért pedig a meg nem értettségből elkövetett hibák sokkal nagyobb súlyt tesznek Barbara vállára.
Az óriásölés és az iskola között lavírozva rá kell ébrednie, hogy nemcsak magával kell foglalkoznia, hanem környezetével is, mert pont a küldetése téríti el leginkább attól, hogy ne legyen egyedül.
Ebben – ahogyan sok más elemben – felismerhető a szuperhőssztorik egyik alapkonfliktusa (civil és a hős élet összeegyeztetése), miközben képes a trauma jeleként is működni. Barbara története így nemcsak pusztán egy feldolgozás történet lesz, hanem egy hős útja is, ahol segítők nélkül kell eljutnia oda, ahol tényleg saját belső erejét kell megtalálni, hogy végezni tudjon az óriásaival.
Az I Kill Giants magyar kiadása a 2023-as, 15. évfordulóra készült változaton alapul, amiért szerencsésnek érezhetjük magunkat. Még puhafedeles kivitelben is egy jól forgatható, fényes papírra nyomott kiadás lett a képregény a Panel Kalandor gondozásában, amiben a rajzoló, Ken Niimura stílusa teljes pompájában és érzelmi töltetében átjön. Ez a képregény volt Niimura első, amerikai piacra készült munkája (korábban az európai piacon publikált mint spanyol-japán alkotó), ám megjelenésében izgalmas elegyet jelent. Jól ötvözi a mangák stílusát az amerikai és európai képregények világával, miközben digitális vázlatosságával a webcomicokat is megidézi. Az I Kill Giants ifjúsági jellegéhez jól passzolnak Niimura rajzai, aki jó érzékkel használja ki a mangákra jellemző érzelemgazdagságot, így karaktereivel könnyű azonosulni és megérteni a bennük zajló folyamatokat. Hasonlóan profi a rajz akkor is, amikor eposzi harcokat vagy hősi beszédeket kell megjeleníteni – ezek az eseménysorok egyszerre lélegzetelállítóak és jól követhetőek, Niimura szerencsére sosem veszik el túlságosan a részletek között. Ha pedig valaki a képregény létrejöttének részleteire kíváncsi, azt is megadja a magyar kiadás: a karakterrajzoktól egészen a vicces, képregényes visszaemlékezésekig számos extra kapott helyet.
A képregény teljes élményét kicsit a magyar fordítás döcögős indulása nehezíti. Az első oldalakon előfordult egy-egy félrefordítás (pl. pályaorientációs részben), vagy bent maradt anglicizmusok (pl. punk nem lefordítása, amikor megszólítás értelemben használják a szereplők), de amikor elkezd a fordítás is belerázódni a lényegbe, akkor az I Kill Giants ezen nyelven is egy csodás élménnyé válik.
Verdikt
Joe Kelly és Ken Niimura képregényének magyar kiadása viszonylag sokára érkezett meg, de a mostani cosy olvasmányos időkben bőven tudja bizonyítani frissességét és időtállóságát. Egy tisztességesen kivitelezett csavarra épült történet, ami ismerőssége ellenére is képes szívhez szólni, sőt meghatni. Ha érzelmi kihívásra vágysz, akkor az I Kill Giants remek választás lehet, főleg, ha kiszakadnál kicsit a kényelmes olvasmányok közül.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
