A Nagy Pixar Ranglista

A Pixar teljes mértékben rászolgált a körülötte kialakult kultuszra, hiszen nincsen még egy hozzájuk hasonló stúdió. Nem csak az animáció terén betöltött úttörő szerep, vagy az eredeti filmötletek miatt, hanem az alkotási metódust illetően is egyedi műhelymunkát folytatnak, simán kihagynak pár évet, ha épp úgy látják jónak – nem hajtja őket semmilyen kényszer, mint a többi animációs stúdiót. Így bár a Pixar kreatív tálentumához nem fér kétség, azért csináltak kifejezetten rossz filmeket is – vigyázat, meglepően szubjektív lista következik, amiben a Szörny Egyetem előrébb van a Szörny Rt.-nél, a közönségsiker Fel! és a Némó nyomában pedig inkább a gyengébbek közé került, miközben A hihetetlen család a mennybe ment.

Fel! | Verdák 2 | Merida, a bátor

Az öregek: A mélypont minden kétséget kizáróan a Verdák 2 James Bond paródiája, ahol a barna vontatókocsi, Matuka lett a főszereplő. Bár az első Verdák sem volt jobb egy erős közepesnél, a film eleji és végi autós jelenetek bármikor a képernyő elé szögezik a nézőt, annyira jól megkomponálták őket, miközben folyik a kedves szappanopera, a folytatásban viszont még csak egy valamire való autóverseny sincs. A Merida, a bátort úgy pozicionálta a Pixar, mint a stúdió első női főszereplővel bíró filmjét, ami majd jól bemutat a Disney hercegnőknek. Nos nem így lett, bár a csípős szájú főhőssel nem volt probléma, a Merida, a bátorban több az üresjárat és a következetlenség, mint a stúdió bármelyik másik filmjében. A 2009-es Fel!-t sem tartom túl sokra, a zseniális és szívfacsaró felütés után, a bátor témaválasztás ellenére is (elvégre ki kíváncsi ma egy nyugdíjas öregemberre?) a stúdió tán legvérszegényebb mozija, ami a beszélő állatokkal éri el a mélypontot.

Egy bogár élete | Némó nyomában | Verdák | L’ecsó | Wall-E | Dínó tesó

A középkorúak: Ezzel a hat rajzfilmmel tulajdonképpen nincs is semmi gond, csak egyszerűen nem különösebben fogtak meg, és nem is nagyon néztem őket újra. A L’ecsó önmegvalósító sikersztorijában nem találtam sok újdonságot, a Wall-E magányos, szimpatikus zöld üzenete inkább csak addig működött, amíg meg nem jelentek benne az emberek, az Egy bogár élete pedig egyébként is a Pixar legkevésbé értékelt filmje. A Némó nyomában iránti lelkesedést viszont mindig is csak részben értettem, mert engem sosem kapott el igazán a vízalatti road movie, hiába a tetszetős apa-fia kapcsolat, vagy a színpompás tengeri élővilág. Hasonló úton jár az idei Dínó tesó is, ami a félelem legyőzéséről szól, de sokkal inkább érvényesülnek benne a vizuális hókusz-pókuszok és az apró gegek, mint a nem túl eredetire sikerült kerettörténet – a Pixar mintha csak ezzel kompenzálta volna az ugyancsak idei Agymanók komplexitását.

Toy Story | Toy Story 2 | Szörny Rt.

A gyerekek: A következő adag Pixar film egyetlen hibája, hogy a folytatásaik jobbak – szigorúan szubjektíven szemlélve legalábbis. A Szörny Rt. és a Toy Story sorozat is két egyszerű, mégis óriási ötletből indul ki, és mindkét esetben sikerült felépíteni azt az egyedi, utánozhatatlan fantáziavilágot, amit az eddig taglalt Pixar filmekből többnyire hiányolok. Pedig abban ezek sem térnek el, hogy a középpontban a család és a barátság áll, mint a Pixar által folyamatosan sulykolt legfontosabb értékek, nyakon öntve némi műfajparódiával – de egyszerűen sokkal eredetibbek a beszélő autóknál, halaknál, hangyáknál, dínóknál, egereknél, és szerelmes robotoknál.

Hihetetlen család | Toy Story 3 | Szörny Egyetem | Agymanók

A felnőttek: A Toy Story harmadik része tulajdonképpen nem jobb, mint az első kettő, sőt, amazokat tán még jobban is szeretem, mégis előrébb kívánkozik, nem csak mert tökéletes lezárása a trilógiának (igen, lesz negyedik rész, és?), hanem mert mondanivalójában is rendkívül merész. A Toy Story 3 lényegében a Fel! első öt percét bontja ki, és beszél az elmúlásról, illetve a felnőtté válásról–- ezek pedig pont nem azok a témák, amelyekről a hollywoodi stúdiók szívesen mesélnek.

Hasonló a helyzet a Szörny Rt. folytatásával is, ami egy gimis tini-komédia sablonjaira húzza fel a maximális fordulatszámon pörgő történetét, hogy végül az egészet kifordítsa, miközben pofátlanul szembe megy az amerikai filmekben sulykolt „ha eléggé akarod, bármi lehetsz” jól csengő ideájával, és helyette a hamis önértékelés problémáját teszi középpontba – ezzel jószerivel egy közönségfilm sem foglalkozik.

A Toy Story 3-hoz és a Szörny Egyetemhez hasonló felnőtt hangnemben regél A Hihetetlen Család is, ami túlmenve a szuperhős történetformálás motívumain, egy szétesőben levő famíliát mutat be, olyan hús-vér embereket, akiket élőszereplős filmekben is csak ritkán látni, nem hogy animációs filmekben. Megkockáztatom, hogy ha nem is a Pixar legjobbja, mindenféleképpen a legérettebb mozija – érthetetlen, hogy mit késlekedik a folytatás, miközben a szuperhősmozik reneszánszukat élik.

A legvégére pedig természetesen ide kívánkozik még a stúdió idei nagy durranása, fergeteges érzelmi hullámvasútja, a fantázia kimeríthetetlen tárházát felvonultató Agymanók, ami a megszemélyesített érzelmekkel már-már olyan elvont magasságokat ostromol, amik már kifejezetten alkalmatlanná teszik a gyerekfilm titulusra – nem véletlen, hogy a szülők sokkal jobban a szívükbe zárták a gyermekkor elvesztését megsirató road movie-t, mint a kisebb gyerekek.