John Scalzi az utóbbi időben leginkább az őrült ötleteiről híres (miközben korábban a nagyon is jól átgondolt Vének háborúja-sorozattal robbant be a köztudatba). Ilyen elvetemült – de nagyon jó – sztori a Vörösingesek, a Kaidzsú Állatvédő Társaság és az Állati gonosz, amelyek mind egy-egy elborult ötleten alapulnak. Scalzi felteszi a kérdést: mi lenne, ha… aztán megválaszolja. Hol jobban, hol kevésbé jól, de általában nagyon szórakoztatóan. A Csak a Hold az égen c. legújabb regénye is ebbe a sorba illik, mert most a Hold változik minden előjel nélkül sajttá, és Scalzi elmeséli, hogyan hat ez a Föld népességének random tagjaira. És bár most is nagyon jól felépített karakterei vannak, és a humora épp olyan elvetemült, mint mindig, ez most kicsit olyan lett, mint egy megúszós kaja, amivel nem kell sokat bíbelődni, viszont gyorsan összedobható. De legalább jó sok sajt van rajta.
“Sajtból van a Hold”
És tényleg – az emberiség egy nap arra ébred, hogy a Holdról hozott kőzetminták a világ minden táján sajttá változtak. Aztán az is kiderül, hogy a Holddal is ez történt. Bár a tömege nem változott, hirtelen nagyobb lett, sokkal fényesebb, ráadásul elkezdett a saját tömegétől összeomlani, ami mindenféle kitöréseket okoz – és nem biztos, hogy az emberiség számára ez nagyon jó. És mivel olyan korban élünk, amikor szinte semmi sem maradhat hosszabb ideig titokban, az emberek elég gyorsan rájönnek, hogy valami nagyon nem stimmel a Holddal, és erre a legváltozatosabb módon reagálnak. És persze hangot is adnak a kételyeiknek és a félelmeiknek.
Amiben Scalzi nagyon jó, az a nagyon különböző – és sokszor nagyon tipikus – karakterek, a köztük lévő interakciók, valamint az újdonságokra való reagálásuk bemutatása.
Így ebben a történetben is láthatjuk, hogyan reagál a hírre a tudományos világ, az amerikai elnök, az űrhajósok, akik épp egy újabb holdraszállásra készültek fel, seggfej milliárdosok, az egyház és a hívek, átlagemberek és mindenféle korú diákok.
– Ez nem Isten akarata – legyintett Clyde.
– Ha Isten létezik, akkor jobb dolga is akad annál, mintsem hogy sajttá változtassa a Holdat.
– Egyszer sóbálványt csinált egy nőből – állapította meg Dave.
– Az az Ótestamentum Istene – intette Clyde. – Egészen más korszak.”
És Scalzi nem is Scalzi lenne, ha nem csempészne bele a történetbe némi gonosz párhuzamot a valósággal. Így van olyan milliárdos, akit a sajtos újdonság csak annyiból érdekel, hogy ő mennyit kaszálhat a cége technikai vívmányaival, amelyekre szükség lehet az újfajta holdraszálláshoz. Vagy ott az USA elnöke, akinek szinte egyszavas mondatokra kell lebutítani az újdonságokat, különben egy szót sem ért belőlük – talán nem kell magyarázni a párhuzamokat. Ehhez jönnek még az összeesküvés-hívők, valamint a közösségi oldalak „szakértő szekciója”, és mindezeket a saját hülyeségük által kifigurázva.
Az átlagembereket viszont ugyanazzal a szimpátiával kezeli a legtöbb esetben, ami a Vének háborúja-sorozatban is érzékelhető, és nagyon szerethető. Legyen szó a kisvárosi nyugdíjasokról, akik együtt akarják eltölteni a világvége előtti utolsó napokat – már ha lesz világvége –, vagy a két, konkurens sajtboltban dolgozó fiatal (nem annyira) shakespeare-i szerelméről, Scalzi még mindig meg tudja hatni az embert.
Aztán a következő fejezetben könnyesre röhögtetni – és ez is Scalzi sajátja – a sztorival a másik kattant milliárdosról, aki a világon elsőként akar enni a sajt-holdból… Vagy a politikusról, akinek igen bizarr a viszonyulása a sajtfélékhez.
És ha már idióta milliárdosok – egy interjúban Scalzi mesél arról, honnan jött az ötlet, hogy a Hold sajttá változik.
Megemlíti a Wallace és Gromit egyik epizódját, amelyben Wallace-ék a szabadnapjukon sajtot keresnek, és így jutnak el a Holdra, ahol meg is kóstolják a kiváló tejterméket. De még fontosabb, hogy – ha nem is nevesítve – szóba kerül Elon Musk, és a sztori, amikor 2010-ben a SpaceX magán űrrepülési cég vezérigazgatójaként egy sajtkorongot is felküldött az űrbe titokban, a tesztrepülés során (és erre végtelenül büszke volt). A Csak a Hold az égen milliárdosai egy szikrával sem szerethetőbbek vagy kevésbé énközpontúak, mint a való életben, és Scalzinak sajnos bőven volt lehetősége – és oka – a valóságból meríteni.
Laktózmentes
Mind a könyvből, mind egy Scalzival készített interjúból kiderül, hogy a teljes történetet nagyjából egy hónapra, azaz egy teljes holdciklusra fűzte fel (és így 29 fejezetre, “meg még egy kevésre”, ahogy Scalzi az interjúban is elmondja). Ami önmagában nagyon érdekes, és szerkezeti elemként működik is, de a történet és a szereplők szempontjából Időnként kevésnek tűnik.
Ha a történeti szálat próbálnánk összerakni, az nagyjából így nézne ki: sajttá változott a Hold, ez előbb csak egy érdekesség, és az emberiségre egyáltalán nem veszélyes, aztán lehet, hogy mégis, ezért vegyünk érzékeny búcsút egymástól, ja, mégse… és azután jön egy váratlan, indokolatlan és magyarázat nélküli lezárás, ami után az olvasó azon töprenghet, akkor ez most mi is volt.
Scalzi minden könyve utószavában két dolgot ismételget: egyrészt nem akarta a tudományos hátteret túlbonyolítani, nehogy a valódi tudósok a nyakára járjanak, és számon kérjék rajta a csúsztatásokat.
Ha pontosan megmondom, a Hold miféle sajt lett, rengeteg e-mailt kaptam volna azzal kapcsolatban, hogy annak a sajtnak a konkrét sűrűsége miatt elrontottam a Hold átmérőjét, vagy hogy az albedója sem stimmel, és a többi.”
Másrészt arról is mindig ír, hogy folyton bajban van a határidőkkel, és mindig kapkodnia kell a kéziratai befejezésével. A könyv elolvasása után felmerülhet a kérdés, ez meddig jó poén, és mikortól már nem annyira. Mert oké, tudomány azért van a történetben, magyaráz a NASA, az űrhajósok, jó pár összeesküvés-hívő is – de pont a lezárás nincs semmilyen módon kifejtve. Mintha Scalzi rájött volna, hogy már megint kicsúszott a leadási határidőből, és egyetlen huszárvágással elvágta volna a történet fonalát.
Másrészt ez – holdciklushoz igazított szerkezet ide vagy oda – igazából csak egy fél regénynek tűnik.
Történt egy, az egész bolygóra kiható esemény, és Scalzi rengeteg karakter reakciójával megmutatja, hogyan hatott ez az emberiségre. És ez valóban nagyon érdekes, és jól van megírva. Azután, a történet végén megint csak történik valami – de ekkor már nem találkozunk a karakterek reakcióival, nem látjuk, hogy ha már a Hold sajttá válása változtatott az életükön, hogyan hat rájuk ez az újabb változás. Számomra így lett volna kerek a történet, enélkül csak egy végtelenül béna lezárás maradt.
Plusz, mivel tényleg egy hónapra redukálta a történet idejét, viszont rengeteg karakter reakcióját akarta bemutatni, alig van olyan szereplő, aki két, vagy annál több fejezetben is szerepelne. Ez egyrészt igencsak megnehezíti, hogy bármelyik szereplővel is azonosuljunk, másrészt a szerző elpazarolta rengeteg jó karakter kibontásának a lehetőségét.
Ilyen a Zsigerelő nevű gengszter meg a főnöke – kettő a legelborultabb figurák közül –, a kisvárosi nyugdíjasok, a nagyon szerethető Kajás Bagázs tagjai (akik legalább annyira jó csapatot alkotnak, mint Stephen King legjobb gyerekszereplői), vagy Vera, a korábbi szexmunkás, de akár a konkurens sajtbolt szerelmespárja is. Mind olyan jól megírt szereplők, hogy bármelyikükről olvastam volna bőven többet is – csak hát nem volt rá lehetőség.
Növényi sajt
Scalziról az is tudható, hogy minden poénos sztorijának van mély mondanivalója, és minden tragédiába belecseppent az elvetemült humorából is, ami általában működik, de itt annyira nem volt érezhető. Merthogy elkezdett egy sztorit, ami viccnek indult, aztán elég komoly drámát csiholt belőle – épp a valós élettel összefüggő párhuzamokkal. Seggfej milliárdosokról és politikusokokról ír, akik bármit megkaphatnak a pénzükért, vagy bármilyen törvénytelen dolgot elkövethetnek, ha elég embert tudnak lefizetni ahhoz, hogy azok szemet hunyjanak. (És a valóságban a legritkább esetben elégül ki olyan parádésan az igazságérzetünk, mint most Scalzi sztorijában.)
A szerző azt is bemutatja, hogyan tanácskoznak a pénzintézeti vezetők arról, hogy tudják biztosítani a bank minél további működését még egy világvége esetén is úgy, hogy minél több pénzt húzhassanak le az emberekről. Emellett az átlagpolgár reakciói is nagyon valósak, sőt, ijesztőek. Erre a legjobb példa az, amikor a „bemutatunk a Holdnak” jellegű, vidám fiatalok csoportjának egy része szinte minden átmenet nélkül válik elborult csőcselékké, amely képes lenne egy sajtboltot és a benne dolgozókat is felaprítani, pusztán azért, mert a valós veszély okozóján nem vezethetik le a dühüket és a félelmüket.
És még a világot fenyegető veszély is olyan, ami bármelyik nap akár valóságossá is válhat – eltekintve a hatalmas, azonosíthatatlan tejterméktől az égen –, így nem lehet eldönteni, mit is akart Scalzi ezzel az egésszel. Megnevettetni, felhívni az emberek figyelmét az élet törékenységére, és arra, hogy tartsunk egymással jobban a kapcsolatot (mert ki tudja, meddig van lehetőségünk rá), vagy csak dobni akart egy jó poént, amibe aztán cseppet jobban belebonyolódott, mint eredetileg akarta. Innen nézve a következő regénye remélhetőleg egy olyan sci-fi lesz, amiben legalább annyira komolyan veszi magát, mint a Vének háborúja-sorozatban, ahová végre visszatért. (Eredeti nyelven a hírek szerint szeptemberben jelenik meg, The Shattering Peace címmel.)
Ami viszont hatalmas pozitívum, az a nyelvi humor, a szójátékok és poénok, amikben Scalzi egyszerűen zseniális. Ahhoz viszont, hogy ezt élvezhessük, kellett a nagyon jó magyar fordítás, ahol minden sajtos poént sikerült úgy átültetni magyarra, hogy az valóban hasson.
És ebben hihetetlenül jó munkát végeztek a magyar fordítók: Tót Barbara, Farkas István, Pék Zoltán és Sárpátki Ádám.
Scalzi nagy erőssége a teljesen abszurd párbeszédek létrehozása, amiken legalább olyan jól lehet szórakozni, mint egy jobb Tarantino-filmen, ehhez azonban kell a jó „magyarítás”, és a fordítók ebben tökéletes munkát végeztek.
És ide kapcsolódik a címadás kérdése is. Amikor először olvastam Scalzi új regényéről, a sajttá vált Holddal a középpontban, nekem Demjén Ferenc slágere ugrott be rögtön (és okozott tartós dallamtapadást).
Mert ha éjjel a Holdról énekelek
Velem sír a sok éhes kutyagyerek
Mi együtt mondjuk el mindenkinek
Mégis sajtból van a Hold
Sajtból van a Hold…”
A fordítók viszont más címet választottak, és ezzel egy olyan magyar alkotó előtt tisztelegtek, aki fájóan hiányzik a magyar zenei palettáról, és ami nekünk, magyaroknak talán többet ad az eredeti címnél.
Holdciklusok ide vagy oda, az tény, hogy Scalzi megint eredetit alkotott, izgalmas karaktereket teremtett és csodálatosan abszurd párbeszédeket írt meg. De azért én nagyon várom az új Vének háborúja-kötetet, amelyben – remélhetőleg – kevesebb lesz a növényi sajt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
