Sokan bizonyára már azt hihették, hogy mostanra minden valamirevaló képregény megkapta a saját mozgóképes adaptációját. Pedig a képregényvilág még mindig hemzseg a feldolgozatlan, mégis kultikusnak számító művektől. Most azonban egy újabb nagyhatású képregény érkezett a képernyőkre. Az eternauta (The Eternaut, El Eternauta) Argentína egyik leghíresebb, és szerte a világon ikonikusnak számító műve, amely nemcsak a képregények, de úgy általában is a sci-fi irodalom egyik alapműve. A Netflixnek pedig szerencsére nem sikerült elbaltáznia az adaptációt. Spoilermentes kritika.
Az öröklét navigátora
Az eternauta nem egyszerűen csak egy képregény. Héctor Germán Oesterheld és Francisco Solano López egy valóságos ikont alkotott meg. A képregény eredetileg 1957 és 1959 között jelent meg a Hora Cero Semanal című képregény-antológia magazinban. Oesterheld és López gyilkos hóval és idegeninvázióval sújtott posztapokaliptikus sci-fije elég gyorsan a politikai ellenállás egyik jelképévé vált. Oesterheldtől amúgy sem állt távol a politikai aktivizmus, a hetvenes években egy baloldali gerillacsoporthoz is csatlakozott. Ez okozta a vesztét is: 1977-ben a katonai diktatúra idején négy lányával együtt elrabolták, majd soha többé nem látták őket. Az életműve azonban továbbél. Az eternauta jelentőségét jól mutatja, hogy Argentínában a képregények napja is Az eternauta első megjelenésének dátumára esik (szeptember 4.), valamint iskolákban is tanítják.
A búvármaszkos főszereplő, Juan Salvo maga is az ellenállás ikonjává vált, ám a képregény nem csupán egy ember, egy magányos hős kálváriáját dolgozza fel.
Középpontjában az igazságtalanság elleni fellépés, az emberiség összefogásának ereje és a jobb élet iránti remény áll.
López egyszerű, ám kifejezetten hatásos fekete-fehér képei szinte az olvasó bőre alá kúszva érik el hatásukat. A pusztuló, tönkrevert város képei, a fagyos tájképek, és az idegenek jelenléte tökéletesen ragadja meg a világvége hangulatot. Az eternauta szimbolikus módon reflektál Argentína történelmére és keletkezési idejéhez mért közelmúltjára is, a második világháborúra és a hidegháborúra. Témái azonban sajnos éppen annyira aktuálisak ma is, mint annak idején voltak. Argentína lényegében egy folyamatos és turbulensen változó politikai és gazdasági krízishalmazban ragadt, ahol egymást érik a gyors fellendülések és bezuhanások. Így éppen itt volt az ideje, hogy a korszellemhez aktualizálva, egy újabb közönségnek is bemutassák a sztorit.
Az eternauta netflixesítve
Oesterheld története pedig maradt a régiben. Egy baráti társaság éppen a szokásos kártypartijára készül. Ám mit sem ér egy jó kis baráti összejövetel alkohol nélkül. Amit persze elfelejtettek venni, de a modern gazdasági környezetnek hála, bármikor házhoz rendelhetik a hőn áhított whiskyt. Miután kézhez kapják az italt, arra lesznek figyelmesek, hogy a piát beadó haverjuk az utcán fekszik, és csendben hull rá a hó. Amúgy sem megszokott arrafelé a havazás, nyáron pedig pláne nem. Hamar rájönnek, hogy nem egyszerű hóról lehet szó, hanem valamiféle gyilkos csapadékról, amelynek még a napokban tapasztalt áramkimaradásokhoz is köze lehet.
A bezártság azonban ritkán hozza ki az emberből a legjobbat. Bár mindenki aggódik a családjáért, barátaiért, egyikük úgy dönt, fittyet hány a veszélyre, és megindul hazafelé. Vesztére. Ahhoz, hogy felmérjék a terepet és ellátmányhoz jussanak, viszont valamilyen módon ki kell menniük. Milyen szerencse, hogy éppen van a közelben egy jól szigetelő búvármaszk és egy strapabíró kabát, amelybe öltözve Juan Salvo (Ricardo Darín) elindulhat megkeresni a lányát, valamint körbejárni a várost.
Don’t Cry for Me, Argentina
Az eternauta egy kifejezetten tisztességes adaptáció lett. Elsősorban viszont azok fogják jobban élvezni, akik vagy ismerik az eredetit, vagy kifejezetten kedvelik a karakterközpontú, lassabb történetmesélési stratégiát. Hiába a hat rész, és az epizódonkénti nagyjából 45-60 perces játékidő,
Az eternauta nem pörög az arcán, hogy megnyerje magának a nézőket.
Helyette az első epizódokban inkább a rejtély és a feszültség fokozására, a karakterek jellemének kibontására helyezi a hangsúlyt. Ezekben az első epizódokban pedig jobban is működik, mint az akciódúsábbá váló második felében.
A sorozat elbeszélésmódjához kell a türelem, viszont a pörgés hiányát jól egyensúlyozza a hangulati elemekkel. A kihalt, behavazott Buenos Aires nagytotáljai váltakoznak a bezártságot fokozó klausztrofób helyszínekkel és képkivágásokkal. A készítőknek pedig van annyira jó ritmusérzéke, hogy éppen akkor zökkentsenek ki egy-egy fordulattal, amikor már a türelmesebb nézőknek is elkalandozna a figyelme.
Az eternauta megtartott valamicskét az eredeti képregény politikai áthallásaiból is, természetesen aktualizálva. Bár a hatepizódos első évadban ez még nem bír akkora hangsúllyal, elképzelhető, hogy a már bejelentett második szezonban már erősebb metaforikus utalásokat is kaphatunk. Salvót háborús flashbackek gyötrik (melyeknek később szintén nagyobb szerepe lehet), megemlítik a Falkland-szigeteki háborút, és többször is beszélnek a szereplők a 2001-es zavargásokról. Ugyanakkor ezek jelenléte (egyelőre) nem kap nagyobb szerepet az említéseken túl. Salvo karaktere viszont olyan, mintha Argentína történelmének metaforikus manifesztációja lenne, amely barátai egy-egy árnyalt mondatából szűrhető le.
A széria jól játszik továbbá a hasonló, túlélést előtérbe helyező posztapokaliptikus történetekben megjelenő dilemmákkal is. Kit engedjünk be a menedékünkre, kinek segítsünk? Hogyan szervezzük meg egy kisközösség túlélését? És úgy általában, miként reagáljunk a krízishelyzetre?
Elkerülhetetlenül szembe kerül egymással a rideg praktikum és az emberséges empátia,
ami ismét csak jó konfliktus forrás, még családtagok és barátok között is.
Világvége közhelyek
Az eternauta-sorozat egyik problémája viszont éppen abból fakad, hogy elég későn kapott adaptációt. Az utóbbi bő 10-15 év sorozattermésében láthattunk már nem egy, nem kettő hasonló sztorit megelevenedni. Az ikonikus képregény segített is a fent említett sablonok kialakításában. Azóta azonban eltelt majd’ 70 év, és
hiába az eredeti trendteremtő jellege, az évek során rendesen becsontosodtak ezek a klisék.
Az adaptáció pedig nemigen tud ügyesen felülkerekedni a használatukon, vagy új, más kontextusba helyezni őket. Mindenesetre, ahogy máshol, így természetesen itt is működnek ezek a sablonok, de éppen csak annyira, hogy ne lógjanak ki se lefelé, sem felfelé kivitelezésben. Szerencsére a hangulat képes menteni az összképet. Mint ahogy a színészek, különösképpen Darín és a Favallit alakító César Troncoso viszik a hátukon a produkciót.
Az eternauta vizualitására is kevés panasz lehet. A már korábban érintett látványtervezés és fényképezés igen erős hangulatot teremt, ami önmagában is képes lehet maradásra bírni az erre fogékony nézőket.
Akik viszont a CGI minőségében mérik egy film látványát, azok időnként húzhatják a szájukat.
Bár a kiemeltebb jelenetekben relatíve jól teljesít az animáció, de rendre előfordulnak gyengébben kivitelezett szekvenciák is. Ugyanakkor egy nem gigászi költségvetésből készült, eleve tévére szánt produkciónál talán nem is érdemes ezen sokat rugózni, mert összességében annyira nem ront az élményen. Az viszont már zavaróbb lehet, hogy a hatodik rész éppen ott ér véget, ahol a történet már belekezdene egy valóban érdekfeszítő, nagyobb csavarba. Még szerencse, hogy már biztos a folytatás ténye és nem marad a levegőben a cliffhanger, mint oly’ sok első évadnál elkaszált Netflixsorozat esetén.
Verdikt
Az eternauta végeredményben egy kellemesen és tisztességesen kivitelezett túlélősztori. Egyszerre tud érzelmesebb, intimebb terepeken, és a nagy egészet tekintve, globális tétekkel működni. Bár lassabb sodrású, és inkább karaktervezérelt, semmint akciódús, az elején ügyesen tudja elhelyezi a figyelem megtartásáért felelős fordulatokat. A második felére viszont az akció is megérkezik, bár a sorozat nem ezekben a jelenetekben mutatja a legerősebb formáját. A képregényes eredetiben lefektetett, nagyhatású posztapokaliptikus sablonoktól azonban kevésbé tud elszakadni. Így az alapjául szolgáló mű hiába vállalt oroszlánrészt ezeknek a megteremtésében, a sorozatban már kicsit kopottasnak érződnek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
