Csongor és Tünde kritika – Gyerekeknek készült, de nem biztos, hogy nekik szól

Vörösmarty Mihály drámai költeménye sem életében, sem azután nem lett könnyen befogadható mű. Színdarab is, meg nem is, saját korának kedvelt alkotásaiból táplálkozik (Vörösmartyt feltehetően Goethe Faustja és Mozart Varázsfuvolája ihlette), és tele van népmesei, de akár úgyis fogalmazhatunk, fantasyelemekkel, hiszen a Csongor és Tünde bőven tekinthető a magyar fantasy előfutárának. Ahogyan Nádasdy Ádám nyelvész és költő is utal rá a dráma általa szerkesztett kiadásában, ezek az elemek színpadon nem biztos, hogy olyan hatásosak voltak (ennek ellenére számos színházi előadást megélt), Vörösmarty világának pedig sokkal jobban állna az animációs film. Dargay Attila legendás magyar animátor (olyan mesék alkotója, mint a Lúdas Matyi, a Vuk vagy a Szaffi) hasonlóan gondolkodott a Csongor és Tünde kapcsán, és már a 70-es években elkezdett dolgozni a költemény mesefilm-feldolgozásán. A végső művet végül nem ő, hanem a nemzetközi produkciókat is jegyző Cinemon Entertainment (Kojot négy lelke) készítette el Dargay karakterrajzai, valamint özvegye és alkotótársa, Henrik Irén részvételével, az egyik utolsó Dargay-tanítvány, Máli Csaba és Pálfi Zsolt (Lengemesék és Salamon király kalandjai) rendezésében.

Hogy miről szól Csongor és Tünde története, olyan szempontból nehéz kérdés, hogy mit tekintünk a lényegének. Egy szinten népmeséből lett műmese, tele tündérekkel, ördögökkel, királyfival és boszorkánnyal. Másrészt szimbolikus szinten működő történet, ahol nem minden az, aminek látszik, és a történetbeli furcsaságok is inkább átvitt értelemben tudnak rendszerbe rendeződni.

Így pedig egy klasszikus hős utazását kapjuk meg: egy napon, Csongor (Czető Roland) útnak indul, hogy megkeresse igaz szerelmét, Tündét (Eke Angléa), a pár egybekelését azonban a gonosz lápi boszorkány, Mirígy (Menszátor Magdolna) állandóan megakadályozza. A fiatalok egymásra találásában mindkét oldal igyekszik felsorakoztatni a maga segítőit: míg Csongort újdonsült szolgája, Balga (Szabó Győző) segíti, addig Tündét a falusi asszonyból tündérré szegődött Ilma (Lamboni Anna) igyekszik tanácsokkal ellátni a szerelme keresésében. Addig a boszorkány három ördögfit – Kurrah, Duzzog és Bezzeg – küld rá az emberekre és tündérekre egyaránt.

Egyszerre tiszteleg Vörösmarty Mihály szellemisége és Dargay Attila munkássága előtt, miközben szeretne fő közönséghez, a gyerekekhez is szólni. Ezeket többé-kevésbé teljesíti is. Látványvilágában például egyszerre modern és régies. A karakterek arcai megidézik a Dargay-mesék stílusát, a történetet pedig az asztalánál rajzoló animátor alakja keretezi. A szereplők mozgásukban és színeikben inkább – értelemszerűen – idézik a Cinemon Entertainment animációs filmjeit. Nagyvásznon nézve ez a találkozás teljesen működőképes, hamisítatlan magyar rajzfilm érzést ad, miközben egy percig sem érződik Dargay-copynak, hanem önálló stílusú animációnak. A tündérvilág fensége is szemet kápráztató, felnőttet és gyereket egyaránt elvarázsolhat.

A Csongor és Tünde feldolgozásként Vörösmarty költeményével is hasonlóan felemás módon jár el. Nyelvezetében megmaradnak a rímek, ám hogy emészthetőbb legyen, a szereplők Speier Dávid dialógíró ötletes átiratában/modernizálásában szólalnak meg. Mindenképp merész vállalás a verses forma megtartása, hiszen a kortárs animációs filmek közül kevés olyan van, ami ezzel dolgozik, ám a Csongor és Tünde esetén ez az elem pont, hogy hozzáad a történet meseszerűségéhez, távoliságához. Ahogyan Vörösmarty is a kun korba helyezte művét, úgy a rímekbe szedett sorok is érzékeltetik 2025-ben, hogy az események nem most, hanem valahol időben és térben messze zajlanak.

Gyerekbarátra szabáson is átesett a mese, szintén érthető okokból. Vörösmarty költeménye számos helyen erotikus hangvételű, elég csak arra a részre gondolni, amikor Mirígy prostituáltakkal akarja eltéríteni Csongort és Balgát a küldetésüktől. Értelemszerűen ezek a részek vagy kikerültek, vagy gyermekbarátabbá váltak. A már említett részben például a humor eszközével oldódik fel az eredeti erotikus szál, de megtartva a szerelmi jelleget úgy, hogy a gyereknézőknek is érthető legyen (és vicces). Ezek a poénok lehetnek ódivatúak, kissé szexisták, ám ezt leszámítva a mese igyekszik az eredeti költemény népmesei humorát megfogni, a helyzetkomikumtól egészen a vicces odaszólásokig.

Bár a mese plakátja egy önálló Csongort és Tündét sugall, utóbbi keveset szerepel – hasonlóan a költeményhez –, és az aranyfa elültetésén vagy az ördögfiak utasításán túl nem sok aktív szerepet kap nőként. Vele szemben Csongor a tevékeny hős, ahogyan sok mesében a férfi az aktív aktor. Amiben viszont érdekesebb tud lenni az eredetihez képest, hogy kap egy hercegi háttértörténetet: ő az Árgyélus királyfi. Nem légből kapott hozzáköltés ez, hiszen Gergei Albert Árgirus históriája a Vörösmarty-mű előzménye. Az ilyen irodalomtörténeti részletek mellett önmagában is működik Csongor újszerűsége. Mint trónörökös, apja várába van zárva, és olyan lányt akarnak hozzáadni, akit nem szeret, és még az őrség is bénának tartja. Így a saját kalandja jogosan kiérdemelt út lesz, amin bizonyíthatja rátermettségét, és megtalálhatja önmagát (és Tündét). Az amerikai rajzfilmekben az utóbbi években a lány hősök élhettek át hasonló kalandokat, miközben a felsorolt problémák lehetnek igazak fiúkra is, így jogos, hogy megjelennek Csongornál. Klasszikus „női sorsból” indul, így kvázi „modern magyar Disney-hercegnővé” lesz. Ezzel szemben a drámai költeményben csak úgy útnak indul, szíve által vezérelve, mert ez a dolga férfi hősként. Balga és Ilma megmaradnak bajtársakként, a házaspár se veled-se nélküled kapcsolata a filmben egy nehéz elvállássá szelídül, amit a férfi nem ért, mert nem evilági a magyarázata (Ilma falusi parasztasszonyból lesz tündér és Tünde szolgája).

Az ötletes bővítéseken túl számos elemében nem feltétlen áll össze a rajzfilm egésze. Más szereplők motivációi nehezen illesztődnek rá a Csongor és Tünde mesei formájára, ám nem is volt egyszerű dolga a forgatókönyvírónak, Balassa Krisztiánnak, hiszen maga Vörösmarty sem adott sok hátteret szereplőinek. Az adaptációban lesz is megoldás mindenre, viszont kínzóan sokára derül ki (majdnem csak a végén), és szinte derült égből, vagy a mesék “mert így esett” logikája mentén.

Ezt leginkább a boszorkány, Mirígy motivációján érezni, de a főhősök vonzalma sem teljesen tisztázott vagy felépített. Az egészet nézve ez nem is csoda. Maga a Csongor és Tünde rajzfilm sűrű cselekményű, több szálon fut, amely itt 82 percbe sűrűsödik bele. A rajzfilm jól kezeli ezt a sok mindent, követhető az összes fő- és mellékszereplő sorsa. Ám egy idő után túl soknak érződik mindez, a fókusz néha-néha kibillen. Nem zavaróan, csak érezhetően szűk keretek között kellett egy ilyen hatalmas művet kezelni. Viszont felmerül a kérdés, hogy kellett-e mindenhez ragaszkodni, ami az eredetiben is szerepel? Akadnak olyan események – mint például az útelágazódásnál megjelenő Kalmár, Fejedelem és Tudós –, melyek gyerekszemszögből nem vezetnek sehova, és inkább a felnőtt nézőhöz szólnak, aki már értheti a mese szimbolikus rétegét is. Utóbbival alapvetően nincs gond, minden kortárs mese igyekszik szórakoztatni a szülőket is. 

És ezen adaptációs döntések miatt nehéz eldönteni, hogy jól szolgálja-e a Csongor és Tünde a családfilm küldetését. Összességében rajzfilmként hű maradt Vörösmartyhoz, hisz nagyon igyekszik felérni szellemiséghez, miközben tiszteleg Dargay előtt is. Felnőttként úgy érzem, többszöri megnézésre még többet adhat a mese, hasonlóan az eredeti költeményhez, és még bőven tartalmazhat felfedeznivalót. Mint önálló családfilm viszont nehézkes próbatétel, hiszen sokban támaszkodik Vörösmarty művének ismeretére, aminek a kisebb közönség nem feltétlen van birtokában. Egy bátrabb átírás jobb szolgálatot tehetett volna a Csongor és Tündének, ám a forrásmű adta akadályokat így is jól veszi adaptációként. És az is lehet, hogy így is olyan síkon meg tudja szólítani a mai gyerekeket, amire felnőttként már nem tudok gondolni.