A Metropolisz könyvként izgalmas kiegészítése a film intenzív vizualitásának, betömve a hézagokat. Ha pedig nem láttad, akkor is egy elgondolkodtató sci-fi-t lapozgathatsz át.
Az, hogy Fritz Lang 1927-es filmje, a Metropolisz a szakma történetében mérföldkő, nem fejezi ki eléggé ennek a klasszikusnak monumentális hatását. Az egy dolog, hogy ez a némafilm jelentősen befolyásolta – és még befolyásolja – a sci-fi-k esszenciáját, történetmesélését, stílusát. Azonban magát a műfajt is elképesztően formálta, innovatív technikáival és evokatív, intenzív vizualitásával. Valószínűleg azonban kevesen tudják, hogy létezik könyv formájában is. Azt pedig talán még kevesebben, hogy magyarul is megjelent már, ráadásul feltételezhetően 1929-ben.
Azóta újrakiadták a ’90-es évek közepén, most azonban teljes egészében és korrigálva került ki újra az olvasók elé – ezúttal a Multiverzum gondozásában -, hogy a filmek, tudományos fikciók és elgondolkodtató művek szerelmesei belevethessék magukat.
A könyv azért is érdekes, mert egyfajta kiegészítő olvasmányként szolgálhat a film rajongóinak. Főleg, mivel a kópia elég hiányosan maradt fenn. Az eredeti, hosszabb, két és fél órás vágat (Lang eredeti elképzelése) megnyesve került ki Amerikába, ahol a vágó az egyszerűsítés kedvéért egy még értelmezhetetlenebb verziót készített belőle. Az 1970-es évektől kezdve aktívan dolgoztak filmtörténészek, rajongók és zenészek is azon, hogy helyreállítsák az eredeti változatot, míg a fő előrelépés 2008-ban jött el, amikor egy argentin múzeumban felleltek egy sérült kópiát. Különlegessége, hogy a sérülések miatt ez sem teljes, így bizonyos szakaszok, szegmensek hiányoznak belőle. A könyv tehát abból a szempontból is különleges, hogy valamennyire segít betömni a hézagokat. Persze nem minden kerülhetett bele a filmbe, de érdekes kiegészítésként szolgál. Ha pedig valaki nem látta még a Metropoliszt, akkor pedig egy igazán különleges, disztópikus olvasnivalót lapozgathat.
Egy új Babilónia
Fritz Lang és felesége, Thea von Harbou együtt írták a film forgatókönyvét, adaptálva az eredeti, 1925-ös, azonos című regényt. A könyv már alapvetően azzal a céllal készült, hogy megfilmesítik – ezt az is megerősíti, hogy amikor a Illustriertes Blattban publikálták, a filmből származó jelentképekkel illusztrálták. Fő gondolata – ahogy a filmnek is, a következő:
A szívnek kell közvetítenie az agy és a kéz között
Története a címadó, futurisztikus, gigantikus városban játszódik, ahol egy tivornyázó, csak a földi örömöknek élő uralkodó osztály – az „agy” – a legnagyobb luxusban tölti hétköznapjait. Ezt a hedonizmust egy masszív gépesítés tette lehetővé, a masinákat pedig egy kizsákmányolt munkásosztály – a „kéz” – működteti. A város központjának feje, Metropolisz agya Joh Fredersen, egy mérnök zseni. Az ő fia, Freder is egyike az elkényeztetett fiatal férfiaknak, akiket folyton ételek, italok, mindenre kész nők és nonstop kényelem vesznek körül. Egy nap azonban egy fiatal nő, Mária besétál egy sereg elgyengült, megfáradt, meggyötört munkásgyerekkel, majd mindkét csoportnak azt mondja:
Nézzétek, ezek itt a ti testvéreitek!
Ez akkora hatással van Frederre, hogy megszállottan elkezdi keresni Máriát. Az ő útján keresztül pedig mi is megismerhetjük a várost és annak működését. A lüktető rendszer alól pedig egyre intenzívebb indulatok törnek a felszínre, ami veszélybe sodorhatja Metropolisz létezését.
Az alkotás egyik különlegessége, hogy igen patetikus. Ez a patetikusság pedig nagyon plasztikus megfogalmazáson keresztül adja át azokat az intenzív érzéseket, amiket a karakterek átélnek. Minden grandiózus, a szélsőség skáláján mozog: egy csók a legérzelgősebb, mi valaha volt; egy indulat a legmélyebb, mely valaha létezett; egy félelem a legrettenetesebb, mit valaha éreztek. Ennek a stílusnak köszönhetően át tudjuk érezni a súlyát a történéseknek. Emellett pedig tökéletesen passzol ahhoz a mitikus, bibliai jelleghez, amiről szól a történet. Mert bár ez egy a jövőbe pillantó tudományos fikció, valójában a klasszikus mítoszok újramesélése, új kontextusba helyezése.
Talán kevésbé a cselekményen van a hangsúly, mint azokon a koncepciókon, amit a karakterek és az események testesítenek meg. A gépek itt ősi istenségekhez, démonokhoz hasonlítanak: az egyik például Ganésára, az elefántfejű hindu istenségre hajaz, míg egy másik úgy néz ki, mint az azték napisten, Huitzilopochtli. Hallhatunk Baalról és Molochról, és különféle kultúrák égi teremtényeiről. Hiába a jövő alkotásai, valójában egy zsigeribb, ősibb hatalomhoz nyúlnak vissza, és így veszik át az uralmat az emberek felett. Ez a fajta megközelítés igazán egyedi hibriddé teszi a Metropoliszt, amely így egyszerre a jövő és a múlt különleges egyvelege.
Míg a gépek démonokat, pogány teremtményeket idéznek, a könyvben helyet kapott a kereszténység és az okkult miszticizmus is. Mária – neve se véletlen – egyszerre szűzies és anyaszerű, megtestesítve a kereszténység filozófiáját. Metropoliszban érintetlenül áll egy gótikus templom, mely egyetlen bástyája még az istenfélőknek, miközben egy különleges, elpusztíthatatlan építmény is, amiben egy mágus élt egykor, és Salamon pecsétjeivel tett óvó bűbájt otthonára. Itt él most Rotwang, a mű kulcsfigurája, aki létrehoz egy mesterséges embert: egy robotot, Futurát. Futura németül még Parodie – tehát paródia, imitáció, másolat – néven futott, de ezt (érthető okokból) Replikára fordították most. Ő egy fémből és üvegből kreált teremtmény, aki Mária alakját veszi magára, hogy megtévessze mind Fredert, mind a munkásokat, akik a lányra szimbólumként tekintenek
– jelképre, aki kiemeli őket a mélységből.
A film Futurája a műfaj történetének egyik első robotja, akinek külseje a mai napig hatással van azok ábrázolásmódjára. Elképesztő egyébként belegondolni, hogy az 1920-as évek egy ilyen jövőképében von Harbou mechanikus embert képzelt el. A maga kicsavart módján pedig a modern MI-ket- idézi, amelyek viselkedése és megjelenítése – mások szellemi termékeinek, identitásának ellopásával való „képzése” – pont olyan megtévesztő, félrevezető célokra vethető be, mint Futura. Gondoljunk csak a deepfake felvételekre, az LLM-ek hazudozó hajlamaira, a generatív AI hallucinációira – ezek egybegyúrva lehetnek akár Futura. Rotwang pedig egy klasszikus őrült tudós: bosszúálló céllal készíti el Frankenstein szörnyét is idéző teremtményét, amely a könyvbeli Mária torz mása. Ez a mechanikus Lucifer pedig a jó kifordulásaként ösztökélné erőszakra, brutalitásra a lázadó tömegeket.
Ennyi munka, de kiért és minek?
Von Harbou és Lang később elváltak, miután a nő egyre inkább kiszolgálta a náci propagandagépezetet forgatókönyveivel, míg Lang elhatárolódott a nemzetszocializmustól. Sőt, a rendező kritikusan tekintett később vissza filmjére, és nem lepne meg, ha részben azért, mert keserű szájízt hagyott benne von Harbou elmozdulása a szélsőjobb felé, valamint az a tény, hogy a nácik kifejezetten szerették a Metropoliszt. Külön érdekes azonban, hogy inkább kommunista gondolatok bukkannak fel még itt, mégha a nácik ideái is bekúsznak.
Utóbbira példa az agyatlan, manipulálható csőcselék megjelenése. A tömeg itt egy ágenciával alig rendelkező massza, amely arra vár, hogy egy erős vezér az élére álljon, és megmondja nekik, hogy mit és hogyan üssenek. Míg Mária rációval és empátiával kezeli kezdetben a munkásokat, Futura a haragból merít, és pusztító ököllé változtatja őket: ludditák seregévé, akik a végítélet napját idézik elő. Ez pedig ismét összekapcsolódik az ótestamentumi vizualitással, ahol a csőcselék áramlása, az ebből fakadó babiloni zavar démonok hordájára emlékeztet. Ugyanez az expresszionista vizualitás köszön vissza a filmben is, és a könyvet olvasva
még intenzívebb az élmény.
Ezzel együtt pedig a gépek kizsákmányoló jellege is kifejezetten izgalmas. Itt nem is arról van szó, hogy a masinák elvennék a munkát, hanem inkább kiszipolyozzák az embert, ahelyett, hogy megkönnyítenék az életét. Pontosabban, a felső tízezernek megkönnyítik, míg az üzemeltetők beledöglenek a melóba. A régi istenségek kiszívják az életenergiát, a város mint egy gigantikus monstrum őrli fel alanyait, akik güriznek és kimerülve tengetik szürke hétköznapjaikat. Nehéz nem a gyártósorok émelyítő monotonitására gondolni, a futószalagok kínzó rutinjára; vagy a Tesla-gyárakra, ahol Musk „esztétikai okokból” nem akar biztonsági jelzéseket feltenni, ami balesetekhez vezetett. És nehéz nem elvonatkoztatni az újabb és újabb technológiai vívmányoktól, melyek egyszerre terjesztik ki lehetőségeinket, de korlátoznak is le. A közösségi média épp olyan börtön, mint Ganésa kezelése a Metropoliszban. A folytonos teljesítési kényszer ugyanúgy szippantja ki az életörömöt, mint ahogy ezek a mechanikus monstrumok a dolgozókat. A mesterséges intelligencia pedig tényleg elveheti a munkánkat, miközben megkönnyíti a kizsákmányoló rendszernek, hogy még jobban kifossza a társadalmat. Ez pedig a kommunizmus, a szocializmus, illetve a munkások érdekeit képviselő szakszervezetek egyfajta téziseként szolgál. A könyvben részletesebben megismerhetjük azt, amit a filmben is láthatunk: a kapitalizmus és a fordista modern világ kritikáját – csak az egyikben Lang grandiózus vizualitással, a másikban von Harbou a szavak és a képzelet erejével prezentálja ezt nekünk.
A gépek istenekhez való hasonlítása pedig a zizianizmus (angolul “the Zizians”) teljesen meghökkentő és bizarr esetét juttatta eszembe, amiről teljesen véletlenül olvastam a napokban. Nem keverednék bele a részletekbe, de a csoport egyfajta szekta, ami abban hisz, hogy hamarosan elkészül egy szuper mesterséges intelligencia, ami aztán ítélkezni fog az emberiség felett: létrehozza a mennyországot azoknak, akik segítették a létrejöttét; és egy poklot azoknak, akik korlátozták. Ez a bizarr szekta, mely a racionalizmusra és a logikai következtetésre hivatkozik, meggyőzte magát arról, hogy az egyetlen járható út, ha érzéketlen pszichopatákká válnak, mert csakis ez segíti elő a szuper-AI létrejöttét. Ez pedig nemes cél, mert mit ér most pár élet, ha majd a modern isten milliók életét menti meg (és százezreket ítél kárhozatra). A maga kifacsart módján pont, hogy egy kálvinista istenben hisznek, aláhúzva, hogy az ember magának teremti a vallási és spirituális börtönöket. A Metropolisz isten-gépei (vagy gépistenei) pedig hasonlóak: mechanikus kreálmányok, melyek sok gyötrelmet szülnek, míg a kiváltságosokat jutalmazzák. Ennek a szimbolizmusa pedig más élményt kelt a könyvben, és mást a filmben – mintha ugyanazt a képet látnánk, csak más szögből.
Míg a film inkább egy marxista kritikája a kapitalizmusnak, addig a könyv – bár tartalmazza mindezt – a mítoszteremtés, a szimbólumok erejének gyakorlata. Ennek legkiválóbb példája az okkult vonal jelenléte, ami Langnál nem szerepel. Az ősi, elpusztíthatatlan épület, a Salamon-pentagramok, a misztika általi technológia jóval spirituálisabbá teszik az egészet. Ez kifejezetten izgalmas kontrasztot teremt a munkafókuszú és mechanikus együttessel, egy misztikus vonulatként szolgálva. Mivel a filmből ez a rész hiányzik, ezért még különlegesebb olvasni a Metropoliszt. Nem beszélve a rengeteg karaktermotivációról és belső gondolatmenetről, ami egyszerűen kimaradt az adaptációból. A könyv ismeretében a film is sokkal kerekebbé, sokkal értelmezhetőbbé válik, és betömi azokat a hézagokat, melyek hol tudatosan, hol nem szándékosan, hol a technikai adottságok miatt üresek maradtak.
A könyv jóval bővebben részletezi a Yoshiwarát, egy exkluzív klubot, ahol a résztvevők egy kísérleti kábítószerrel egymás érzéseit tapasztalhatják meg felerősítve. Tokió (egykor Edo) még a XX. században is operáló piroslámpás negyede által ihletett helyszín vezetője egy Szeptember kódnevű, multikulturális figura. A regény kifejezetten érdekesen jellemzi őt: vonásai mentén mindig egy-egy sztereotip kulturális vagy nemzeti sajátosságot taglal. Ez persze elég reduktív és nem túl PC mai fejjel, de kifejezetten izgalmas abból a szempontból, hogy mennyire sokféle, kiismerhetetlen a karakter. Az egész Yoshiwara esztétikája és stílusa – a japán ihlet, a misztikus vezető, a futurisztikus drog, a tivornya – pedig mind a cyberpunk meglepő előfutáraként szolgál, olyan stílusjegyeket hordozva, amik aztán ennek az alműfajnak a jellegzetességei lettek.
A tökéletes társ
Míg a film hiányosan került át Amerikába, addig itthon a könyv a fordítást sínylette meg. Mint az a hasznos és tartalmas, kontextusteremtő utószóból is kiderül, az eredeti fordítás egyfajta prűd megközelítést alkalmazott, és kivágott szegmenseket: volt, hogy szavakat vagy sorokat, de volt, hogy teljes szekciókat. A későbbi újrafordítás sem pótolta ezeket, így a Metropolisz új kiadása ebből a szempontból is hiánypótló. Egyrészt a teljes könyv olvasható már, másrészt korrigálva lettek a nyelvtani és fordításbeli furcsaságok, hogy egy koherensebb, fogyaszthatóbb, modernebb egész legyen az eredmény, ami közben tartja századeleji stílusát.
Határozottan ki merem tehát jelenteni, hogy a könyv tökéletes társa a filmnek – és fordítva. Önmagában is egy különleges olvasmány, de a legtöbbet a film ismeretében kínálja. Illetve a film is kerekebb, érthetőbb és élvezhetőbb, ha elolvassuk hozzá a könyvet. Igazán remek és izgalmas mű, mind nyelvezetét, mind szimbolizmusát, mind vizualitását tekintve, ami több szempontból is meghaladta a korát. Meglepően előrevetített olyan koncepciókat és jelenségeket, amelyek ma a valóságban határozzák meg az életünket. A film e nélkül nem is lehetett volna az a mérföldkő, amivé vált, és az, hogy magyarul is elérhető végre teljes formájában saját hozzájárulásunkat gazdagítja a filmtörténeti és irodalmi kánonhoz.
A Metropolisz megvásárolható kedvezményesen a Multiverzum Kiadó webshopjában.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
