A Dűne nővérei a nemrég megjelent Dűne: Prófécia-sorozat alapját is szolgáltató regény, amely egyben Brian Herbert és Kevin J. Anderson új előzménysorozatának kezdőkötete is. De hozza az univerzum szintjét?
Frank Herbert Dűnéjének univerzumában még bőven elférnek a történetek. Paul, Leto, az Atreidesek harca a Fűszer feletti uralomért csak egy kicsi szelete annak a hatalmas világnak, amit Herbert felépített: galaktikus politika, évezredes viszályok, titkok, árnyak között működő rendek bukkantak fel már a regénysorozat későbbi részeiben is, és sokukra messze nem jutott elég idő. Brian Herberték munkája ezért mindenképp lenyűgöző – lehetőséget ad, hogy megismerjük azokat a történeteket is, amelyeket Frank Herbert maga már nem írhatott meg. Ugyanakkor gyakran igaz, hogy hiába az ismerős világ, két különböző író nagyon máshogy fogja meg, és ez A Dűne nővérei esetén sem volt másképp.
A történet szerint a Butleri Dzsihád után járunk. A Butler-ház megváltoztatta a nevét Corrino-házra, és jelenleg ők uralják az ismert univerzumot – Salvador Corrino császár, és az öccse, Roderick herceg próbálják fenntartani a békét, és megszilárdítani a hatalmukat. A háború egyik nagy hőse, Vorian Atreides a feleségével letelepedett a Kepler bolygón, és nem igazán érdeklődik a politika iránt. A békéjét azonban nem nézi jó szemmel a megszégyenült Harkonnen-ház: az örökös, Griffin ugyan nem rajong a bosszú gondolatáért, de a húga, Valya annál elszántabb. Valya ráadásul belekeveredik a Rossakon felállított leányiskola vezetőjének, Raquellának az intrikáiba, ami meghatározhatja az egész Impérium sorsát…
A cím nem túl találó, mert A Dűne nővéreinek csak nagyjából egyharmada szól ténylegesen a rossaki rendről (ami később a Bene Gesseritté növi ki magát), és még azt se igazán mondhatjuk, hogy minden szál oda vezetne vissza, mert bár vannak átfedések, de a regény minden nézőpontkaraktere eléggé a saját útját járja. Betekintést kapunk a Mentátok rendjének kezdeteibe is, a császári udvar működésébe, megtudunk valamennyit a Suk orvosokról, és persze nem feledkezünk el a gondolkodó gépek maradványairól sem. Ez egyszerre erénye és hátránya a kötetnek, mert vannak olyan szakaszok, amelyek kifejezetten jól sikerültek (és ezeket nem halványítják el a gyengébb szálak), de nincs, ami szépen összefűzze és felhúzza azokat, amik nem igazán állnak meg a saját lábukon.
A regény rengeteg nézőpontkarakterrel dolgozik. Valya Harkonnen mellett Vorian Atreides, Salvador és Roderick Corrino, Manford Torondo, Griffin Harkonnen, Josef Venport és Gilbertus Albans, a mentátok vezetője nagyjából azonos számú fejezetet kapnak, és mellettük még akad néhány kisebb szemszög is, amelyeken keresztül rájuk nézhetünk.
Ez átfogó képet ad az eseményekről, indokolt és működhetne, ha az egyes karaktereknek lenne egyedi hangja – de A Dűne nővéreinek sajnos a legnagyobb gyengesége az írói stílus.
A Dűne mai szemmel sokszor kicsit száraznak hathat, de a szemszögek remekül működtek benne. Egyszerre egy karakterre fókuszáltunk, voltak belső monológok (néha kifejezetten hosszúak), látomásos képek, komplex következtetések és érzések, esetenként humor. Paul szemszöge nem abból állt, hogy éppen Paul cselekedeteit nézzük, hanem a regény bevezetett minket a fejébe. Ezzel szemben A Dűne nővérei esetében a leírások fájdalmasan üresek. Nem tud igazán életre kelni a Rossak, az Arrakis, a Salusa Secundus, nem tudunk kötődni a karakterekhez, nem tudnak megrázni a tragédiák, mert úgy érződik, mintha az írók teljesen kidobták volna az ablakon a mutasd, ne mondd elvet. Bőven van brutalitás, de nincs súlya, mert a legtöbb haláljelenetet is egy-egy mondatban elintézik.
Egyes történetszálaknál ez még szódával elmegy – például Valya (ahogy a Prófécia sorozat ismerői sejthetik) eleve nem egy érzékeny karakter, az ő hideg számításához és manipulációihoz valamennyire passzol ez az üres tárgyilagosság. Igaz, neki is jót tenne, ha hagynák, hogy kicsit kétarcú legyen, egyszerre kegyetlen és pusztító, de érzésekkel rendelkező ember. Griffin története viszont szinte teljes mértékben a húga iránti ragaszkodásra épül, arra, hogy személyes motivációja ugyan nincs a bosszúra, de Valyáért hajlandó mindent feltenni rá. Ennél a fiúnál nem az a fontos, hogy mit csinál, hanem hogy hogyan csinálja, de a regény újra és újra beáldozza a hitelességét és az érzéseit azért, hogy lehessen történelmet magyarázni.
A regény egyik üdítő fénypontja viszont Roderick Corrino.
Persze az ő szemszöge is hagy kívánnivalót maga után, különösen a regény vége felé vannak pillanatok, amikor úgy éreztem, messze nem szántunk elég időt a reakcióira, de maga a karakter érdekes, a története összeáll, a személyisége szórakoztató. Jó volt látni, hogy bár egy manipulatív politikusról van szó, aki nyilvánvalóan sok mindenre képes azért, hogy megtartsa a hatalmát, de vannak érzései, a szűkebb családjához kötődik (a feleségével, Hadithával az egyik legjobb párkapcsolat A Dűne nővéreiben), és lényegében fatális hibája, hogy mennyit elnézne a bátyjának.
Bár nem kifejezetten szerethető karakter, de némileg egyedibb szemszög lett még Salvadoré is, aki tényleg ostoba, kicsinyes, erőszakos ember túl nagy hatalommal. Érdekes látni, hogy miközben rengeteg kárt okoz maga körül, a könyv meri mutatni egy kicsit kedvesebb oldalát: végletekig megbízik az öccsében és folyamatosan bizonyítani akar neki. Kettejük dinamikájában, az udvari intrikákban és családi tragédiákban megvolt az a szürkeség, amit a Dűnében igazán szeretek.
Azt is érdemes megjegyezni, a sok történetszál azt is jelenti, hogy A Dűne nővéreinek zárása nem igazán zárás. A legtöbb karakter kicsit nyugvópontra ér, de igazából a problémák nagy része még nem oldódott meg – persze, érdemes megjegyezni, hogy ez is egy trilógia kezdődarabja lesz, szóval még bőven van esély összefűzni a szálakat, de fájdalmasan érződik, hogy csak egy történet elejét kaptuk meg.
A magyar kiadás kifejezetten szép – a borító erősen elüt a fő sorozat stílusától, inkább a Caladan-trilógiára hasonlít, filmes jellegű képpel, de a címhez passzol. A kötetben egy-két elgépelés akad, de nem zavaró. A fordítás maga igényes, Sziklai István és Tamás Gábor nem újoncok már az univerzumban, kihozzák az eredeti szövegből, amit lehet. Egy-két esetlenebb kifejezés van: például a regényből kiderül, hogy a fremen szó a freemenből – szabad ember – származik. Ez a rövidülés magyarban nem működne, így a fordításban frímen szerepel. De ez sem igazán a fordítók hibája, igyekezték betoldásokkal megoldani a magyarázatot. A kiadás egyetlen tényleg zavaró hibája lehet, hogy nagyon apróbetűs, ráadásul talpas betűtípussal – a könyv így is vastag, és érthető a döntés, de fárasztóbb lehet olvasni.
Összességében Dűne-rajongóknak abszolút merem ajánlani, mert mindenképp jó visszatérni ebbe az univerzumba. A Dűne nővérei érdekes történet, vannak elemei, amelyek megérdemlik a figyelmet. Különösen akkor, ha az ember követi a filmes univerzum történéseit is, a könyv sokat segít a Prófécia-sorozat értelmezésében, ha az ember már tudja, ki kicsoda pontosan. Amire viszont fel kell készülni, hogy nehéz olvasmány, és nem a szó jó értelmében: kicsit át kell rágni magunkat a lapokon a történetért, és maradhat némi hiányérzetünk utána. Remélhetőleg Brian Herbert és Kevin J. Anderson kicsit jobban belerázódtak a karakterekbe a folytatásokra.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
