A What If…? 3. évada viszi tovább a korábbi epizódok lendületét, hogy egy bombasztikus fináléval mutassa meg: bőven van fantázia a multiverzumban, csak jól kell megközelíteni.
HIRDETÉS
A multiverzumok koncepciója egyszerre bravúros kreatív és üzleti lépés, amit a Marvel is határozottan felismert. Előbbi szempontból azért, mert a végtelen lehetőségek jelentősen kiaknázhatóak, ezzel kreatív és frappáns történeteket kínálva. Üzletileg pedig azért, mert ez nagyon sokrétűen tehető pénzzé, és gyakorlatilag semminek sem kell véglegesnek lennie – ahogy azt állandóan látjuk a Marvel Filmuniverzumban (Marvel Cinematic Universe, MCU). Sajnos ez súlytalanná is teheti az eseményeket, elvégre miért kéne aggódni egy főbb karakter halála miatt, ha majd úgyis visszaköszön egy párhuzamos világban létező énje (ami persze a színészeknek legalább stabilabb állást jelenthet). Míg a DC James Gunn előtt jóváhagyott különálló projektjei (lásd Joker saját filmje, Matt Reeves Batmanje és a Pingvin) mind komoly rajongói és kritikai sikerek, addig a Marvel mindent az összekapcsolt univerzumába terelt, ami egyfajta kreatív béklyó is. Ennek valamennyire feloldásaként szolgált az animációs What If…? (magyarul Mi volna, ha…?), amit persze azért ugyanúgy az MCU-ba tereltek, de mégis olyan történeteket mesélt el, amelyek a nagyképernyőre nem kerülhettek volna ki. A széria főleg antologikus megközelítést választott, de volt egy átfogó narratív ív és visszatérő szereplők is, amelyek
most, a harmadik – és egyben utolsó – évaddal értek célba.
A szezon nyolc epizódja nagyrészt ugyanazt a sémát követi, mint elődei. Minden résznél a Figyelő (Jeffrey Wright) a közönség elé tár egy narratívát, amiben a jól ismert hősök és karakterek sorsa máshogy alakult az MCU-ban, mint azt a filmekben láttuk. A harmadik fejezet például arról szól, hogy mi lett volna, ha Bucky Barnes, a Tél Katonája (Sebastian Stan) nem öli meg Howard Starkot, mert megakadályozza benne az orosz a Fekete Özvegyből megismert Alexei Shostakov, a Vörös Őr (David Harbour). Az eredeti idővonalban az átprogramozott szuperkatona végez Vasember apjával, itt azonban ez nem történik meg, a két figura pedig egy meglepően bájos és jópofa buddy comedy kalandra indul az Egyesült Államokban. Míg Alexei a kapitalizmus társadalmat roncsoló hatásairól prédikál, Bucky próbál valamit kezdeni új szituációjukkal, miközben a sikertelen küldetés miatt az amerikaiak és a ruszkik egyaránt üldözik őket. Nem minden epizódnak van gigantikus, világmegváltó tétje, és az évad remekül szolgáltat ilyeneket is.
A részek során a nagyobb, átívelő narratívában a Figyelő egyre kevésbé tud csupán megfigyelő lenni, szembefordulva kötelességével, és újabb remek példát kínálva arra, hogy miért is nehéz istennek lenni, és csak figyelni, az objektivitás és amoralitás téves pozíciójából, ahogy lények, társadalmak, világok szenvednek. Ez a sztoriív fonódik össze az első évad első epizódjában bemutatott Carter Kapitánnyal (Hayley Atwell), aki nem csupán Amerika Kapitány pozícióját vette át, hanem egy
intergalaktikus, multiverzum-járó hőssé avanzsálódott,
akinek története végigkísérte a teljes What If…?-et.
Nem minden epizód ugyanolyan érdekes – de hát melyik antológiában az? –, viszont mindegyik különleges, és több műfajjal, stílussal és megközelítéssel kísérleteztek amellett, hogy a jelenlegi hősök gárdáját is rotálták. Az új Amerika Kapitány (egykor Sólyom) a Bosszúállók friss csoportjával veszi fel a küzdelmet egy gigantikus, kaijuk ihlette Hulk-ivadék szörnnyel. Mindezt mecha robotruhákban, ami az animéket idézi. Egy teljesen elborult fejezetben Darcy (Kat Dennings), a Thor-filmek kutató mellékszereplője összejön Howarddal, a kacsával, a furcsa páros pedig közös gyereküket – pontosabban tojásukat – dédelgetné, miközben a teljes univerzum meg akarja azt kaparintani valami rejtélyes oknál fogva. Kifejezetten szürreális, hogy mindennek ráadásul jelentős következményei lesznek.
Van itt Agatha (Kathryn Hahn), mint hollywoodi sztár, aki persze nem hagy fel a boszorkánykodással, és egy grandiózus produkcióban venne részt az Örökkévalók Kingójával (Kumail Nanjian), Bollywood csillagával. Találkozhatunk Shang-Chivel (Simu Liu) és Kate Bishoppal (Hailee Steinfeld) vadnyugati legendákként. Jobban megismerhetjük a Fekete Párduc 2.-ben bemutatott Riri Williamset, azaz Vasszívet, még saját júniusi sorozata előtt:
itt a Föld romjain küzd Mysterio zsarnoksága ellen.
Míg az animációs stílus nagyjából egységes az évadban, a hangulat és a tónusok különböznek, egyediséget kölcsönözve minden epizódnak, amelyek ráadásul kifejezetten látványos akciójelenetekkel nyűgöznek le. Utóbbira remek példa a kétrészes finálé, amit még véletlenül sem lőnék le, és csak annyit árulnék el: minden szempontból szabadjára engedték a fantáziájukat a készítők.
Az is nagyszerű, hogy szinte minden esetben visszatértek az eredeti színészek, akik pazar szinkronmunkát végeztek. A karakterek sokszínűsége és a megszokottól eltérő megközelítése jópofa lehetőségeket biztosított megtestesítőiknek, hogy más oldalaikat is megmutathassák. Plusz, azt is kiválóan prezentálja, hogy egy-egy hős esszenciája köré milyen mítoszokat, sztorikat, alternatív valóságokat lehet építeni. Mindez pedig élvezetes, pont jó hosszúságú, kreatív epizódokat eredményez
– és kár, hogy a harmadik évaddal véget is ért.
Mert a kötelező „MCU-sítás” mellett kiváló, szórakoztató, frappáns, időnként kifejezetten merész epizódokat kaptunk, amelyek kockázatát nemhogy a vásznon, de egyéb tévés kínálatában is alig-alig lépné meg a Marvel. A What If…? vége egyben előfutára is lehet a multiverzum lezárásának, ami talán azt a súlyt is visszahozhatja, ami kiveszett a Marvelből az évek során. Egy azonban biztos: ez a sorozat kiváló példája annak, hogy hogyan érdemes multiverzumban gondolkodni, és hogy egy-egy hősben jóval nagyobb a potenciál, mint azt eredetileg gondoltuk volna.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
