A Rebel Moon-sagában Zack Snyder korlát nélkül bontakoztathatta ki rendezői és történetírói vénáját, hogy megalkossa saját képzelt univerzumát. A 2023. december végén debütált első részt mindössze néhány hónap elteltével követte a második. A Sebejtő beigazolja az első részt lehúzó kritikákat, mert csont nélkül hoz minden botlást, amit A tűz gyermekére ráolvastak. Spoilermentes kritika.
Zack Snyder a Rebel Moont eredetileg a Star Wars-univerzumba kívánta elhelyezni, de elképzelései nem egyeztek a Lucasfilm stúdióéval, ezért a dolog megmaradt személyes szerelemprojektjének, aminek keretében filmvászonra vihette saját grandiózus sci-fi vízióját és leróhatta hódolatát a zsánernek, különösen a Star Wars-univerzumnak. Mint ismert, az eredmény katasztrofális lett, az első Rebel Moon lesújtó kritikákat kapott, és gyakorlatilag minden hibát elkövetett, ami egy film elkészítése során elkövethető, leszámítva a látványvilágot, ami nagyívű lett, és maradéktalanul hozza azt a színvonalat, ami egy XXI. századi mozgóképes produkciótól elvárható. Snydert szemlátomást nem rendítette meg az eposzi léptékű kritikai bukta, és továbbra is komolyan veszi világalkotását.
Nemcsak az történt, hogy a Rebel Moon akkorára hízott, hogy két egész estét film kitelt belőle, de a rendező azt is közölte, hogy négy-hat részt tart reálisnak.
Ha úgy lesz, ahogyan Snyder sejteni engedi, akkor jó darabig el leszünk látva Rebel Moon-kontenttel, méghozzá igencsak dinamikus ütemben, érdemes hát tartani a lépést az újabb etapokkal. Ez indokolt lehet olyan szempontból, hogy a második felvonás rögtön a kezdésnél belevág az események sűrűjébe, szóval jó, ha a néző képben van vele, ki kicsoda a történetben. Viszont akinek kimaradt A tűz gyermeke, az sem maradt le sokról. Az első résszel szemben támasztott egyik leggyakrabban visszatérő kritika az volt (már ha ki lehet emelni egyetlen kimagasló elemet), hogy Snyder ezerszer lejárt sablonokból dobálta össze művét, így viszonylag hamar ki lehet logikázni a szerepeket. A Sebejtő nem árul zsákbamacskát, a nyitó jelenetek azonnal ráirányítják a néző figyelmét a kiinduló helyzetre és az alapkonfliktusra. A Rebel Moon durván és részvétlenül dobja bele a nézőt a mélyvízbe, méghozzá egy igen-igen kellemetlen aspektusból.
Be kell valljam, azok közé tartozom, akik – az 1-ről szóló kritikák elolvasásától/megnézésétől eltekintve – teljesen szűz szemmel ültek le megnézni a Rebel Moon 2-t. Nemhogy az első részt nem láttam, de még a történet szempontjából talán legfőbb inspiráció Star Wars filmeket sem. Ennek ellenére igen hamar elkezdett felszökni a kínosságmérőm által mutatott érték. Természetesen nincs azzal önmagában gond, ha egy filmfolytatás megkívánja a nézőtől az előzmények ismeretét és nem akarja a már közölt információkat ismételten a szájába rágni. A Rebel Moon 2: A Sebejtő problémája nem ez, hanem az, hogy hanyagul – hovatovább trehányul – egymásra dobált jelenetekkel mutatkozik be, serényen beigazolva A tűz gyermekére mért lesújtó kritikákat.
Zack Snyder szinte őstehetséggel oltja be A Sebejtőt a lelketlen vagy dilettáns összecsapottság aurájával.
Az egyes elemek önmagukban hiánytalanul rendelkezésre állnak. Adva van az elszánt főhős, aki továbbra is Kora (Sofia Boutella). Adva vannak a hűséges társak, akik egyformán eltökéltek abban, hogy felvegyék a harcot a gonosz birodalom ellen. Adottak az egyszerű, cuki falusi népek, akik a megfelelő vezetés alatt tiszta szívből szegülnek szembe a terményükre fenekedő elnyomó hatalommal. És persze adott a tetszhalálból visszaistápolt, rettenetesen gonosz főellenség, aki annyira gonosz, hogy kiköpött úgy néz ki, mint egy náci tiszt. Ő Atticus Noble (Ed Skrein), akinek feladata, sőt, küldetése a lázadók kiiktatása, nagyon gonoszan néz, és természetesen a feltámasztói közül egyet a puszta kezével elpusztít, amikor visszatér az életbe, mert… nos, mert csak, mert miért ne tehetné meg, a harci űrhajók fedélzetén nyilván lombikban tenyésztik a magasan képzett szakembereket.
Az egyes mesesablonok adottak egy faékegyszerű „jó a gonosz ellen” harchoz, de nincs közöttük szerves kapcsolat, ami történetté tenné őket.
Az egész film szemérmetlenül, bárdolatlanul random. Látjuk a kedves falusi népeket táncolni, mert bele kell sulykolni a nézőbe, mennyire kedvesek és természetesek. Látunk egy betakarítási ünnepséget. Látunk egy kendőzetlenül őszintének szánt beszélgetést, hiszen bele kell verni a néző fejébe, micsoda súlyos tétje van az elkövetkező harcnak, amihez a csapatkohézió nélkülözhetetlen. És látunk még egy csomó mindent, ami egyébként önmagában sem állná meg a helyét, mert gagyi és giccses, de mint összefüggő történet végképp nem állnak meg.
A „történetben” elvileg a gabona az az erőforrás, aminek birtoklásáért támadást indít a birodalom hadiflottája. Ezért a helyiek gabonazsákokkal párnázzák ki otthonaikat, hogy ne lőjék az értékes zsákmányt – ehhez képest simán, gondolkodás nélkül bombázzák őket. Nemesis, a kiborg (Bae Doona) egy pajtában van, ott néha csinál valamit, de valójában semmi értelme a szereplésének, csak a végén vív egyet. Valamikor megjelenik egy gyerek és ordítva hátbatámadja az egyik szereplőt. Csak úgy sorjáznak az ehhez hasonló érthetetlen, inkoherens jelenetek.
A Rebel Moon 2: A Sebejtő további kritikus pontja nem más, mint a kriminális giccsfaktor. Van egy jelenet A jedi visszatér Family Guy-féle paródiájából, amiben Han Solo/Peter Griffin begolyózik a sok cukiságtól és arra kényszeríti a foglyul ejtett birodalmi harcosokat, hogy ássák meg a saját sírjukat. Nos, a Rebel Moon 2-nek már az első fél órája hasonló reakciót váltott ki belőlem. Mindenki, aki nem gonosz, rettenetesen tiszta szívű és elszánt a harcban – és kb. ennyi. Aki pedig nem a végletekig jóságos, az kérlelhetetlenül gonosz.
A karakter mint olyan Zack Snyder univerzumában ismeretlen fogalom.
Maximum szerepekkel találkozunk, és azok sem különösebben sokrétűek. Van a turbófőhős, vannak a segítők, vannak az NPC-sk és vannak a gonoszok. Egyénisége, bármiféle hihető jellemrajza egyiknek sincs.
Snyder a Sebejtőben tovább kamatoztatta A tűz gyermeke kapcsán már a terhére rótt lassításokat is. És nem különösebben törekedett arra, hogy ezeknek értelme, funkciója legyen. Amilyen random módon követik egymást a jelenetek, olyan ötletszerűséggel érkezik egyszer csak egy lassított rész. A néző pedig tényleg magára van hagyva annak megfejtésében, mi ennek a célja, ugyanis
meglehetősen komoly fejtörést igényel drámai mélységet találni abban, hogy emberek gabonát aratnak, vagy harc közben a porfelhős háttér előtt lézersugarak cikáznak.
Valójában az egyetlen komolyan vehető kérdés, amire a Rebel Moon 2: A Sebejtőt látva vitaképes választ adhatunk, az: alkalmas-e a film arra, hogy röhögjünk rajta. Elképzelhető, hogy a benne szerepeltetett klisék és az űropera zsáner avatott ismerői számára egy ilyen mozi inkább kínos, mint bármilyen értelemben vicces, és maximálisan megérthető, ha valaki ezt az álláspontot vallja. Én mégis ajánlom mindenkinek:
üljön le a haverokkal a képernyő elé, és töltsenek el egy röhögős délutánt a Rebel Moon 2 társaságában.
Ez a film tényleg annyira random, hogy az már élvezhető, bár nyilvánvalóan nem olyan értelemben, ahogyan azt a rendező szerette volna. Az egyes jelenetek váratlansága olyan megrökönyödést vált ki, amit a leghatékonyabban egy kiadós nevetéssel lehet feloldani. Az abszurditásig fokozott pátosz, a túlerőltetett drámaiság, a kellemetlen akciók mind kacagástól édes pillanatokkal kecsegtetnek.
Amit érdemes kiemelni és méltatni a filmben, az a látvány, ami tényleg epikus, jól kidolgozott. Ebből a szempontból határozottan érzékelhető az eddigi két részbe beleölt 166 millió zöldhasú jótékony hatása. Nincs mit kertelni: A Rebel Moon 2: A Sebejtő képi világa nagyon korrekt.
Verdikt
Zack Snyder elkezdte megvalósítani személyes sci-fi álmát egy több filmen átívelő eposz formájában. Az első rész ledorongoló kritikái változatlanul megállnak, a Rebel Moon 2: A Sebejtő továbbra is büszkén és öntudatosan hozza mindazokat a hibákat és hiányosságokat, amelyeket az első résznek már felhánytorgattak. Az eredmény egy látványra kimagasló, de minden más tekintetben a középszer alatt lévő, darabos, ötletszerű, sablonos Star Wars-utánérzés, ami nem engedi filmként komolyan venni magát.
