HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

A Dűne: Második rész a ritka jó folytatások újabb prófétája – Kritika

A folytatások ritkán tudják felülmúlni az eredeti epizódokat, miközben elkészítésüket igényli a közönség. A trilógiákra beállt filmszakma szinte mindig lejtőnek néz elébe, legyen az meredek vagy alig érezhető. Kevés az olyan folytatás, ami nemhogy eléri a szintjét elődjének, hanem felül is múlja: ilyen Star Wars: A birodalom visszavág, A Gyűrűk Ura: A két torony vagy a Sötét Lovag – és szerencsére ide sorolható az epikus Dűne: Második rész is, ami épít elődjére, tovább viszi gondolatait, és bátran meg is lovagolja azokat, mint a fremen nép a homokférgeket.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

2021-ben Denise Villeneuve bebizonyította, hogy a legendásan megfilmesíthetetlen Dűne mégsem az: egy grandiózus, az eredeti műhöz hű, de mégis a saját útját járó sci-fi született. A sikernek köszönhetően eltelt – a rajongók számára bizonyára lassú – három év, és végre megérkezett az új epizód, ami az eredeti, 1965-ös regény második felét vitte vászonra: ez lett a Dűne: Második rész.

Paul Atreides (Timothée Chalamet) és anyja, a Bene Gesserit politikai-vallási csoporthoz tartozó Lady Jessica (Rebecca Ferguson) a fűszerért kizsákmányolt Arrakis őslakos népéhez, a fremenekhez csatlakoznak, hogy elmeneküljenek az Atreides-ház bukását okozó Harkonnen-csapatok támadásaitól. Ezzel együtt, bár Paul visszakozik, a fiatal herceget a fremenek régóta „megjövendölt” messiásaként pozícionálják, hogy az ifjú Atreides hatalomra kerülhessen, bosszút állhasson, és visszaadhassa a sivatagi bolygót a helyieknek. Paul mentorává válik a próféciában már-már vakon hívő Stilgar (Javier Bardem), a fiú pedig egyre közelebb kerül egy fiatal, de szkeptikus harcoshoz, Csanihoz (Zendaya). A jóslat azért idézőjeles, mert a Bene Gesserit évszázadok óta építgeti ezt a narratívát, most pedig végre úgy tűnik,

HIRDETÉS

minden bábu a helyére kerül.

Ezzel párhuzamosan Harkonnen fronton a házat vezető báró, Vladimir Harkonnen (Stellan Skarsgård) a fremenek kiiktatására és a maradék Atreidesek elpusztítására törekszik, amiben kulcsfigurák lehetnek unokatestvérei, az egymással vetélkedő Rabban (Dave Bautista) és Feyd-Rautha (Austin Butler). Megjelenik az Atreides-ház kiiktatását elősegítő császár is (Christopher Walken), és szintén Bene Gesserit lánya, Irulan (Florence Pugh), aki egyre biztosabb abban, hogy Paul életben van. Az előző részhez képest jóval mozgalmasabb narratíva ezen csoportok belső és külső konfliktusait dolgozza fel, míg a regény főbb tematikái közül a mesterséges messiássá válás morális, politikai, társadalmi és egyéni következményeire helyezi a fókuszt, fantasztikus látványvilággal támogatva meg.

Az első rész elmélkedősebb, lassabb hangvételével és ütemével szemben a folytatás gőzerővel törtet előre, rengeteg eseményt és változást sűrítve bele impozáns, közel háromórás játékidejébe. Az eredmény egy frenetikus, de nem hektikus élmény, ami fordulatai, csavarjai és néhol eszement történései ellenére is követhető, átlátható, és logikusan felépített. Ebben a legnagyobb érdem Joe Spaihts és a rendező Villeneuve ambiciózus forgatókönyve, ami nagybetűs moziélménnyé tudta adaptálni ezt a minden szempontból klasszikus sci-fi művet. A könyv ismerői bizonyára felfigyelnek majd a kisebb és jelentősebb narratív és tartalmi változtatásokra, de ki merem jelenteni,

hogy az alkotók hűek maradtak a Dűne szellemiségéhez és mondanivalójához.

 A központi narratíva ugyanis egy futurisztikus mítosz megjelenítése – pontosabban egy mítosz tudatos létrehozása, mind a cselekményben, mind a vásznon. Előbbi politikai célokat szolgál, és kifejező párhuzama azoknak a klasszikus és modern példáknak, amikor a potenciális vagy meglévő vezetők köré szerkesztett mondakörökkel igyekeztek nemcsak legitimizálni az adott hatalmi pozíciót, hanem még magasztosabbá tenni. Paul visszakozva ugyan, de fokozatosan törődik bele abba az útba, amire terelik – és amit egyre inkább előszeretettel tapos ki magának. Érzi annak az abszurditását, hogy mit jelent az, hogy a helyiek távolról érkező megváltója, illetve tudja, hogy ez egy ravaszul felépített politikai fortély útjának egy állomása. Ezzel együtt viszont egyre inkább magáénak érzi a szerepet – sőt, hajlandó akár ki is törni ebből.

Szintén izgalmas párhuzam a Dűne: Második részben az, ahogy az imperialista galaktikus birodalmak kizsákmányolják és tönkre teszik az egykor Dűneként ismert Arrakist, amely lakosai guerrilla-támadásokkal, megtévesztéssel és tényleges számaik elrejtésével igyekeznek visszavágni. Nem kell se messzire, se régre pillantanunk, hogy saját világunk folyton ismétlődő eseményeinek kíméletlen tükörképével találkozzunk. Ezzel pedig kritikája is a klasszikus messiásszerepeknek: itt a tipikus hollywoodi és amerikai „fehér megmentő” teljesen más irányba vezeti majd „népét”, mint azt elsőre bárki gondolná.

Sőt, a maga módján közelebb állhat a valósághoz azzal, ahova tereli a narratívát.

Ennek intenzitását kiválóan adja át Greig Fraser bámulatos operatőri munkája, aminek tartalmi alapjait Brad Riker művészeti rendező koncepciói, Patrice Vermette produkciós tervező díszletei, valamint Paul Lambert és Gerd Nefzer vizuális és speciális effektjei teremtették meg. Az összhatás pedig egy brutalista és brutális, impozáns, képi világával teljesen magával ragadó élmény, ami kiválóan átadja, hogy milyen hely az Arrakis. A fremen bel- és külterek a közel-keleti és észak-afrikai térségeket idézik azok végtelen, csodálatra méltó, de veszélyes sivatagaival. Az Arrakisra telepített, a fűszer kinyerését szolgáló épületek a fasiszta építészetet idézik, és egy különlegesen egyedi epizód a Harkonnen monokróm ábrázolása, ami tökéletesen illeszkedik a véres, szociopatikus hatalmi berendezkedéshez, amit képviselnek. Minden képkockával átjön nemcsak a helyzetek hangulata, hanem azok grandiozitása is: itt a természet gigászi úr, és galaktikus mértékű terveket szőnek hatalmas befolyással bíró emberek. A vadon nyers és zsigeri uralmának csúcsa a homokféreg, amit lehengerlő módon valósítottak meg, intenzív élménnyé téve, akár csak halljuk, akár látjuk is.

Óriási jelentősége van a hangeffekteknek is, valamint a visszatérő Hans Zimmer remek zenéjének, amelyek még inkább építenek erre a hatásra. Az első részben megismert tematikus, dallamos, kórussal kiegészített „betétdalt” komplexebb muzsikák egészítik ki: fémszerű, ridegebb hangzás a Harkonnen-házat érintő jeleneteknél, perzselőbb dallamokkal a fremeneknél. Plusz jelen vannak a zajok, neszek, kattogások, recsegések és egyéb effektusok, amelyek nem kizárólag a kellékek, eszközök, járművek funkcionális részei, hanem a hangtér egészéhez adnak hozzá. Az egész együtt pedig egy nagybetűs moziélmény, amit vászonra és nagyteremre terveztek, és így is célszerű megnézni. Az egész audiovizuális összhatás beszippantja a nézőt, akit így nemcsak az izgalmas narratíva,

hanem a teljes élmény szögez a képernyőre.

Dűne: Második részben a karakterek ugyan főleg archetípusok, klasszikus sci-fi – és mitikus – alakok, azonban az őket életre keltő színészek komplex és többoldalú figurákká formálják őket. Timothée Chalamet fantasztikus Paul Atreides, aki higgadt, de eltökélt. Kiváló, már-már félelmetes, amikor határozott és rettenetes, és nem hagyja, hogy bárki vagy bármi az útjába álljon. Chani pedig pazar ellenpólusa, és Zendaya remek abban, ahogy egyre szkeptikusabbá és kiábrándultabbá válik a messiásszerepe miatt. Javier Bardem egyszerre humoros és alázatos vak fanatikus, aki még életét is odaadná a prófétáért, akit ezzel együtt próbál kitanítani a fremenek életéből: Bardem karakteres játéka és stílusa pazarrá teszik. Rebecca Ferguson pedig az a gyermekeivel törődő anya, aki közben manipulatív politikai játékos is – és ennek a kettősségnek szuper megtestesítője. A Harkonnen-ház oldalán Dave Bautistának kifejezetten jól áll az a kegyetlen, idegbeteg, de gyáva figura, akit alakít, míg az Elvisként (is) megismert Austin Butlernek meglepően „jól áll” – már ha lehet ilyet mondani – a kéjes pszichopata, aki remegve tátja ki kissé vágyakozva száját a vér és erőszak láttán. Rajtuk kívül elég sok név sorakozik fel, de többen vannak azok, akik komolyabb szerepe majd egy potenciális folytatásban bontakozik ki. A kisebb szerepek színészei is szuperek, és remekül igazodnak a film teljes hangulatához és esztétikájához.

 A Dűne: Második rész önmagában is élvezhető, de erősen ajánlott az első rész ismétlése, pótlása előtte. Egyrészt mert tematikailag szorosan kapcsolódik, másrészt mert így jobban meg lehet érteni az apró előre- és visszautalásokat, amikkel tele van a mű. Plusz, az egész együtt ad egy egészet, kifuttatva több tematikai szálat, aminek az első rész inkább az alapjait fektette le. Persze így sem oldódik meg minden, de érezni azért, hogy ez így egyben ad ki egy egészt – egyébként szerencsére Villeneuve már elkezdett dolgozni trilógiája harmadik részén, ami a Dűne: Messiás című, 1969-es folytatás adaptációja lesz. 

Ugyan a Dűne regények – ahogy már fejtegettem – egyik szerves része az ökológiai tudatosság, és a bolygó kiszipolyozásának drasztikus következményei, a film ezt, illetve komplex politikai tematikáit kevésbé helyezi előtérbe. Helyette a messiásságot, ennek kulturális körülményeit és szükségességének manipulatív jellegét helyezi előtérbe. Ez persze nem gond, elvégre inkább legyen egy erős fókusz, mint egy szétesett narratíva. Tény azonban, hogy az öko jelleg egyik erős és meghatározó üzenete az eredeti forrásnak, így kár, hogy ez kevésbé került előtérbe.

Mindezzel együtt is azonban a Dűne: Második rész egy komplex, átgondolt és mesterien összerakott sci-fi eposz, ami nemcsak, hogy a megfilmesíthetetlenség mítoszát zúzza szét, hanem képes felülmúlni elődjét, minden idők egyik legjobbjává nőve ki műfajában és a folytatások tengerében. Hatalmas és komplex élmény folyton aktuális üzenetekkel, bámulatos látványvilággal és

egy mindent átfogó, kitartó vízióval.

10 /10 Homokraptor

Dűne: Második rész

Dune: Part Two

amerikai sci-fi
Játékidő: 165 perc
Premier: 2024. február 29.
Rendező: Denise Villeneuve