Saoirse Ronan és Paul Mescal sem képes megmenteni a Foe-t (magyarul A látogató) önmagától, remek játékuk elveszik a zavarosság tengerében, hogy a nagy befejezésre már nagyon unjunk mindent.
Egy párkapcsolat hosszú távú elköteleződés, amelyben mindkét fél folyamatosan változik: szerencsés esetben pozitív irányba. Mindenki a saját érzelmi csomagjaival, múltbéli jellemformáló tapasztalataival és egyedi emlékeivel lép bele egy olyan világba, amit már együtt élnek meg. Fontos azonban nem elfelejteni, hogy egyének és egyéniségek voltak előtte is, és kell, hogy maradjanak közben is. A hosszú közös élet ugyanannyira eredményezhet csiszolódást, mint súrlódást, az elkényelmesedés pedig egyfajta nosztalgiát „a régi, szép időkre”. A Foe ilyen párkapcsolati dinamikákat dolgoz fel egy sci-fi thrillerbe oltva, sajnos nem túl nagy sikerrel.
A jövőben járunk, amikor a víz és az élhető föld már-már luxus, ezért a kormányzat épített egy élhető, lakható űrállomást alternatívaként. Bizonyos paramétereket figyelembe véve, de véletlenszerűen választanak ki polgárokat, akiknek fel kell utaznia, ezzel is hozzájárulva az emberiség fennmaradásához: egyrészt a Föld lassabban pusztul majd, másrészt a visszajelzések alapján tehetik még élhetőbbé az űrállomást. Hen (Saiorse Ronan) és Junior (Paul Mescal) egy fiatal, de már több éve együtt élő pár egy hatalmas tanya közepén (aminek aely földjeit nem művelik). Egy nap megérkezik hozzájuk Terrance (Aaron Pierre), egy kormányzati ügynök, aki felvázolja a tervet. Juniort kiválasztották, így kb. két év múlva, a megfelelő tesztek után fel kell utaznia. Ezzel párhuzamosan adatokat gyűjtenek róla, hogy készítsenek egy mesterséges intelligencia pótlékot, aki Hennel marad majd Junior távollétében – ehhez pedig Terrance ott marad velük. Az, hogy mindebbe nincs beleszólásuk és nincs választásuk természetesen feszültségeket szül,
miközben a házaspár mindkét fele próbálja értelmezni saját magát és egyéniségét ennek függvényében.
A Foe-t Garth Davis (Oroszlán, Mária Magdolna) rendezte, aki közösen írta a forgatókönyvet Ian Reiddel, adaptálva utóbbi regényét. Reid írta egyébként A befejezésen gondolkozom c. regényt is, amiből 2020-ban szintén film készült – és meg is nézhető Netflixen. A gond azzal van, hogy a páros forgatókönyve nem adaptálja jól a könyvet, egy hatalmas katyvaszt eredményezve, ami túl sok narratív elemet áldoz be nagy csattanója oltárán. Így a közel két órás játékidő jelentős részében bizarr és szürreális jelenetsorok várnak minket, amelyek gyakran nagyon természetellenesnek hatnak. Ezek egy részét megmagyarázza a sztori vége, de a Foe élvezhetőségén sajnos nem változtat. Túl sok idő megy el fülledt, pátoszos együttlétekre, szenvedélyes vitákra és elnyújtott érzelmi tusákra, miközben érezzük, hogy Terrance sem csak megfigyelőként van jelen. Kevés film engedheti meg magának, hogy így követelje meg a néző figyelmét, szinte végig zavarban tartva őt: itt pedig egyszerűen nincs jól megvalósítva és kivitelezve.
Pedig Ronan és Mescal fantasztikusak a Foe-ban, mint mindig. Ronan előtt folyton ott lebegnek a „régi, szép idők”, mielőtt túl sokat áldozott volna fel magából közös életükért. Hen nagyon szereti Juniort, és hiszi azt, hogy egyszer újra az lehet, akibe beleszeretett, és együtt fedezhetnek fel új dolgokat. Juniort azonban ide kötik gyökerei, és teljesen jól érzi magát abban, amiben vannak. Ő arra a Henre vágyik, aki elégedett azzal, amijük van, és nem vágyik folyton más, szerinte elérhetetlen dolgokra. A férfiban egy mély megvetés van a világ, és főleg az emberiség iránt, és úgy gondolja, csak egymásban bízhatnak, és csak egymásra vigyázhatnak. Tovább kavar a helyzeten Terrance karaktere, aki egyszerre tűnik sunyi agitátornak és cinikus megfigyelőnek, aki mintha élvezné a civakodást, aminek részben ő a kiváltója. Pierre azonban emberséggel is felruházza figuráját,
aki emberileg is próbálja megismerni alanyait.
Mindezt látszólag egy kipusztult világ végén, a semmi közepén, egy fullasztó, hagyományos farmházban, ahonnan csak dolgozni járnak el a főszereplők: Hen egy bárba, Junior egy csirkehúsfeldolgozó-üzembe. A munkahelyek is azt a személytelenséget, egyéniségvesztést és izoláltságot illusztrálják, amik a központi tematikái a Foe-nak. A Saul fiáról ismerhető Erdély Mátyás magyar operatőr szuperül ruházza fel a helyszíneket is a pusztulat érzésével. A párról intim és közeli, már-már klausztrofób felvételei ugyanannyira hatásosak, mint a bámulatos nagy totálok a haldokló környezetről. A halál is lehet szép – fogalmazódik meg Henben, és Erdély munkájának köszönhetően ez a rész át is jön. A gond azonban nem a vizualitással van, hanem a narratíva vezetésével és hiányos kidolgozottságával.
A központi feszültségek kifejezetten érdekesek lehettek volna. A házasságok és párkapcsolatok boncolása, az, hogy ki mivel tartozik a másiknak, vagy kinek mennyire van joga megélni saját vágyait, egy kifejezetten izgalmas téma. Elemezné azt is a Foe, hogy mit jelent egyéniségünk, mennyire változhat, ezt mennyire engedhetjük, és mikor válunk teljesen új személlyé – már ha valaha azzá válhatunk. Mindezt ítélkezés nélkül teszi, még akkor is, ha egy-egy mozzanat már az érzelmi bántalmazás határait súrolja. Ezek a koncepciók azonban nincsenek sem rendesen elmélyítve, sem átgondolva, hiába próbál a remek színészi gárda kezdeni valamit a forgatókönyv szegénységével. Nem beszélve arról, hogy a központi cselekmény – emberek helyettesítése egy teljesen azonos külsejű és viselkedésű mesterséges intelligenciával – egy morális és etikai rémálom, ami szintén méltatlanul van prezentálva. Még a címe is egy remek ötlet: a foe ellenfelet jelenti, és elég sokféleképp értelmezhető. Lehet a kormány vagy Terrance, aki behatol életükbe, lehet a készülő MI-pótlék, aki elfoglalná Junior helyét, de lehetnek egymás ellenfelei is, akik mást-mást várnak már az élettől. A végeredmény azonban mintha egy
egyszerre félkész, de mégis elnyújtott Black Mirror epizód imitációja lenne.
A Foe sajnos nem sikerült jól, pedig hatalmas lett volna benne a potenciál, nemcsak kiváló színészei, hanem érdekes koncepciói miatt is. Fókuszát és nézőit azonban elveszti elég hamar, és képtelen fenntartani az érdeklődést, miközben túl sokat tesz fel fináléjára, ami miatt szenved az egész narratíva. Lehetett volna sokkal több, ha mélyre mer menni. A válasz pedig a címben: önmaga ellensége lett.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
