A depresszió és a mentális betegségek szerencsére egyre kevésbé számítanak tabutémáknak, és pszichológushoz járni sem annyira ciki, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. De ettől még nem lett könnyebb megküzdeni saját démonainkkal. A depresszió közelgő világnapja (szeptember 10.) alkalmából összegyűjtöttem 5 + 1 képregényt a depresszióról, amelyek a maguk egyszerű, vagy pont fantasztikus módján közelítik meg a mindennapos belső küzdelmeket.
Zoe Thorogood — It’s Lonely at the Center of the Earth
Zoe Thorogood neve nem sokat mondhat a hazai olvasóknak (kivéve a fekete öves rajongókat), de érdemes megjegyezni, hiszen már most, 24 évesen sorra jelölik a legfontosabb képregényes díjakra – például a legutóbbi San Diegó-i Comic Conon 5 Eisner-díjra jelölték, öt különböző kategóriában. Mások pedig a képregény jövőjeként emlegetik őt. Második, önéletrajzi képregénye nem is támaszthatná alá jobban ezt az állítást.
Zoe az első szakmai sikerek után depresszióba esik, amire a koronavírus-világjárvány sincs túl jó hatással. A bezártság idején pedig saját lelki vívódásaival, a depresszió lehúzó erejével és szorongásával kényszerül együtt tölteni az időt. Zoe a képregénye lapjain legalább négy formában ölt alakot: például sematikus figurákká vagy mangákból ismert chibikké változik, attól függően, depressziója épp milyen szakaszában van. Hasonló stílusvariációkban és véletlenszerűnek tűnő karakterekkel kel életre a Zoét körülvevő világ is: hol állatokká, hol pedig egyszerűbb gömbfigurákat idéző masszákká válik mindenki. Egyedi, sokszor különböző stílusokat és technikákat ötvöző képei lehúznak a lomhán csoszogó depresszióba, hogy minden egyes hétköznapi apróság küzdelme átjöjjön. És ezen keresztül pedig az a megkönnyebbülés, sőt győzelemérzet, amely a kis kihívások leküzdését jelenti. Zoe erről hitelesen és őszintén beszél – hiszen ő is ott volt a mélyben –, hogy segítsen másoknak is megküzdeni önmagukkal.
Lize Meddings — Sad Ghost Club
A Sad Ghost Club egy 2014 óta működő kreatív közösség, amit Lize Meddings illusztrátor hozott létre. A közösség miniwebcomicjából nőtte ki magát, aminek középpontjában egy szomorú szellem áll. A lepelbe burkolt alak Meddingset jelképezte, aki egyetem utáni céltalanságával küzdött. Képei egyre nagyobb közönséget értek el, míg végül 2019-ben megkereste az Hachette kiadó, hogy mi lenne, ha egy hosszú hangvételű történetet mesélne el karakterével. Ebből született a most már három kötetnél járó The Sad Ghost Club képregény.
Az első kötet Sammel indít, aki mindenen, de szó szerint mindenen képes szorongani. Egyetemi beadandón, mert attól függ a jövője. Azon, hogy a boltban ne fusson össze senki ismerőssel. Vagy hogy elmenjen-e egy buliba, ahol nagyon sok ember van. Sam aztán rájön, hogy nincs egyedül a problémáival – más szomorú szellemek is próbálnak fogódzkodókat találni a világban. Meddings az első kötetben a notórius szorongó mindennapjaira fókuszál, annak tényleg minden végtelenül aprólékos gondolatával. Kívülről frusztrálónak hathat ez, de pont így ábrázolja tökéletesen egy szorongó leterhelő napjait – hogy valaki mindig ezeket az ismétlődő gondolati paneleket pörgeti magában a legegyszerűbb szituációkban is. Egy új szereplő behozásával pedig ennek a problémának más távlatai is megnyílnak: van, amivel más nehezebben küzd meg mint mi, de pont itt nyílik meg a lehetőség egymás támogatására. A képregény a két szellem-szereplőben a közös pontokat bontja ki, és azok mentén azt, mit tanulhatnak egymástól azért, hogy előre tudjunk lépni saját fejlődésükben. Az oldalak, melyekkel könnyű azonosulni mellett ez a Sad Ghost Club legfontosabb érdeme.
Debbie Tung — Everything is OK
Tung képregénye Zoe Thorogoodéhoz hasonlóan a saját depressziójáról és az alkotással járó megfelelési kényszerről szól, őszintén, ám aranyosabb, könnyebben befogadható formájában. És ez semmit sem von le az értékéből! Tung hétköznapi hangnemben visz végig a szorongástól az önmegvalósítás vs. megélhetés közötti zsonglőrködésig, kiemelt figyelmet fordítva a kiégés veszélyének. Mindezek mellett Debbie egyfajta általános útmutatót is ad, végigmenve minden olyan állomáson, amelyen mindenki megfordul, akinek már volt dolga depresszióval vagy más mentális betegséggel. Egyszerre szól ezekről komolyan és segítő szándékkal, de ennek ellenére az önironikus humort sem kerüli. A túlgondolás és az önbántás kerül főleg céltáblára, de ezek a gegek pont segítik kicsit olyan mederbe terelni a depressziós nézőpontot, hogy minden nehézség ellenére is tudjunk nevetni visszatérő rossz szokásainkon – ugyanis ez is lehet eszköz a gyógyuláshoz. Gyorsan olvasható, aranyos képekkel dolgozó képregény, amely cukisága ellenére nem bagatellizálja a depressziót, és még útmutatót is ad ennek feldolgozásához.
Joe Kelly és Ken Kimura — I Kill Giants
Joe Kelly képregénye (2018-ban egy film is készült belőle) se nem sorozat, se nem kiegészítő kötet, sem pedig franchise része, csak egy egyszerű történet egy tizenéves lány depressziójáról és annak feldolgozásáról. Azonban Kelly és a rajzoló, Ken Kimura mindezt a legnagyobb szimpátiával mutatja be, miközben látványos óriásharcokból is jócskán kijut.
A képregény főhőse, Barbara pont azt csinálja, amit a történet címe mond: óriásokat öl. Bár küldetése miatt rendesen kinézik a suliból, és mindenki gyerekesnek gondolja, őt nem foglalkoztatja különösebben. Ugyanis fontosabb óriásokat kutatni, nehogy veszélyeztessék az ismert világot. Joe Kelly tudatosan viszi végig a szörnyszálat úgy, hogy fantasynek és a kőkemény valóságnak is érződjön Barbara küldetése. Ehhez nagyon is sokat tesz hozzá Ken Kimura mangákat idéző stílusa, ami a végső megoldásig megcsal minket. Bár kicsit egyszerű történetvezetés mentén jutunk a végkifejlethez, a sírás így is garantált, olyan erős befejezés kerekedik az egészből.
Anna Krztoń — Szedd össze magad
A lengyel Anna Krztoń más önéletrajzi ihletésű képregényekkel szemben nem önmagáról, hanem inkább egykori barátairól mesél, így az ő problémáikat és szorongásaikat beszéli ki a sajátja helyett. A Szedd össze magad három lányról – Ania, Aisa és Iga – és az életükről mesél, ami tele van filmekkel, képregényekkel és rockzenével. Mindez a 2000-es évek Lengyelországába helyezve. A kellemes nosztalgiázás mellett egyre inkább előtérbe kerülnek olyan témák, mint a mérgező családi élet, és az ebből fakadó szorongások vagy mentális problémák. Az ilyen élethelyzetek megértéséhez igyekszik eljutni a történet főszereplője, aki mankóként is szolgál az olvasónak is a saját életünkben felbukkanó, bajban lévő barátokhoz. Ahogyan a képregény lapjain is kitűnik, ez nem mindig egyszerű, sőt.
A képregényt bővebben kritinkánkban ajánlottuk:
+1 képregény: Alice Oseman — Heartstopper 4.
Nick és Charlie szerelmének története elsőre furcsa kivételnek tűnhet egy depresszió‐képregényeket gyűjtő listán. De ha már járt kezünkben a Heartstopper-sorozat negyedik kötete, akkor nem ér meglepetésként. Alice Oseman tiniképregénye, amit itthon a közbeszédbe a könyvfóliázások emeltek be, legutóbb megjelent kötetében nemcsak a fiúk rózsaszín szerelembuborékáról mesél, hanem lelki problémáiról is. A kötet fő bonyodalmát az adja, hogy Charlie-ról kiderül, éhségzavarral küzd, amit korábbi rossz élményei (bullying, kontrollhiány) idéztek elő. Bár kemény dolgokkal kell megküzdenie, és a listán szereplőkhöz hasonlóan indul meg ő is lelki gyógyulása útján, a fő fókusz mégis Nicken van, a pasiján, a hozzátartozón. Az ő nézőpontjából Oseman azt mutatja be, milyen megélni azt, ha a pároddal történik valami rossz, és te nem tudsz segíteni neki, és ezt az érzést hogyan tudod feldolgozni, miközben persze aggódsz a szerelmedért. A Heartstopper itt beleránt olyan sötét érzésekbe – főleg a korábbi cukiság után érződhet ez durvának –, mint a tehetetlenség felett érzett düh, és hogy akár mentális gyógyulással érhet fel az a küzdelem, hogy tehetlenségünket el tudjuk fogadni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
