Film

A Volt egyszer egy nyárban emlék és valóság rajzol nyári karakterrajzot

A Volt egyszer egy nyár (Aftersun) nüanszoltan veti össze az emlékeket és a valóságot, az eredmény pedig egy csodálatos, megható, magával ragadó alkotás, ami lassan, de biztosan kúszik a lelkedbe.

A gyerekkori élmények az idő múlásával fokozatosan válnak egyfajta kodifikált mítosszá. Saját, homályos emlékeink környezetünk ismételt elbeszéléseivel vegyülve olvadnak össze egyfajta kánonná, amely egyik alappillére lesz személyiségünknek. A nüanszok elvesznek, csupán érzések és a belőlük fakadó következtetések azok, amiket képesek vagyunk felidézni. Amióta azonban tudunk videókat készíteni, azok új lehetőségeket kínálnak: egyrészt újraélni emlékeinket, másrészt – ami talán fontosabb – újraértékelni őket. A Volt egyszer egy nyár egy gyönyörű történet arról,

mennyire mások lehetnek az emlékeink valakikről ahhoz képest, hogy kik ők valójában.

Calum (Paul Mescal) egy fiatal apuka, aki lányával, Sophie-val egy törökországi nyaralásra utazik: a lány 11 éves, a férfi pedig most ünnepli 31. születésnapját. Calum ugyan jóban vált el Sophie anyukájától, gyerekük vele él Skóciában, míg az apa Anglia fővárosába költözött. A közös túra tehát egyike azon alkalmaknak, amikor együtt tölthetnek el időt egymással. Sophie ezalatt a tinédzserré válás küszöbébe lépésével ismerkedik, és talán mit sem tapasztal álmodozó apja nyomasztó depressziójából.

Charlotte Wells skót író-rendező elképesztően érzékenyen és mesterien tárja elénk karakterrajzait, bravúrosan felépített, kimért, de mégis érzelemteli jelenetekkel. A nagyjából másfél órás élmény jelentős részében talán azt sem értjük igazán, hogy pontosan mire fut ki az egész, mire azonban célba ér, precízen visz be egy érzelmi gyomrost – hiába vagyunk rá felkészülve. Mindezt ráadásul nem a hagyományos értelemben vett, kifakadós drámával, hanem egy visszafogott, de annál erőteljesebb, lassan bekúszó katarzissal. Az pedig, hogy a film működik, a pazar forgatókönyv és rendezés mellett központi duója csodálatos alakításának is köszönhető.

Paul Mescal elképesztő hitelességgel tárja elénk Calumot. A férfi egyszerre egy törődő, elkötelezett, érzékeny apa, aki élvezi a lányával töltött időt, de közben egy reménytelen álmodozó is, aki láthatóan a spiritualitásba és gyorsan változó új célokba folytja egzisztenciális válságát. Mescal teljes odaadással egyensúlyozik a meggyötört pszichéjű ember és a megbízható apa között, akinek nagyon fontos, hogy jó emlékekkel és hasznos élettanácsokkal lássa el lányát

– és hogy tudassa vele, hogy bármikor és mindenkor ott lesz neki.

A fiatal Frankie Corio pedig kora ellenére – vagy pont amiatt – már-már érthetetlen érettséggel bújik a vele egykorú Sophie bőrébe, aki egy minikamerával dokumentálja a nyaralást – és aminek a felvételeiből láthatunk bevágásokat a film közben. Sophie még kislány, de annyira mégsem, a szálloda nyári hevében virágzó tinik világa pedig egyre jobban érdekli. Az értelmes kölyök pedig apukájáról is egyre többet szeretne megtudni, és nyitottsága és ébersége ellenére még csak talán tudatalattijával kezdi érzékelni a Calum lelkén megjelenő, egyre csak növekvő fekete foltot.

Kettejük kapcsolata pedig emberi, ami egyszerűsége és őszintesége miatt annyira gyönyörű. Sophie videojátékozik, medencézik és ismerkedik a helyiekkel, ha épp nem apukájával van valamilyen programon, miközben próbálja befogadni és értelmezni ezt a valamit, amit életnek nevezünk. Calum pedig igyekszik fenntartani a látszatot, hogy véletlenül se adja át lányának azt a közönyt, amit érez.

Hiába a lelkesedés, mögötte valami hűvös tátong, reménytelenül.

A rendezés egyik mesteri húzása, hogy kiválóan és tudatosan dolgozik a mozgókép formanyelvével, gyakran – ironikus módon – egyfajta statikussággal nyúlva hozzá. Számos jelenet precízen elhelyezett kameraszögekből vett, vágatlan képsorokból áll, ahol van időnk befogadni a tudatosan odarakott díszletelemeket. Az egyik kedvencemben például a szállodai szoba fekete tévéképernyőjének tükröződéséből láthatjuk a készülődő párost, a dialógus közben pedig észrevehetjük, hogy önsegítő és Tai Chi könyvekkel van megpakolva a polc – elgondolkodtató, hogy ki hoz egy köteg ilyen jellegű kötetet egy könnyed nyaralásra.

A film során folyamatosan a két főhős szemszögéből tapasztalhatjuk meg az eseményeket, így lehetőségünk van egyszerre mindkét perspektívából befogadni a narratíva szeleteit. Plusz, saját, valódi tapasztalatainkkal új értelmet vihetünk egy-egy egyszerűnek tűnő eseménybe is. Sőt, érdemes elgondolkodnunk azon, hány ilyen szituáció lehetett saját gyerekkorunkban: amikor egy-egy akkor talán csak furcsának, vagy értelmetlennek ható mondat milyen tényleges mögöttes tartalommal bírt. Amit ráadásul azért engedhettek meg maguknak szüleink, nagyszüleink, mert azt vélték: „gyerek még, úgysem érti”.

Ha pedig ez részben igaz is, a gyerek érzi, őt meghatározza, és ő később érti meg, amikor már lehet, hogy késő.

A mindig aktuális, mindig emberi témák valósak, a történetvezetés azonban egyfajta misztikumot visz a műbe. Nem emberfeletti értelemben persze, inkább úgy, hogy mennyire lehetetlennek tűnik igazán, tényleg mélyen megismerni valaki mást. Mert hiába ismerünk közelről valakit, vagy gondoljuk azt, hogy teljesen megnyílt előttünk, nem tudhatjuk, hogy azoknak a pszichéje mit is rejt igazán. „Senki sem különálló sziget”, fogalmazott John Donne, és igaz, hogy egyedül egyszerűen lehetetlen meglenni az életben, az is tény, hogy valahogy mindig egyedül vagyunk – ami a maga morbidan gyönyörű módján remekül passzol a film török szigeti helyszínéhez.

Az emlékek olyanok kicsit, mint amikor sokat nézünk a napba, majd pislogva próbáljuk eltüntetni látómezőnkből az egyébként is hamar elillanó, „beégett”, sötét foltot – ez pedig fokozottan igaz a nyári emlékekre, ahol a kikapcsolódás és az idő múlásának megszűnése mellett mindent átjár egyfajta álomszerű hangulat. A film pedig ezt az érzést ragadja meg kiválóan, és erre húz fel egy precízen, gondosan összerakott narratívát, ami annyira univerzális, mint amennyire személyes.

A Volt egyszer egy nyár egy csodálatos műalkotás, aminek minden aspektusa remekül illeszkedik egymáshoz anélkül, hogy mesterkéltnek hatna. Sőt, elképesztően személyes, érzelmes és megható, amihez nem kis mértékben járul hozzá központi duójának fenomenális alakítása, akiknek a kémiája és profizmusa példátlan. Egyszerre szeretetteljes és nyomasztó, és a tavalyi év egyik legjobb filmje (ami hozzánk persze csak idén jutott el) – mindezt pedig nem grandiozitásával, hanem visszafogott őszinteségével éri el.

És talán arra is rávesz, hogy mi magunk elgondolkozzunk azon: mennyire valósak azok a szeretteinkről alkotott képek, amiket őrizgetünk magunkban évek óta?

10 /10 Melankóliraptor

Volt egyszer egy nyár

Aftersun

angol dráma
Játékidő: 106 perc
Premier: 2023. március 9.
Rendező: Charlotte Wells