T. J. Klune Ház az égszínkék tengernél című regénye annyira léleksimogató és cuki volt, hogy szinte kiéhezve vágyik az ember a legújabb művére. A suttogó ajtón túl azonban egy teljesen más témát boncolgat, mégpedig a halált, illetve, hogy mi történik utána. Lássuk, ezúttal mivel örvendezteti meg a lelket a szerző. Könyvkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ahhoz, hogy érdemben beszélhessünk A suttogó ajtón túlról és Klune munkásságáról, elkerülhetetlen, hogy a Ház az égszínkék tengernélt is felemelgessük. Szóval aki még nem olvasta volna a másik regényt, az gyorsan pótolja, vagy olvassa el róla a kritikánkat. Az első párhuzam, amit a két regény között vonhatunk, hogy mindkettőnek egy elsőre talán nem túl szimpatikus férfi a főszereplője, illetve mindkét történet központi helye egy-egy épület. Főszereplőnk jelen könyvben egy Wallace Price nevű ürge, akiről már az első oldalon kiderül, hogy egy igazi kretén. Karrierista cégvezető, akit nem érdekelnek az alkalmazottai érzelmei, csakis a hatékonyság. A férfi két nappal később eltávozik az élők sorából, a szíve egyszerűen megállt. Végignézi a temetését, amelyre alig mentek el páran, majd egy ismeretlen nő közli vele a nyilvánvalót, hogy ő bizony távozott az élők sorából, bármennyire is hihetetlen. Mint kiderül, a nő neve Mei és ő a Kaszás, akinek az a feladata, hogy elvigye Wallace-t egy teaházba, ahol átmenetileg el kell időznie. Egészen pontosan addig, amíg készen nem áll az átkelésre, jelentsen ez bármit is.
A teaház vezetője Hugo Freeman, egy sármos férfi, aki révészként segíti átkelésre a lelkeket. Egyik különleges adottsága vagy érzéke, hogy minden embernek és léleknek kitalálja, melyik tea illik hozzá a legjobban, majd azt szolgálja fel az első beszélgetés mellé. A lelkeket és Hugót egy horogra erősített zsinór köti össze, ami egyben arra is szolgál, hogy a megfelelő helyen tartsa a lelkeket. Ebben eléggé hasonlít Matt Haig Éjfél könyvtár című művéhez, ahol a kvázi purgatóriumként tekinthető hely egy könyvtár, a főszereplőt segítő személy pedig maga a könyvtáros. Mindkét esetben lényeges, hogy megnyugvást hozó helyiségekről van szó, ahol a helyi szakember segíti a lelkeket a megértésben és elfogadásban. Bár Haig esetében öngyilkossági kísérletről beszélünk, Wallace pedig természetes halállal vesztette életét, számos párhuzam, és filozófiai szál nagyon hasonló. Mindkét történet esetében kulcsszerepe van az karakterfejlődésnek és az elfogadásnak. Érdemes mindkét regényt egyaránt elolvasni.
A teaház állandó “lakói” még Hugo nagyapja, Nelson, és egy hatalmas fekete kutya, Apollo, akik szintén szellemek. Ők a történet állandó szereplői, akik mindannyian hozzájárulnak ahhoz, hogy Wallace elfogadja ami vele történt. Nelson ezt a maga tökös nagypapás személyiségéből adódóan nagyon komikusan és egyszerre megleckéztető módon kezeli. Talán a legszórakoztatóbb jelenetek és párbeszédek hozzá köthetőek. Mei és Hugo végtelen türelemmel és megértéssel kezelik Wallace számonkéréseit, igyekeznek mindenre a legkielégítőbb választ adni. Mei egyébként nagyon belevaló csaj, akiben megvan a kellő alázat és tisztelet ahhoz, hogy Kaszás legyen. Ha jobban belegondolunk a női kaszás szerepek egyre gyakrabban fordulnak elő mind könyvben, mind képregényben. Gondoljunk itt például a Death Vigil-ben szereplő Bernadette nevű kaszásra, aki Meihez hasonlóan, egyfajta családként fogja össze az embereket. De felidézhetjük a Sandmanből ismert Halált is, aki szintén női alakban van jelen.
HIRDETÉS
Ha arra gondolunk, hogy ki vezessen át minket a purgatóriumi megtisztulásunkon/ az elfogadáshoz vezető úton, akkor sokkal szívesebben bíznánk magunkat egy empatikus nőre, mint egy klasszikus képet idéző csuklyás, horrorisztikus alakra. De megközelíthetjük oly módon is ezt a szereposztást, hogy a szülőanya arca az akit kvázi születésünkkor meglátunk, ő táplál minket és ő kíséri a fejlődésünket.
Nem ördögtől való tehát, hogy a halál után is egy női alak vigyázzon a lelkünkre, ő legyen az, aki utat mutat egy új létforma felé, bármi is várjon minket a halál után. Ha nagyon filozofikusak akarunk lenni, egyfajta ciklikusságot is ad ez az élet körforgásának.
Ami leginkább előre viszi a történetet, és ami miatt nem csak egy ember küszködéséről szól az egész könyv, az az, hogy különféle emberi történeteket ismerünk meg általa. Személyes tragédiákat, megélt traumákat, a gyász különböző fokozatait sorakoztatja fel a szerző. Mindenkinek megvan a maga története, ami ebben a teaházban összpontosul. Mindemellett azonban egy fejlődésregény is, mert Wallace tahó modora alól előbújik végre valami más is, amit eddig rejtegetett a világ elől. Bár nagyon nehezen lépi át a tagadás szintjét és folyamatosan bunkó a többiekkel, ők mégsem mondanak le róla. Nekik, de legfőképpen Hugónak köszönhetően Wallace átértékeli az emberi érzelmeket, kapcsolatokat és empátiát tanul, amihez az kellett, hogy gyökeresen kikerüljön a komfortzónájából. A folyamat nagyon hasonló a Ház az égszínkék tengerben látható fejlődéshez, ahol szintén egy másik férfi nyitja fel a főszereplő szemét a fontos dolgokra. Itt is egyértelművé válik, hogy homoszexuális vonzódás alakul ki a köztük, ez azonban nem tolakodó és nem tolódik az ember arcába olvasás közben. Igazából ez teljesen olyan érzelmi folyamat, mint ami bármelyik romantikus regényben szembe jöhet az emberrel.
Lényegében a történet maga ismét az elfogadásról szól, csak egy teljesen más kontextusba helyezve. Megismerünk eltévelyedett lelkeket, akiket csak héjnak neveznek, ugyanakkor ez ad egy érdekesen hátborzongató ízt a történetnek. Egészen addig a pontig inkább egy horrorszerű elemként tekintünk rá, amíg Wallace által fel nem fedezzük benne a reményt. Megismerjük továbbá egy erőszakos gyilkosság áldozatát, akinek dühe majdnem mindent felemészt. Egy édesanya legmélyebb gyászát, aki nem tud beletörődni kislánya elvesztésébe. És megismerünk kuruzslókat is, akiknek köszönhetően sok gyászában megroskadt ember kerülhet még mélyebbre. Vagy éppen fordítva?
Amit sajnáltam a regényben, bár egyben is érthető, hogy miért nem árulta el konkrétan a szerző, de sosem tudjuk meg, valójában mi vár ránk a suttogó ajtón túl. A történet vége pedig nekem kissé túl sziruposra sikerült, de végül úgy a jó, ha minden jó.
Ez pedig szerintem remekül sikerült neki, hiszen nemcsak a főszereplő életével foglalkozott, hanem fontos mellékszereplőkön keresztül élhettünk át rendkívül sok érzelmet. A gondoskodás, a fájdalom, a szeretet, a reményvesztettség és a remény egyszerre jelenik meg ebben a könyvben. Ha egy kis elmélyülésre vágyunk, vagy épp olyan könyvre ami feltölt minket reménnyel, akkor A suttogó ajtón túl ideális választás.
