Mostanra a Scooby-Doo is azon régi franchise-ok sorát erősíti, amelyeknek hősei az évek során már több eredetsztorit és alternatív verziót kaptak. A legújabb változattal a Vilma című sorozat szolgál, amelyből kihagyták a beszélő kutya karakterét, de elsősorban mégis az különbözteti meg az elődeitől, hogy leginkább egy szatirikus műfajparódia próbál lenni. Évadkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az új széria története jóval a titokzatos és misztikus esetek megoldására szakosodott Rejtély Rt. megalakulása előtt kezdődik, amikor a csapat későbbi tagjai tizenéves középiskolások, és még nagyon messze vannak attól, hogy összeszokott baráti társasággá váljanak. Vilma (Mindy Kaling) elkeseredetten próbálja megoldani anyja évekkel korábbi eltűnésének rejtélyét – lényegében semmi és senki mással nem törődve –, aztán egyik nap egy gyilkosság gyanúsítottjává válik. A valódi tettes utáni hajsza összefonódik a lány gyerekkori traumájának felgöngyölítésével, a rejtélyek megfejtésébe pedig bekapcsolódik legjobb barátja, Norville (Sam Richardson) és egykori legjobb barátnője, Diána (Constance Wu), valamint Fred, a jóképű fiú, akibe belezúgott (Glenn Howerton).
Bár a Vilma a Scooby-Doo-franchise-tól megszokott „egy rész – egy eset” felépítésen túllép, az egész évadon átívelő fő sztorit nem folytatásos történetként, hanem önálló epizódokban, kisebb mellékszálakkal meséli el. A cselekmény egy kicsit döcögősen indul be, de az évad első felét követően felpörögnek az események, és onnantól érezhetően feszesebb tempóban robogunk a befejezés felé, ami aztán frappánsan felidézi a klasszikus Rejtély Rt.-féle leleplezéseket. Ügyesen játszik a sorozat az egyes karakterek gyanúba keverésével is: nem minden epizódban mutatnak rá egy lehetséges tettesre, így nem válik unalmassá a végére, hogy az évad során több személyt tévesen hisznek a gyilkosnak.
HIRDETÉS
Ami tehát a krimi-vonalat illeti, azt egészen jól eltalálták. A karakterek terén ellenben van hiányossága a Vilmának.
Azt mindenképp a sorozat javára kell írni, hogy a címszereplő mellett azért igyekeztek a másik három központi figurát és hátterüket is bemutatni, ugyanakkor nem láthatunk változást a jellemekben és a szereplők közötti viszonyban. Márpedig a karakterfejlődés annak ellenére is jól jönne ebbe a szériába, hogy hangvétele alapvetően gunyoros, ugyanis a főhősök nem éppen szimpatikus figurák. A leginkább irritáló személy ráadásul maga a címszereplő, akit egyébként többször szembesítenek is saját hibáival és tévedéseivel, mégsem jut el az évad végére oda, hogy mindebből valamit tanuljon és egy kicsit megváltozzon.
A főszereplők kapcsán nem lehet kikerülni, hogy kitérjünk a sorozatot övező felhajtásra és vitákra. Bár a karakterek etnikumának megváltoztatására ugyanúgy volt példa a franchise-on belül (az öt élőszereplős film mindegyikében megtették), mint a felnőtteknek szóló tartalomra (a néhány éve futott Scooby Apocalypse képregénysorozatban), és Vilma biszexualitására is történt már utalás (a Csokit vagy csalunk, Scooby-Doo! című rajzfilmben), az új sorozatban tálalt verzió sokakban így is elég heves ellenkezést váltott ki. Abban a vitában pedig nemigen lehet igazságot tenni, hogy van-e értelme egy olyan feldolgozásnak, ami ennyire élesen eltér az alapanyagától – az viszont tény, hogy ez eléggé bevett gyakorlat.
A Vilma esetében ugyanakkor legalább tartalmat adtak a főszereplők újragondolásának azzal, hogy a sorozatban elég erőteljesen tematizálták az etnikumok és nemek kérdését. Így aztán egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy csak egy üres, felszínes dolog lenne a karakterek bőrszínének megváltoztatása.
A címszereplő révén ráadásul a sorozat éppen azt a „felvilágosult” hozzáállást ábrázolja szatirikusan, minek a képviseletével sokan vádolják. A saját progresszivitását úton-útfélen hangoztató, másokat lekezelő hősnőnek nem egyszer rá kell döbbennie, hogy felszínesen ítélt meg valakit, vagy épp tévedett egy helyzettel kapcsolatban. Emellett bizonyos esetekben elég képmutató a viselkedése (például miután arról panaszkodik, hogy a férfiak bármit megtehetnek, majd álbajuszt feltéve, az álcája adta lehetőséget kihasználva ugyanúgy viselkedik ő is). A sorozat rejtélyének megoldásában pedig van egy elég erős fricska a harcias feminizmus felé.
Látva azonban a reakciókat, úgy tűnik, ennek a sorozatnak is hasonló a problémája, mint Az utolsó Jediknek, amelyet sokan Kylo Ren „a múltat engedd el” monológjára hivatkozva vádolnak azzal, hogy el akarta törölni a franchise előzményeit. Pedig ahogy a Skywalker-saga VIII. epizódjára, úgy a Vilmára is igaz, hogy amit egy karakter mond, az nem egyenlő az adott alkotás üzenetével. Éppen azért is hiányzik nagyon a karakterfejlődés az évadból, mert hatásosabb lenne, hogyha a főszereplő reflektálna valahogyan a nyilvánvaló hibáira és tévedéseire, majd ezekből tanulva próbálna megváltozni.
Míg azonban ez a szatirikus vonal talán kevésbé működik, jóval közérthetőbb a széria paródia-jellege: ugyanis
a Vilma talán leginkább abban különbözik a korábbi Scooby-Doo-sorozatoktól és -filmektől, hogy alapvetően egy paródia, a gyilkossági krimik, a horrorok és a drámasorozatok jellegzetességeit figurázza ki.
Mivel pedig alapvetően műfaji jegyeket, illetve trendeket vesznek célba, a poénok többsége inkább olyan popkulturális utalás, ami nem csak a Scooby-Doo-rajongók számára érthető, hanem azok is könnyen dekódolhatják, akik nem ismerik annyira a franchise-t. Persze van azért néhány belsős vicc, de alapvetően nem jellemző a sorozatra, hogy túlságosan a karakterekkel kapcsolatos előzetes ismeretekre alapozna. A humora és stílusa talán legközelebb a Horrora akadva-filmekéhez és a Csupasz-pisztoly-trilógiáéhoz áll, ugyanakkor azoknál jóval egybefüggőbb, koherensebb a sztorija, nem pedig egyszerűen lazán kapcsolódó gegek láncolata.
A humorizáló, könnyed hangnem egyúttal azt jelenti, aránylag kevés a horrorisztikusabb jelenet a sorozatban, és ezek nagy részéről eleve tudjuk, hogy a hősnő hallucinációi. Így viszont sokkal hatásosabb tud lenni az a kevés véres jelenet, amit nem csak az elméjükben élnek át a karakterek – hiszen elég ritkák ahhoz, hogy kizökkentsék és meglepjék az embert. A horror-vonal is működik tehát a szériában, és éppen a visszafogottsága miatt.
Mindent összegezve a Vilma a franchise teljes újragondolása, amely nem a fanservice-re épít, és igyekszik értelmet adni a változtatásainak. A Scooby-Doo-rajongók közül éppen ezért csak azok értékelhetik, akik kíváncsiak a jól ismert csapatnak egy alternatív verzióját megismerni – míg az átlag sorozatfogyasztók közül azoknak ajánlott, akik vevők egy, az elmúlt évek tévés és popkulturális felhozatalából szemezgető paródiára.
