A Menekülj! egy újabb kísérlet arra, hogy közelebb hozza a nemzetközi, különösképpen az amerikai közönség számára a skandináv alkotók skandináv környezetben játszódó parafilmjeit. Sajnos ez a kísérlet ezúttal többszörösen is zsákutcába futott. Sem a feszültségkeltés, sem az ijesztgetés nem az erőssége, de családi drámaként sem működik. A sztori végén pedig a különböző cselekménypontokat összekötve hatalmas lyukak keletkeznek, és a kínos kérdések is megszaporodnak. Enyhén spoileres Menekülj! kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Hunter White (Alicia von Rittberg) az egyetemi évei megkezdése előtt elszánja magát, hogy felkutatja a gyökereit. Nem is csoda, hogy erre leküzdhetetlen vágyat érez, hiszen kevesen büszkélkedhetnek olyan rejtélyes eredetsztorival, mint ő. Egy kétségbeesett telefonhívás után ugyanis egy rendőr találta meg egy massachuesettes-i temetőben. Sátánista szimbólumok kíséretében. Ahogy a Menekülj! titokzatos felütése után a nézőket, úgy nyilván Huntert is hajtja a kérdés: miért hagyták magára? Mi baj volt vele? Miért éppen egy temető? Mire kellettek a sátánista szimbólumok? Köze van-e az egésznek ahhoz, hogy szülei norvég black metal zenészek lehettek? Vagy mindezektől teljesen független motivációk állnak a háttérben? Megtalálhatja-e még kérdéseire a válaszokat? De különösképpen arra, hogy miért? Ez utóbbi kérdés a nézőkben is gyakran felmerülhet, de nem feltétlenül pozitív felhanggal.
A Menekülj! kevés valódi pozitívumai közé tartozik, hogy technikai értelemben érezhetően kompetens szakemberek rakták össze. Bár semmilyen értelemben nem mutat kiemelkedő teljesítményeket, de a látvány és a vágás, vagy a zene a helyükön vannak.
HIRDETÉS
Sőt, az atmoszférának köszönhetően van valamilyen kellemesen nyugtató csorgása is a filmnek. Ami mondjuk egy suspense hatásra építő műfajban nem feltétlenül előnyös.
Horror helyett azonban érdemes misztikus thrillerként kezelni, mert megrémíteni kevésbé akar. Mondjuk a feszültséggenerálás sem működik kifogástalanul.
Az elvárható technikai minimum tehát önmagában elég kevés egy eredményes zsánerprodukcióhoz. Alex Herron első nagyjátékfilmes rendezése azonban hiába eredményez kellemes miliőt és átlagban szép képeket, ha a történetét képtelen épkézláb módon elmesélni. Mondjuk nem is nagyon van mit mesélnie, és a választott zsánere hatásorientált eszközeivel sem tud sok mindent kezdeni.
A Menekülj! története pedig érdekes témákba is bele-belekap, de amint valamicskét is elmerülhetne benne, visszahúzza karmait. Érdemlegeset megfogalmazni tehát nem tud sem a vallási bigottsággal, sem a konzervatív patriarchátus nőszemléletével kapcsolatban.
Valamint hiába a női főhős, tettei sem értelmezhetőek az előbbiek antitéziseként. Igazából azok a stabil alapok is hiányoznak, amelyekre építkezhetne a sztori. Az instabil építmény végül így inkább tűnik egy inkoherensen összedobált ötletbörzének, mintsem valódi történetté állna össze. Ez az ingatagság pedig leginkább a végjátékban bosszulja meg magát, amikor teljesen légbőlkapott eseményeknek is szemtanúi lehetünk. A film tehát sem a műfaji elvárásoknak nem tesz eleget, sem a sztoriban korábban lefeketetett alapokat nem használja jól. Mindezt tetézi a szappanoperásra hangolt “ki kinek a kicsodája” családi szálak bogarászása, ami végül sokat nem ad hozzá az összképhez. Éppen ellenkezőleg. Az elbeszélés kudarca tehát kódolva van a cselekményben.
A Menekülj! végeredményben egy olyan feledhető tucatdarab, ami kínosan ügyel arra, hogy ne szóljon semmiről.
Cselekményvilága sem érdekfeszítő, ritkán próbál meg ijesztgetni, vagy suspense-t elérni, de akkor sem igazán sikeres. Némi identitásválságban is szenved, mert olyan, mintha menetközben változtattak volna a gonosz mibenlétében. Jó darabig képtelen eldönteni, hogy a természetfeletti szál jelenti-e a fenyegetést, vagy a norvég rokonok. A sokkolónak szánt eseményei és felfedezései is jobbára következmény nélküliek. Ami csak azért kár, mert egy tisztes középszert ki lehetett volna hozni belőle.
