Junji Ito horror meséi remek példa arra, hogyan ne adaptáljunk legendás mangákat

A horror képregényes ábrázolása egy teljesen új dimenziója a rémületnek, borzongásnak, undornak. Egy füzetet lapozgatva az alaposan kidolgozott rajzok a pszichénk mélyére képesek hatolni: statikusságuk lehetőséget ad arra, hogy elmerüljünk a nyomasztó részletekben. Persze a torz illusztrációk akkor ütnek igazán, ha mögöttük tartalom is van: ennek pedig mesterévé vált Junji Ito mangaka – azaz japán képregényművész –, aki az elmúlt három évtizedben műveiben társadalomkritikát fogalmazott meg nyomasztó rajzokkal. A rémület egyedi, monokróm ábrázolása igazán izgalmas módon tud üzeneteket közvetíteni, legyen szó emberfeletti vagy „valós” gonoszságokról. Válogatott műveinek új animációs adaptációja azonban teljesen szembenáll mindennel, amitől jó egy Junji Ito-manga, helyette pedig egy összecsapott, felemás, csak nagyon ritkán működő kollekciót kapunk: ez a netflixes Junji Ito hátborzongató japán meséi.

– ami igazán méltatlan Ito munkásságához. A széria 12 részből áll, amik összesen 20 történetet dolgoznak fel: tehát a nagyjából 24 perces epizódokból több olyan is van, amely fele-fele arányban foglalkozik egy-egy sztorival. Ez elméletben jópofa, de gyakorlatban sajnos kidolgozatlan narratívákkal találkozunk. Nincs idő felépíteni sem a rémületet, sem a hangulatot, és sokszor a „csattanó” hiánya nehezen értelmezhetővé teszi az egészet. Ito nagy mennyiségű munkásságából bizarr, hogy valahogy a gyengébbeket sikerült összeválogatni vagy olyanokat, amik „statikus” mangaként jobban működnek. Ráadásul egy animációs adaptációban lett volna lehetőség kissé kibővíteni a cselekményt, illetve kerekebbé tenni a benne foglaltakat – a médiumváltás elvégre remek lehetőség arra, hogy perspektívát váltsunk és máshogy közelítsük meg a forrást. A sorozat minőségéhez hozzájárul az is, hogy bizonyos sztorik a mangákban visszatérő karakterek későbbi fejezeteihez nyúlnak, így kontextus nélkül kissé értelmezhetetlenek.

Szintén nem segít az összképen a Studio Deen merev, elnagyolt animációja. A gyenge minőségű produkció főbb jellemzői a béna interakciók karakterek és tárgyak között, a furán statikus összhatás és az, hogy gyakran találkozunk kidolgozatlan elemekkel. Utóbbi persze gyakori eleme az animéknek – csak hogy itt annyira fontos lenne a precíz részletgazdagság, hogy ez a fajta megközelítés jelentősen elvesz az élményből. Gond tehát az, hogy nem a legjobb sztorikat keltették életre, ráadásul nem túl jól, és még tematikailag is ismétlődnek, így egyáltalán nem tudják egy idő után meghökkenteni a nézőt – a végeredmény pedig egy fárasztó redundancia. Ha a „duplarészek” közül a jobbakra fókuszálnak, sokkal jobban sülhetett volna el az egész – főleg, mert a három hosszú epizódból kettő kifejezetten jó.

A Lógó lufi például elképesztően erős. A történet lényege, hogy meghal egy pop idol, utána pedig kísérteni kezd a városban egy óriási léggömb, ami az arcát viseli. Ezt követően hasonló „lufik” támadnak azokra, akiknek fejét hordozzák, a nyakukból lelógó hurkolt kötéllel akasztva fel őket.

az egészet övező kultuszokról, illetve a depresszió és szuicid hajlamok ragályosságáról. Nem beszélve arról, hogy ennek kimutatása és tárgyalása sok helyen még mindig tabu. Itt az animáció is sokkal kidolgozottabb, a narratívának pedig elég mozgástere van ahhoz, hogy ütősen prezentálja mondanivalóját.

Hasonló a helyzet a Sírkövek városával, ahol egy a barátját látogató fiatal testvérpár elüt az úton egy lányt, de szeretné eltusolni. Azonban egy olyan városba érkeznek, ahol a halálozás helyszínén sírkövek emelkednek ki a Földből: tudni tehát, hogy ki hol veszítette életét. Ez a történet remek feldolgozása a bűntudat és a sötét tettek nyomasztó, hosszútávú hatásának, miközben egy morbid gondolatjáték arról, hogy milyen lenne, ha az emberi maradványoknak ilyen nyomai maradnának. A harmadik hosszabb rész Ito hírhedt Tomie-történeteinek egyike, az epizód azonban nem járja kellően körbe a brutális gyilkos karakterét, aki bármilyen férfit képes az ujja köré fonni, hogy teljesítsék vágyait. A háttérismeretek nélkül kicsit se eleje, se vége a sztorinak arról, ahogy egy iskolai fotóslány képein megjelenik a gonosz igazi, démoni arca.

A történet fekete humora, bizarr jellege és morbid felépítése a diszfunkcionális Hikizuri testvérekről jobban elfért volna később, amikor már a néző tudja, hogy milyen nyelven beszél Ito munkássága. Az „átlagosabb” rövid sztorik között azonban találni finomságokat. A zaklató például az erőszak és bántalmazás ciklikusságának nyomasztó feldolgozása, a Suttogó nő pedig a traumák továbbadásának és az erőszak „ragályosságának” megnyilvánulása. Amikor működik az antológia, akkor nyers, zsigeri és nem csak képi világával, de tartalmával is ijeszt, megbotránkoztat és kiakaszt. A legtöbbször azonban gyengén vezet fel olyan narratívákat, amik ebben a formában nem működnek: hiába a remek forrás, az eredmény értetlen pislogás a hirtelen befejezéseknél vagy beletörődés abba, hogy „láttunk valami csúnyát, mehetünk tovább”.

Azonban a gyöngyszemek miatt érdemes szemezgetni Junji Ito hátborzongató japán meséiből, de határozottan állítom, hogy egy mangagyűjteménnyel beljebb kerül az ember, ugyanis a szinkronmunka és a színek sem annyira kiemelkedők, hogy járható alternatívává tegyék ezt a gyűjteményt. Pedig kár érte, mert a minőségi szegmensek igazolják, hogy lehetne ezt jól is csinálni, csak több tényező együtthatása miatt most (sem) sikerült.