A Dark alkotói ismét bevisznek minket a mindfuck nyúlüregébe, ám sajnos ez az üreg meglehetősen sekélynek bizonyult. Az 1899 ugyanis a kortárs sorozatok legidegesítőbb és legrosszabb trendjei szerint építkezik. Évadkritika.
A 2017 és 2020 között futó Dark kétségtelenül a Netflix legnagyobb európai gyártású sikerre – legalábbis ismertségben, és nézői/kritikai visszhangban biztosan. A sorozat hamar túl nőtt a kezdeti „Németország válasza a Stranger Things-re” szalagcímeken, és önmaga jogán is az egyik legérdekesebb high-concept sorozattá vált. A sorozat cselekményének megértése olyan közösségi és kulturális élmény volt, amihez igazán hasonlót talán utoljára a Lost – Eltűntek esetében tapasztaltunk. Legalábbis, ha hihetünk a számtalan ezzel foglalkozó clickbait cikknek, és memeknek – amik szerint a nézők nem kis százaléka kénytelen volt kockás papír és ceruza segítségével nézni a sorozatot, hogy felfejtsék annak minden szálát. Ilyen előzmény után nyilván hatalmas érdeklődés övezte az alkotópáros következő projektjét, az 1899-et.
Az új sorozat már az első teaser posztereivel egyértelművé tette, hogy rejtélyből és misztikumból itt sem lesz kevesebb. Pedig lehet, hogy nem ártott volna. A majd 8 órás első évad ugyanis a lehető legidegesítőbb sorozatos eszközökkel operál. Baran bo Odar és Jantje Friese olyanok, mint a bűvészek: túlhúzott rejtélyeskedéssel, kibogozhatatlan misztikummal és erős atmoszférával (ez mondjuk pozitívum) próbálják elfedni azt, hogy tulajdonképpen alig történik valami. Ami pedig mégis, annak nagyrészéről a végső csavar ismeretében majd kiderül, hogy igazából nem sok tétje volt. Pedig nem indult rosszul!
Kerberos a görög mitológia gigászi, háromfejű kutyája az alvilág őrzője, a mélység démona. Ám a róla elnevezett, a XIX. század legvégén Amerikába tartó gőzhajón utazó majd másfélezer ember számára az újra kezdés, és az új élet reménye. Az egymás nyelvét – többnyire – nem beszélő, változatos hátterekből érkező, mindenféle titkot és belső-démont magukkal hurcoló emberek összezárva egy hajón. Ebből akkor is izgalmas drámát, thrillert lehetne forgatni, ha nem történne semmi természetfeletti. De persze történik, amikor a hajó egy rejtélyes segélykérő üzenetet fog a négy hónapja elveszett Prométheusz gőzősről. A kényszerű kitérő után pedig elszabadul a rémálom.
Az 1899 első része egy bitang erős, és rengeteg potenciált magában rejtő koncepciót vázol fel.
A felvezetés így kifejezetten ígéretes. A karakterek sokszínűek, és a nemzetközi színészgárda is kiváló. Az atmoszférát szinte késsel lehetne vágni. Ahogy pedig fokozódnak a rejtélyek, úgy élesednek ki a konfliktusok a hajó legénysége és utasai között. Hiszen utóbbiak – lévén, hogy minden vagyonukat ráköltötték az útra – nem nagyon örülnek annak, hogy a kapitánynak fontosabb lesz a Prométheusz rejtélyének kivizsgálása, mint a menetrend betartása. Amikor pedig egy túlélőt találnak az elveszettnek hitt hajón, az végleg megosztja az utasokat.
Az 1899 első pár része gyakorlatilag a Stephen King/Frank Darabont Köd filmjének hajóra adaptált verziója, megspékelve a bábeli nyelvzűrzavarral. Sajnos azonban ahogy cselekmény kezd elszakadni a realitás talajától, meglepő módon úgy csökken a feszültség is. A karakterek közötti konfliktusoknak egyre kevesebb szerepük és jelentőségük lesz.
Hiszen ahogyan a néző, úgy a legtöbb karakter sem érti, hogy mi és miért történik velük. Így az évad második felében gyakorlatilag cél és elképzelés nélkül próbálnak túlélni. Hiába bukkan fel valaki, aki pontosan tudja, hogy mi zajlik a hajón, egészen az utolsó részig nem avatja be a főhősnőt (az Emily Beecham által alakított agydokit). Ami utólag nézve totálisan indokolatlan, ugyanis azonosak az érdekeik.
Éppen itt bukik ki legélesebben a sorozat/évad ősbűne: teljesen mesterségesen lett elnyújtva 8 részre.
Még az a pár karakter, aki tudja, hogy mi a helyzet, és ezért – a túlélésen kívül – konkrét céljuk/motivációjuk is van, sem mindig az érdekeiknek megfelelően cselekszik. Az egyik fordulat során például kiderül, hogy a legénység egyik tagja is beavatott, akinek konkrét küldetése van. Ám mintha direkt csak azután fogna hozzá annak végrehajtásához, hogy a néző is tud róla. Pedig már az első részekben is lett volna lehetősége erre. Épp úgy, ahogy a főhőst segítő rejtélyes idegen is valamiért homályba tartja a doktornőt, pedig konkrét kommunikációval részekkel korábban elérhette volna a célját.
Nem is feltétlenül az a baj, hogy a végső csavar pár rész után már egészen kiszámítható lesz. Hanem, hogy az írók fárasztó mértékben húzzák el annak felfedését. Az egész évadot annak szenteli, hogy kiderüljön, miért történnek a furcsa dolgok. Ám a rejtély megoldása nem pusztán elcsépelt, hanem visszamenőleg is totál súlytalanná tesz minden történést. A halálok és a tragédiák mind feloldhatóvá váltak.
Ellenben a hasonló témájú filmekkel – Mátrix, Eredet – az 1899-nek nincsen fix, érthető szabályrendszerre. Csak történnek misztikus, bizarr dolgok, de sosem tudjuk, hogy melyiknek van jelentősége és melyik az, ami csak az időhúzást szolgája. Az évad nagyjából közepén például a hajó – többnyire nem fontos – utasainak bő 90%-a (látszólag) meghal. Ám az, hogy erre mi szükség volt/kinek az érdekeit szolgálta még akkor sem derül ki, miután megtudjuk, hogy mi zajlik a hajón. Bármi megtörténhet, emiatt pedig akkor is érdektelenné válna, ha nem lenne ilyen brutálisan elnyújtva. Nyolc óra után gyakorlatilag eljutunk arra a pontra, ahol végre elkezdődhet az igazi sztori. Ami egészen kiábrándító.
Az alkotók még legalább két évadra terveznek, és persze továbbra is van potenciál a sorozatban. Technikai téren kifogástalan. A színészek úgy szintén. Gyönyörűen néz ki, és a zene is – mind Ben Frost egyszerű, de hatásos motívumokkal dolgozó filmzenéje, mind pedig a részeket záró rockszámok – nagyszerű. Sőt, még a sztori is kifuthat valami igazán izgalmasra. Csak kár, hogy eddig ez utóbbiból nem nagyon tudtak semmit éreztetni. Vagyis nem túl bizalomgerjesztő, ha a nyolc rész tényleges/fontos eseményeit maximum három mondatban össze lehetne foglalni. Miközben jóval több kérdést hagy maga után.
Mellesleg az ilyen típusú – rejtélyekre építő sorozatnak – jobban állna a heti-bontás, mint az, hogy egyszerre jön ki a teljes évad. Hiszen tök jól lehetne utána kibeszélni a részeket. Persze ez esetben szerencsés, hogy nem így alakult. Mert így csak 8 óra és nem 8 „hét” után derült ki, hogy mekkora blöffről van szó. Az 1899 is beleesik abba a gyakori sorozathibába, hogy azt hiszi, a „darálás igényét” a rejtélyek és a cliffhangerek váltják ki. Pedig a nézőt ennél egyszerűbben is rá lehet venni arra, hogy azonnal elindítson még egy részt: ha jók az epizódok. Ám Baran bo Odar és Jantje Friese olyan enervált lassúsággal mesélnek, hogy a kérdéseim ellenére – hiába tetszett részleteiben a sorozat – általában semmi kedvem nem volt arra, hogy azonnal belevágjak még egy óra unalomba.
Az 1899 első évadja egy olyan puzzle, amiről kirakás közben kiderül, hogy a darabjai nagy része teljesen fölösleges. A maradék pedig egy, a dobozon hirdetettnél jóval kisebb, és kevésbé érdekes képpé áll össze.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
