A Bűbáj folytatása, a Bűbáj 2. – Kiábrándulva (Disenchanted) pénteken jelent meg a Disney+ -on, hogy folytassa, amit az első résszel elkezdett 15 évvel ezelőtt. Míg az első film a klasszikus Disney-meséken csipkelődve bebizonyította, hogy szürke világunkba néha azért kell egy kicsi varázslat, addig az új rész rákontrázik erre azzal, hogy bizony nem lehet minden tündérmese, és ezt akkor a legnehezebb elfogadni, ha valakit királylánynak neveltek.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Giselle (Amy Adams), a mesebeli Andalgócia hercegnője közös életét éli modern valóságunkban a New York-i ügyvéddel, Roberttel (Patrick Dempsey), mostohalányával, Morgannel (Gabriella Baldacchino) és újszülött kislányával, Sofiával. Giselle azonban nem érzi jól magát a városi környezetben, ezért mostohalánya legnagyobb szomorúságára vidékre költöznek egy meseszerű kisvárosba, hogy Giselle újra egy tündérmesében érezhesse magát.
A Disenchanted koncepciója tulajdonképpen egy nagyon erős, hiánypótló ötlet, mert a Disneyre már nagyon is ráfért, hogy önkritikát fogalmazzon meg saját sziruposságáról. Persze a Disney már korábban is tett törekvéseket arra, hogy tündérmesei dogmáit modernizálja és árnyalja (pl. Maleficent). A stúdió azonban ennyire nyíltan még sosem címezte meg a “boldogan éltek, míg meg nem haltak” problematikáját: a csók és az esküvő után a mesékben nincsen semmi, míg a való életben csak azután van minden. A Bűbáj folytatása a tökéletes terepet kínálja arra, hogy tovább vigye azt az életfelfogást, amelyet az első rész kínált a néző számára, és rámutasson azok fenntarthatatlanságára. A Disney tehát megírta a leckéjét. De sajnos nem elegánsan.
HIRDETÉS
A film központja a Giselle és fogadott lánya, Morgan közti konfliktus: a hercegnőből úgy válik gonosz mostoha, hogy közben végig jót akart. Mindeközben a film folyamatosan viccet csinál a korábbi Disney klasszikusokból, kiváltképpen a Hamupipőkéből, amelyből a legtöbb klisét és képkockát is kölcsönzi. Giselle fokozatosan felölti a gonosz mostoha attribútumait átvitt és nem átvitt értelemben, az átalakulása azonban meglehetősen vázlatosra sikeredett. A gonosszá válás mindössze egyetlen rossz döntés következménye, és a magja inkább egyfajta mágikus elmebaj, mintsem megkeseredés.
A tinédzser lány és anyja közt feszülő ellentét elég karakterdrámát kínálna anélkül is, hogy az elmérgesedését teljes mértékben varázslatnak tudnánk be. A konfliktus nem kifejlődik, tetőfokára hág és megoldódik, hanem megteremtődik és megoldódik, értékes lépcsőktől fosztva meg a nézőt.
Giselle-en kívül a többi szereplő megformálása azonos okból alulírt. Morganről nem tudunk meg egyebet, minthogy átlagos tinédzserré cseperedett, míg édesapja, Robert comic relief szerepbe kényszerül, bár Patrick Dempseynek ez kétségtelenül jól áll. Maya Rudolph gonosz királynőként karizmatikus ugyan, de nem kapcsolódik szervesen a történethez; a film a karaktere nélkül is működne. Míg a fia, az ügyeletes herceg szinte csak dísznek van. Az egyébként remek James Marsdennek és Idina Menzelnek szintén csak kevés szerep jutott, bár emeli a film fényét, hogy Menzelt végre hagyták énekelni. A Broadway csillaga az első részben csak szöveges szerepet kapott, most végre bepótolták ezt az elmaradást.
Míg az első rész a szándékosan giccses zenés részeket ellenpontozta realista rácsodálkozásokkal, a Disenchantedben a film nagy részére minden szereplő mesefigurává válik, és úgy is viselkedik. Mindenki felmondja a szerepét, ami megszünteti a lehetőséget azokra kellemes kizökkentésekre, amelyektől az első rész befogadható volt. Egyedül Giselle marad félig józan a mágikus delejtől, Amy Adams pedig a maximumot hozza ki ebből a lehetőségből és saját magából is. Adams még mindig olyannyira élő Disney hercegnő, amennyire csak lehet.
A csaknem két órás hossz és a tény, hogy a dalok sem olyan fülbemászóak és a táncjelenetek sem olyan látványosak mint az első részé, kicsit vontatottá is teszik a filmet, ettől függetlenül a Disenchanted (főleg Adamsnek köszönhetően) működik, de nem közelíti meg az első rész színvonalát.
